Karl Ove Knausgård: Sokat gondolkodom a hitről, Istenről

Az Ősz című könyvvel indul a Harcom szerzőjének négykötetes ciklusa, az Évszakok. A nyitódarab címzettje az író még meg nem született lánya, neki magyarázza a világot e személyes enciklopédia merészen csapongó bejegyzéseivel. A Londonban élő norvég íróval telefonon beszélgettünk.

Magyar Narancs: Keretek, háború, szeméremajkak, ágyak. Flau­bert, hányadék, legyek… A templomok után például a pisi következik. Van annak jelentősége, hogy milyen sorrendben követik egymást a bejegyzések?

Karl Ove Knausgård: Nincs semmiféle hierarchia a kötetben szereplő dolgok között, egyik dolog sem fontosabb, mint a másik: ez a könyv fő szervezőeleme. Ugyanazzal a figyelemmel és törődéssel viszonyultam minden szócikkhez, legyen szó egy szakrális helyről vagy épp a hányásról. Amikor nekivágtam, teleírtam egy lapot a számomra fontos 50–100 szóval, és minden nap hajnali négykor munkához fogtam: kiválasztottam egyet, és elkezdtem írni róla. Leírtam mindent, ami csak egy ülésben az eszembe jutott, az így született szöveget pedig elküldtem a szerkesztőmnek. Másnap reggel ugyanígy. Közben persze mindig eszembe jutott valami, és a szavak listáját is bővítenem kellett. Aztán hogy legyen valami szerkezete az anyagnak, az évszakokhoz köthető szavakat részesítettem előnyben.

MN: A templomokról szóló szöveg azt sugallja, hogy erős vonzalmat érez a 19. századi falusi élet iránt.

KOK: Ami engem vonz, az Svéd­ország déli részének korabeli tájképe. Bár nem svéd jelenség, hisz így van szerte Európában, az is megfogott, hogy a falusi infra­struktúra mit sem változott évszázadok alatt. S ott vannak az olvasmányélményeim, Marcel Proust például csodálatosan ír a francia vidéki templomokról. A templomok ma is állnak, de ahonnan én származom, ott a hit teljesen eltűnt, alig találni vallásos embert. A nagyapám generációja még nagyon más volt. Érdekel, hova tűnt a sok vágyakozás, a sok hit. Valahova csak beépült, valamivé biztosan átváltozott. Hogy ebből mennyit talál a szövegben, nem tudom, de ezekből a töprengésekből született ez a fejezet.

MN: Hisz Istenben?

KOK: A templomokat fontosnak tartom. Sem a bátyám, sem én nem vagyunk vallásos embe­rek, de amikor eltemettük az apánkat, elmentem egy paphoz. Nem gyónni akartam, hanem egy olyan helyet kerestem, ahol mindenről lehet beszélni. Az apámról is. A pap végighallgatott, majd beszédet mondott a temetésen. Ez a beszéd valahogy méltóságot adott az apánknak, aki úgy halt meg, hogy abban semmi méltóságteljes nem volt. Ez a rituálé nem vallási, hanem közösségi élmény, és ezt a működést mindig szerettem az egyházban, mint intézményben. Sokat gondolkodom a hitről, Istenről magáról, s e töprengéseimből sok minden megtalálható a könyveimben is.

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Részt vett a Biblia új, norvég nyelvű fordításában. Mi volt a dolga?

KOK: Csoportokban dolgoztunk: egy fordító, egy teológiai szakértő és egy irodalmi konzultáns – ez voltam én. Mózes öt könyvéből az első négyen és Ezékiel könyvén dolgoztam, ezeket osztották a mi csoportunkra. Minden mondat fordításánál alaposan megvitattuk, hogyan kellene a héber szöveget norvégra átültetni. Mindig nagyon gyors olvasó voltam, de ezúttal nagyon óvatosan kellett haladnom. Ez a munka megtanított olvasni.

MN: A háborúról szóló bejegyzésben említi, hogy olvasott egy cikket az autóversenyzők haláláról, amelyben arról írtak, hogy a második világháború alatt az emberek annyira megszokták a halált, hogy a háborút követő évtizedben gyakorlatilag nem létezett biztonságkultúra. Most, hogy lassan a pandémia második évének a végén járunk, érez valami hasonlót? Hogy ha ennyi a halál, akkor mit számít a biztonsági öv?

KOK: Azt hiszem, tegnap 179 ember halt meg koronavírusban az Egyesült Királyságban, tegnapelőtt 200 felett volt ez a szám. Mintha minden napra jutna egy-egy repülőgép-katasztrófa. Már fel sem kapjuk a fejünket, annyira hozzászoktunk. Természetesen nem lehet a pandémiát a háborúhoz hasonlítani, de abban mintha lenne egy kis hasonlóság, ahogy a halálhírekre reagálunk. Az ember eltompul, nem gondol a számok mögé.

MN: Ön azért bekapcsolja a biztonsági övet?

KOK: Mindig. Ön nem?

MN: A pandémia miatti lezárások Londonban érték, ahol az új családjával és az előző házasságában született gyermekeivel él. Kilencen éltek egy fedél alatt, mégis tudott írni. Hogyan?

KOK: Valóban sokan voltunk, de az volt ebben a jó, hogy pontosan be kellett osztanunk az időnket. Ebbe napi négy óra írás fért. Ami nem sok, de nem volt több, ennyi idő alatt kellett megírnom a napi adagomat. Annyi minden történt egyszerre a házban, hogy az írás egyre kevésbé tűnt fontosnak, ez egy jó családi szituáció volt. Tudtuk, hogy mi zajlik kint, de odabent valahogy védve éreztük magunkat. Nagyon furcsa helyzet volt, és még mindig nincsen vége. Évekbe fog telni, míg megértjük, megemésztjük, mi is történt. Még csak írni sem tudok róla, hiszen mindenki ugyanazt élte át.

MN: Az Őszben a következőképpen írja le a lányának a leendő családját: „Három gyerek, egy anya és egy apa, ezek vagyunk mi.” Mire azonban a következő kötetekig jutott, már válófélben volt, a leírt családi egység felbomlott.

KOK: Az írásnak megvan a maga logikája, a saját élete, de a magánéletem ettől független. Ez a Harcom-könyvek idején is így volt. Persze, valahol valahogy kapcsolatban áll a kettő, de hogy mi módon, az nem tudatos.

MN: A volt felesége, Linda Boström Knausgård (magyarul az Isten hozott Amerikában című könyve jelent meg – a szerk.) a Harcom-kötetek egyik legfontosabb szereplője, az Őszben pedig ő az anya, aki a negyedik gyerekét várja. Tavaly azt nyilatkozta a The Guardiannek, hogy bár megbékélt a Harcom-könyvekkel, a maga idejében nagyon dühös volt önre azért, amit róla írt, ahogyan őt látta.

KOK: Főleg az újságírók tartják életben ezt a témát, ők hozzák fel újra meg újra. Nem olvastam az interjút, de természetesen szíve joga elmondani, hogy mit és hogyan érez. Amikor a Harcom-könyveket írtam, olvasta és jóváhagyta őket, bár azt nem gondolom, hogy feltétlenül szerette is, amit írtam. De az egy másik élethelyzet volt. Azóta megváltozott a véleménye, másképp látja a Harcomat. Valószínűleg én is másképp látom, de nem nagyon gondolok már azokra a könyvekre, legfeljebb akkor, ha interjúkban rákérdeznek. Számomra mindez már a múlt.

MN: Az Autók című fejezetből nemcsak a szülei vezetési szokásai, de a politikai nézetei is kiderülnek: az apja liberális volt, ellenezte az erős államot, míg az anyja az erős állam és a gyengébbek iránti szolidaritás híve volt. Ön kinek az oldalán áll?

KOK: Erre csak unalmas válaszom van: egy kicsit mindkettőjükén. Szilárdan hiszem, hogy az a szociáldemokrata állam, amelyben felnőttem, briliánsan oldja meg a társadalom menedzselését. Van ingyenes bölcsőde, iskola, egyetem, szóval van némi egyenlőség, megvan a kitörés lehetősége. De Norvégia, Svédország és Dánia pici, könnyen kezelhető társadalmak. Furcsa látni norvég szemmel, ahogy itt, az Egyesült Királyságban a hatalmas gazdagság és a szegénység közvetlenül egymás mellett létezik.

MN: Beilleszkedett a britek közé?

KOK: Négy éve élek csak itt, kívülálló vagyok. Rengeteg mindent nem értek még, ami a he­lyiek­nek magától értetődő. Hasonló ez ahhoz, mint amikor Svédországba költöztem. Az elején azt hiszed, mindent értesz, aztán rájössz, hogy dehogy. Termékeny helyzet ez egy írónak, állandóan éberen figyelned kell. Kötelező a kíváncsiság. Most kívülről követem azt, ami otthon, Norvégiában történik, míg Ang­liában kívülállóként, de belülről szemlélem az eseményeket. Szeretem ezt az állapotot, és szeretem Angliát is, igazi anglomán vagyok. Szeretem a zenéjüket, a focijukat. Gyerekként Liverpool-szurkoló voltam. És felnőttként is az maradtam. Jó, nem esek depresszióba, ha épp vesztenek, de követem a meccseiket.

MN: A pandémia kezelése szempontjából mi a legszembetűnőbb különbség Norvégia és Anglia között?

KOK: Norvégiában alig voltak a járványnak halálos áldozatai, 900 körül lehet a halottak száma, míg itt, Angliában, százezres nagyságrendről beszélhetünk. Valójában nem tudjuk, hogy mi az oka ennek, az biztos, hogy az Egyesült Királyság sokkal sűrűbben lakott, mint Norvégia, és a lezárások is máshogy működnek egy kis népességű országban. A pandémia elején úgy tűnt, hogy a brit kormány gyakorlatilag működésképtelen, annyira későn reagáltak mindenre, de a lezárásokkal jó irányt vett a helyzet.

MN: Az Őszt a még meg nem született lányának írta, aki azóta megszületett. Hány éves most?

KOK: Nyolcéves lesz hamarosan.

MN: Vette bármi hasznát is a könyvnek?

KOK: Fel fogom olvasni neki, de még nem tettem meg. Egyelőre még nem az ilyen típusú könyveket kedveli.

MN: Az, hogy a lánya külön könyvet kapott, nem okoz feszültséget, nem bontotta meg a gyermekei közti egyenlőséget?

KOK: Lehet, de a többiek benne vannak a Harcomban. Az Ősz óta született egy újabb gyermekem, ő tényleg nincs benne egyetlen könyvemben sem, és nem is hiszem, hogy bármelyik későbbiben szerepelni fog.

MN: Az Őszben arról is ír, hogy kik azok a szerzők, akikkel hiába próbálkozott, egyáltalán nem volt képes megérteni őket. Azóta közelebb került Lacan és Heidegger megértéséhez?

KOK: Tavaly sok mindent olvastam Heideggertől, és noha még mindig nem értem őt, valamit azért csak megéreztem a lényegéből. De soha nem tudnék elmélyülten beszélgetni Heideggerről olyasvalakivel, aki tényleg ismeri a munkásságát. De nem is ez a célom, a magam örömére olvasok. Az olvasmányélményeim mindig is hatottak az írásaimra. Az első könyvemet azután írtam meg, hogy Proustot olvastam. Fogalmam sem volt, hogy ennyire hatott rám, tudat alatt dolgozott bennem az élmény. Az eredmény persze valami nagyon más lett: ha Proust műve casserole, az enyém leves lett.

MN: Flaubert-nek is szentelt egy fejezetet, közvetlenül a hányadékról szóló szöveg előtt.

KOK: Abban, hogy így egymás mellé kerültek, nincs semmi utalás. Amúgy a Hányadék című fejezet a szeretetről szól, arról a feltétel nélküli szeretetről, amit az ember a gyerekei iránt érez.

MN: Továbbra is tartja magát ahhoz, hogy a Bovaryné a világ legjobb regénye?

KOK: Azért vannak vetélytársai. Nemrég újraolvastam A Karamazov testvéreket, az szintén a csúcsok csúcsa. Akárcsak a Bovaryné: mintha kimondottan nekünk, a mának szólna.

MN: Magyarokat is olvas?

KOK: Épp most kezdtem Karinthy Frigyestől az Utazás a koponyám körült. És nagyon szeretem Márai naplóit.

MN: Néhány éve a The New York Times felkérte, hogy tegyen egy túrát az Egyesült Államokban, viking emlékek és norvég-amerikaiak lakta városok nyomában, és írja meg a látottakat. A My Saga című úti beszámolóból az Oscar-díjas Alexander Payne készített volna filmet Mads Mikkelsen főszereplésével, de az utolsó pillanatban ön meggondolta magát. Mi történt?

KOK: Csak annyi, hogy elolvastam a forgatókönyvet, ami nagyon-nagyon távol esett a cikktől.

MN: Mikkelsennel, aki önt alakította volna, elégedett lett volna?

KOK: Láttam a Még egy kört mindenkinek című dán filmben, fantasztikus volt. De ezen túl nincs hozzá semmiféle viszonyulásom.

Kritikánk az Ősz című kötetről itt olvasható.