Kertész Erzsi: „Nyomozós történet kerekedjen ki belőle”

Sorköz

Korábban munkapszichológus volt, később gyerekkönyvek szerzőjeként ismertük. Most sajátos hangulatú, rejtélyekben és szimbólumokban gazdag könyvvel, Az átutazóval jelentkezett. Ennek kapcsán beszélgettünk. 

 

Magyar Narancs: Miért kezdtél írni?

Kertész Erzsi: Az írás nem teljesen előzmények nélküli az életemben. Tizen- és huszonévesen is vezettem naplót, és idővel annyi füzet gyűlt össze, hogy tornyot lehetett volna belőlük építeni. Az is világos volt, hogy nekem nem a nosztalgia, a megőrzés, vagy az újraolvasás fontos, hanem maga az írás folyamata, ami egészen felszabadítóan hatott rám. Csak később tudatosítottam, hogy az írás olyan közegbe helyez, amelyben egészen fel tudok oldódni. Aztán hosszú évekig a pszichológus szakmám köré szerveződött az életem. Amikor a nagyobbik fiam megszületett, és mesekönyveket kerestem neki, felidéződött bennem, hogy gyerekként is mennyire szerettem olvasni, és azóta is nagyon szeretem az igényesen illusztrált gyerekkönyveket. Innen már csak egy lépés volt a gondolat, hogy ilyet talán én is tudnék írni. Megpróbáltam, és pozitív fogadtatása lett.

MN: Az átutazó az első „felnőtt könyved”, és lehet, hogy csak én érzem így, de sok benne a mesés elem, ráadásul itt is váratlanul billen ki minden az eredeti helyéről. Milyen volt a felnőtteknek világot teremteni ?

KE: A gyerekkönyves rutinom adott a kísérletezéshez egyfajta támaszt, vagy magabiztosságot. Ráadásul nem minden témát tudok gyerekkönyv formájában feldolgozni, ahogy ezt Az átutazó is mutatja. Ennél a regénynél egyébként nem is terveztem, hogy kilépek a szürreális, misztikus közegből, hiszen a történet alapjául szolgáló dilemma is túlmutat a racionalitáson. Ugyanakkor mégis igyekeztem úgy felépíteni a regény világát, hogy alapvetően hihető, viszonylag hétköznapi eset köré szerveződjön a cselekmény. Két dolgot tudtam: a főhősömet mindenképp egy nagyon erős, feszítő pszichés dilemmába akartam helyezni olyan körítéssel, ami alkalmat ad markáns, kicsit archetipikus, mégsem sablonos karakterek felvonultatására. Az, hogy mind a környezet, mind a szereplők a misztikum határán billegnek szintén szándékos volt. Úgy érzem, jóval nagyobb mozgásterem van az ilyen típusú közegben, és erre a szabadságra szükségem is van.

MN: A főhős kezdetben nem túl szimpatikus alak: a tipikus vállalati karrierista nő, a szokott klisékkel. Őt például a korábbi munkatapasztalataid, a vállalati világ figurái inspirálták?

KE: Furcsa módon nagyon kevés tipikus, vállalati karrierista nővel találkoztam a pályám során, pedig néhány évig vezetők képzésével is foglalkoztam. Megtapasztaltam, hogy a felszíni attitűdöt mindig árnyalja valamilyen emberi sorshelyzet, és az ambíciózus felszín alatti motivációk is sokrétűek lehetnek, a nárcisztikus indíttatástól az egészen elkötelezett, magas szintű küldetéstudatig. A kiégés azonban, amiben a főszereplőm szenved, ennek a világnak az egyik jellegzetes problémája.

Megosztó hőst képzeltem el, olyat, akivel egyes aspektusokban akár könnyű is azonosulni, másrészt viszont nyersnek, gunyorosnak, sőt szarkasztikusnak tűnik.

Ez fontos elem a jellemében, hiszen részben önmaga elől menekül: a finoman ellenséges hozzáállás mindenhez és mindenkihez egyfajta hárításként értelmezhető. És ő ennek egyre inkább tudatába is kerül. A hőseimnek általában nem egyetlen, konkrét előképük van, hanem benyomások és asszociációk tömegéből állnak össze a fejemben egyetlen figurává. Nem szoktam részletesen megtervezni őket, inkább valamiféle passzív, de éber várakozás, készenlét van bennem, mialatt formálódik, vagy egyre élőbbé válik a karakterük, úgy, hogy szinte már hallom is a hangjukat. Ez a titokzatos folyamat néha gyorsan megy, de van, hogy sokat kell várni egy-egy szereplőre. És utána jönnek még a névválasztás nehézségei.

MN: A gyerekönyveidből ismert Göröngyös úti iskola vagy a Labirintó után ilyen különleges, sok jelentéssel bíró névvel rendelkezik a történet helyszíne, Árnyasfa is.   

KE: Az erdő, a természet rengeteg szimbolikus lehetőséget hordoz, ahogyan az évszak, vagy az eső folyamatos jelenléte is a történetben. A tudattalan és a benne rejlő tartalmak szerintem is párhuzamba állíthatók ezzel a környezettel és szociális közeggel, de erre nem törekedtem szándékosan, ahogy nem igyekeztem a figurákban sem felvonultatni az emberi tudattalan tipikus, analitikusok által is feltárt elemeit, ősképeit. „Egy az egyben” megfelelésről tehát nincs szó, de párhuzamról igen.

 

MN: Számomra megdöbbentő volt a regény alig közepénél egy leleplező maffiajáték, korábban én is építettem e köré egy teljes regényt. Hogy jött az ötlet? És amúgy ki a menő és ki a rossz „maffiás”?

KE: A maffiajáték egy későbbi munkafázisban jutott eszembe. Akkor már tudtam, hogy a hősömnek nyomoznia kell, de mivel amatőr, ezért valami egészen sajátos megközelítést kerestem, ami kicsit elkanyarodik a szokványos nyomkeresési folyamattól, és jobban illik a jelleméhez. A Ki a gyilkos? kérdés és a zárt, bulizós közeg együttese hívta be a maffiás vagy gyilkosos játék ötletét. Ezt én is sokat játszottam a barátaimmal huszonévesen, és számomra mindig nagyon izgalmas élményt jelentett a játék dinamikája, a szerepek által teremtett feszültség és a gyanúsítgatások, viták folyamata. A főszereplőmmel ellentétben én nem szívesen voltam játékvezető, sokkal inkább résztvevő, és természetesen az is nagyon frusztrált, ha korán kiestem, mert mondjuk kiszavaztak, vagy eltettek láb alól. De még megfigyelőként is izgalmas kísérni a játékot. Szerintem egészen rendkívüli dinamikája van a folyamatnak, nem véletlen, hogy végül maga a játék vált a regényem leghosszabb jelenetévé. Talán neked is hasonló okokból jött a gondolat, hogy egész történetet szervezz köré. Egyébként, amikor a könyv kapcsán újra utánanéztem a szabályoknak, meglepve tapasztaltam, hogy azóta a szerepek köre is bővült, például a kedves nagymamával, aki alkalomadtán megmenthet egy-egy kiszavazott játékost, vagy éppen a kislánnyal, aki az éjszakai, alvó fázisban észrevétlenül leskelődhet, így jutva több információhoz. Kicsit sajnálom, hogy mostanában nincs alkalmam ilyet játszani.

MN: E hasonlóság mentén adódik a kérdés: olvasol kortársakat?

KE: Nagyon jól érzékeled ezt a hiányosságomat. Az illendőhöz vagy elvárthoz képest tényleg jóval kevesebb kortárs könyvet olvasok. Nem azért, mintha nem lenne rá igényem, de két, elég jól körülírható okom is van erre. Az első, hogy a gyerekeim, valamint az elmúlt tíz év és közel harminc gyerekkönyv okán sokkal inkább képben vagyok a gyerekirodalommal, mint a felnőttel, a másik pedig, hogy észrevettem,

írás közben eléggé el tud téríteni a saját hangomtól, ha elmerülök mások szövegeiben, világában.

Nagyon kicentizett, fegyelmezett életet élek, és évekkel ezelőtt meghoztam a kényszerű választást: sokkal többet írok, mint olvasok. Ezt teszi lehetővé a jelenlegi életritmusom. Talán egyszer kényelmesebb tempóra váltok majd, és mindent pótolok.

MN: Krimiként ajánja a kiadó a művet, Bennem felmerült, hogy talán nem is krimi ez a könyv igazán.

KE: A kategorizálás a szakemberek dolga. De tény: valóban nem kriminek indult a könyvem, ám egy ponton Péczely Dórával, a könyv szerkesztőjével arra jutottunk, hogy a bűnügy felderítésének folyamata, még ha amatőrre bíztam is, alkalmat ad arra, hogy egy nyomozós történet kerekedjen ki belőle. A könyv egy olyan sorozat részeként jelent meg, amelynek célja kimondottan az, hogy egyfajta újragondolt, friss megközelítés lehetőségét teremti meg, tágítva a műfaji határokat. Nekem ez kapóra jött, mert a keretek feszegetése nem áll távol tőlem.

MN: Voltak krimielőképeid?

KE: A kamaszkori rajongásom Agatha Christie iránt a rejtélyek szisztematikus megoldásnak, a logika és emberismeret hatékonyságának szólt. Úgy érzem, talán szakmai ártalomként a pszichológia nálam mindent felülír. Egy bűntény leírása során például sokkal inkább koncentrálok a személyekre és pszichés folyamataikra, mint a szisztémára vagy a műfaji elvárásokra. Ezért minden tiszteletem és megbecsülésem mellett sem volt igazi előképem a krimiírók között. Csak mentem a saját fejem után, hiszen ezt szeretem legjobban az írásban. Hogy a könyvemet vajon klasszikus kriminek tekintik-e, vagy sem, számomra nincs túlzott jelentősége. Nem erre ment ki a játék.

 

 

 

 

Neked ajánljuk