Magyar Narancs: Poszthumanizmus, ember, embertelen, ember utáni – nagyra törő szavak, és még csak a könyv címénél tartunk, ezután jön még négyszáz oldal. Mikor lett vége az embernek? Vagy a kihalás még előttünk áll?
Horváth Márk: Egy folyamatról beszélünk, amelynek állomásai vannak. A közelmúlt tudományos újításai, például az ember technológiai-genetikai átalakíthatósága, az egyre népszerűbb sci-fi utópiák már olyan világot vetítenek elénk, amihez nem passzol a klasszikus humanizmus emberfogalma. Határvidékre értünk, és folyamatosan közeledünk egy poszthumán, ember utáni állapothoz. Csakhogy már most is a virtualitásban élünk, randiszimulátorokon ismerkedünk, Black Mirrorral fekszünk és globális természeti katasztrófákat vizionálunk politizálás címén. De a radikális változások még előttünk állnak. Ezek lehetnek utópisztikusak, beteljesíthetik az emberi létezést, de lehetnek fenyegetők, ijesztők, sőt embertelenek is, így elvezethetnek egy ember utáni állapothoz, az ember kihalásához is, aminek elgondolását az ökológiai krízis idején nem halogathatjuk többé. Az ember önmagáról való gondolkodását alapvetően befolyásoló folyamatok zajlanak, amire a filozófiának reagálnia kell: a poszthumanizmus az ember kitüntetett szerepének, nagyképűségének filozófiai lerombolására, meghaladására vállalkozik, az emberközpontú gondolkozást kritizáló filozófiák ernyőfogalma.
Lovász Ádám: A poszt szónak több értelme lehet, csakúgy, mint a posztmodern fogalmában. Nemcsak az emberiség után eljövő állapotot jelentheti, hanem azt is, hogy a gondolkodást túlvetítjük az antropomorf gondolati sémákon. A poszthumanizmus egy kísérlet arra, hogy „embertelen” módon tekintsünk a világra. Már a 18. században a természettudományos gondolkodás „embertelenítette” a világot, megnehezítette az emberközpontú szemlélet érvényesítését. Most a filozófiának is utol kell érnie azt a felfedezést, hogy a világ nem értünk van.
| ||
Nemes Z. Márió: A humanizmus, pontosabban az eltérő humanizmusfelfogások is nagyon bonyolult kultúratörténeti folyamatban jöttek létre. Az a fajta emberfogalom, amivel szemben a poszthumanizmus kritikusan lép fel, a felvilágosodás terméke, de a világ uraként felfogott, észképességeivel a természetet gyarmatosító nagybetűs Ember már a 19. században is többször válságba került, elég csak a darwinizmusra vagy a pszichoanalízisre gondolni. A századforduló kulturális klímáját nagyban meghatározta a mély antropológiai krízis, amelynek már akkor komoly gazdasági és politikai vetületei voltak. A faji antropológia diadalmenete például – paradox módon – nem jöhetett volna létre a kizárásokra épülő humanista gondolkodás nélkül. Történeti értelemben párhuzamosságot érzek az akkori és a kortárs „embertani” krízissel.
MN: A hazai filozófiai életben egyfajta poszthumán boomot figyelhetünk meg: a könyvötökön kívül folyóiratszámok, disszertációk, tanulmányok foglalkoznak a témával, párhuzamosan a nemzetközi színtérrel. Miért pont most robbant ez be?
Lovász Ádám: Ez a gondolatvilág illeszkedik a korszellem apokaliptikus, világvége hangulatához. Kialakult egyfajta válságtudat: valamit kezdeni kellene az eddigi társadalmi formákkal, beleértve a más élőlényekkel és létformákkal való együttélési módjainkat. Érződik a korszakváltás sürgőssége, az ökológiai válság a gondolkodási formáink átalakítására ösztökél – ami pedig új cselekvési sémákhoz fog vezetni.
Horváth Márk: Átléptük a kritikus pontot, megnőttek a tétek, nemcsak a tudósok beszélnek átlaghőmérsékletekről, hanem a saját bőrünkön érezzük a visszafordíthatatlan változást. Ez pedig fűti az érdeklődést a spekulatív filozófia vagy akár az esztétika bizonyos irányzatai iránt, mert ezek segítségével tudjuk elgondolni az ember nélküli létezést. Amikor új sémák kellenek, mindig felértékelődik a spekuláció, már csak azért is, hogy megteremtődjön az ember fennmaradásához szükséges politikai diskurzus. A kritikai poszthumanizmus felmutat lehetséges megoldásokat is, de szerintem nem szabad megijednünk az ember eltűnésének gondolatától sem. El kell tudnunk gondolni azt is, hogy hiába próbáljuk megmenteni, az élet össze fog omlani.
A poszthumanizmus nem siettetheti, igenelheti az ember eltűnését, de nem is zárhatja be a teória kapuit. Tudományos tény, hogy fajok halnak ki, az élet kataklizmasorozatok története, és az is tény, hogy az ember olyan folyamatokat indított el, amelyek több tíz- vagy százezer évre kihatnak. Az írott történelem kezdetéhez viszonyítva ez az időtáv riasztóan nagy, az ökológiai krízis térbeli és időbeli kiterjedése nagyobb, mint az ember képessége arra, hogy realisztikusan elképzelje. Így jutunk el az ember eltűnésének reális lehetőségéig. Ez talán pesszimista forgatókönyv, de a jövő horrorjának realizmusát csak ilyen extrém spekuláción keresztül tudjuk befogadhatóvá tenni.
Lovász Ádám: Ahhoz, hogy megfelelően reagáljunk a válságra, a gondolkodás barokk fordulatára van szükség. Nem a redukcióra, aszketizmusra, passzivitásra, ahogy a zöld mozgalom bizonyos szegleteire ez jellemző. Szerintünk ellenkezőleg, a gondolkodásnak, a fantáziának, a kísérletezésnek el kell szabadulnia. Ki kell lépni az emberszabású gondolkodás ketrecéből, mert maga az ökológiai krízis is az emberközpontú mentalitás következménye.
Horváth Márk: Az ökoaszketizmus fenyegető irányba is elmehet: ha a jövőbeni ökológiai lábnyomod miatt korlátozzák a szabadságodat, könnyen eljuthatunk az ökodiktatúráig.
A poszthumanizmus egyébként nem sorolható semmilyen jelenlegi politikai irányzathoz, egyszerűen a távlatai miatt: a radikálisan nyitott kísérletezésről nem mondhat le, az ember eltűnésének pedig nincsen politikája.
Lovász Ádám: Mondok egy példát: a GMO-ellenes mozgalmak tiltanák a génmódosítás minden formáját, csakhogy ezzel az a gond, hogy nem lehet visszamenni egy tisztán természetinek tartott állapothoz, mert már az is mesterséges. A poszthumanista gondolkodás sarokpontja, hogy a természet soha nem volt természetes. A poszthumanizmus bizonyos irányzatai ugyanakkor a társadalom átformálása felé mutatnak. Abból indulnak ki, hogy az ipari társadalom óta az ember elbízta magát, azt hiszi, hogy minden problémát meg tud oldani. Bruno Latour megoldása az, hogy a politikai folyamatokba is be kéne vonni a nem emberi szereplőket, ez lenne a dolgok parlamentje, a dolgok, élőlények, egyszóval, a nem emberek törvényi képviselete. Ezt persze nehéz a gyakorlatban elképzelni, erre kell a spekuláció és a gondolati burjánzás.
Nemes Z. Márió: Kétségtelen, hogy a kortárs boomot a katasztrófakultúra megváltozása, új szociális szorongások megjelenése is befolyásolják. Ugyanakkor a poszthumanista gondolkodás elméleti kereteken túli elterjesztésében fontos szerepe volt a nyolcvanas évektől kezdve a cyberpunknak, ami a vizuális kultúra egészét és a mainstream popkultúrát is képes volt megtermékenyíteni. Magyarországra először ebből az irányból érkeztek impulzusok Kömlődi Ferenc esszéin keresztül. A képzőművészetben Gyenis Tibor munkáiban már az ezredfordulón érzékelhető a poszthumán attitűd, majd a 2010-es évek elejére már egy laza szálakkal egymáshoz kapcsolódó művészi közösség, a Budapest Horror csoport kísérletezik ezzel. Az irodalomban ma ott tartunk, hogy a lehető legtermészetesebb módon kerül rá egy induló költő, Fodor Balázs verseskötetének fülszövegére a „poszthumán líra” kifejezés. Persze, hogy a catchy címkén kívül mit jelent mindez a művészet területén, még alapos kutatómunkát igényel.
MN: A transzhumanisták a radikális változásban fejlődési potenciált is látnak – nem érné meg jobban velük tartani egy boldog digitális-technokrata jövő felé, ahol csipekkel emlékezünk minden percre, a focisták lábfejprotézissel lőnek nagyobb gólokat, a szexuális élvezetet meg elektródákkal fokozzuk? Ja, és örökké élünk!
Horváth Márk: A transzhumanizmus emberfogalma a modernitás és humanitás klasszikus emberképét erősíti meg, ami szerint az embert a racionalitása, a tervezés képessége, a bonyolultsága emeli más állatfajok fölé. Már csak a biológiai korlátokat, a betegséget vagy a halált kell legyőzni, hogy az emberlét beteljesüljön. Ez a nézet nem kezdi ki a modernitás alapfogalmait úgy, mint a feminizmus, az animal studies vagy a posztkolonialista elméletek, sőt szerintünk a transzhumanizmusból a társadalmi ellentétek további növelése, a természet uralása következik. A modernista gondolat nem egy, hanem ezer sebből vérzik, erre pedig szerintünk a poszthumanizmus tud reflektálni.
| ||
Nemes Z. Márió: Modernista örökségünk, hogy a technológiát vagy euforikusan szakralizáljuk, vagy technopesszimistaként démonizáljuk – mintha a technológia valamiféle transzcendencia lenne, aminek csak az „értékiránya” kérdéses. A kritikai poszthumanizmus megpróbálja ezeket a dogmatikus ellentéteket felbontani. A probléma a technológiával nem az, hogy valahol „kint” van, valamiféle misztikus távolban, melyet vagy félünk, vagy kívánunk. A technológia már „bent” van. Mi vagyunk az. És ennek az állapotnak épp a természetessége a leginkább zavarba ejtő.
MN: Honnan tudjuk, hogy nem esünk bele a túlzott humanizmus csapdájába? Nem világos, hogyan nyerhetünk bizonyosságot arról, hogy nem emberközpontú a gondolkodásunk.
Lovász Ádám: Jó kérdés, de azt is mondhatjuk, hogy sosem voltunk teljesen emberek. Ezt visszafelé is ki lehet vetíteni: megírható például a nem emberi szereplők „társadalomtörténete” is. A társadalmat ugyanis elgondolhatjuk emberi és nem emberi aktorok hálózataként, és onnantól fogva nem elsősorban az emberek egymással való viszonyait kell vizsgálni. Mondok egy példát: a középkorban nemcsak a vallásosság mindent átható jelenléte miatt volt kevésbé emberközpontú a gondolkodás, hanem a pestisjárványok miatt is – itt egy nem emberi szereplő alakította át teljesen az ember önképét, és bizonyult az embernél erősebbnek. Tisztában voltak azzal, hogy a létezés náluknál erősebb. De elméleti szempontból a válasz a kérdésedre a gondolkodás struktúrájában található: a gondolkodás szerintem eleve jövőorientált, és szélsőséges állapotokat is el tud gondolni.
Horváth Márk: Valóban sokszor elképzelünk valami embertelent, amiről kiderül, hogy még így is túl emberi. De nem szükséges megtalálni az embertelenség Szent Grálját. Mi azt mondjuk, hogy a poszthumanista gondolat, az ember kitüntetettségének lerombolása, a mindenre nyitott kísérletezés és spekuláció újraélesztheti a filozófiát. D. H. Lawrence egyik verséből kölcsönvett hasonlattal élve, olyan a poszthumanizmus, mint a kígyó, amitől megretten az ember. Lehet, hogy először meglepődik vagy undort érez, elakad a lélegzete, mert valami idegennel és embertelennel találkozott, de később eksztatikus pillanatként emlékezik vissza erre a találkozásra, ami megnyitott előtte kozmikus távlatokat, és így új lehetőségekhez segítette hozzá.
| ||
Nemes Z. Márió: Szerintem nem tudunk teljesen elszakadni az emberitől, a kérdés az, mit értünk emberin, és képesek vagyunk-e folyamatosan újraértelmezni. Lehet, hogy épp az a humán kondíció alapja, hogy spekulatív módon folyamatosan próbáljuk önmagunkat meghaladni, önnön hiányunkat elgondolni. Lehet, hogy ez a leghumánusabb dolog, ami számunkra adatott. Amúgy meg a művészet területére visszakalandozva, számomra nem a személytelenség értelmében vett embertelen az igazán izgalmas, hanem az emberi és embertelen köztes állapotai. Amikor azzal szembesülünk, hogy a legprivátabb ügyeink, bensőségességünk titkai, melyet a „legemberibbnek” tartottunk, egy idegen gépiesség mimikrijeként lepleződnek le, mint például Bartók Imre Jerikó épülcímű könyvében.
MN: Jól értem, hogy a poszthumanisták szerint meg kell ijednünk a kihalástól ahhoz, hogy újjászülessünk?
Lovász Ádám: Hadd válaszoljak egy regénybeli példával. John Maxwell, Coetzee Szégyenének főszereplője, miután mindent elveszített, amit lehet, egy kutyamenhelyen lesz önkéntes. Elaltatott kutyákat szállít a hamvasztóba, de ő ezt mégis gondoskodásként éli meg: törődik az állatokkal, éppen a halálukban. A kutyák sorsán nem tud javítani, mégis szimpatizál velük. Ez a természethez való poszthumanista viszonyra is rímel: egy leépült, pusztulóban lévő természethez is lehet kapcsolódni, vele szemben gondoskodó viszonyt kialakítani, úgy, hogy nem akarjuk azt a saját képünkre formálni, feljavítani. Megteszünk érte mindent, de ettől még nem biztos, hogy sikerül megmenteni – ennek eredménye a gyengéd együttérzés mindazzal, ami minket körülvesz, hiszen mi sem vagyunk mások, mint a világ.
Nemes Z. Márió: A kihalás egyenlő az újjászületéssel. De lehet, hogy ez megint csak túl humanista, sorry.
(Az interjúnk eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2019. augusztus 22-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online.)
