A Nő című feminista lap 1914 januárjában jelent meg először, a korábbi (1907-től működő) A Nő és a Társadalom folyóirat helyébe lépve, hasonló tartalommal, ám profibb terjesztéssel. Ez akkor elsősorban azt jelentette, hogy rikkancsokat alkalmaztak, bár arról nem maradtak feljegyzések, hogy azok milyen szavakkal kínálták a lapot. „Megjelent A Nő!”? „Itt az új A Nő!”?
Noha a lapban olykor előfordultak a női magazinokból ismerős „praktikus” tematikájú írások, és egészséggel kapcsolatos cikkek is, ám a divat és a sütés-főzés helyett a női egyenjogúság, a szociális problémák, Magyarország elmaradottságának taglalása volt a lap homlokterében. A szerzők is többnyire lányok, asszonyok voltak, akik nem voltak hajlandóan megérteni azt az akkoriban (és mostanában megint) uralkodó nézetet, mely szerint az asszony dolga a szülés, a háztartási munka, a férfi kiszolgálása.
A Feministák Egyesülete már 1906-ban készített egy felmérést, melyben politikusokat, jogászokat és közéleti szereplőket kérdeztek a nők választójogával kapcsolatban. Már akkor is voltak néhányan, akik nem ellenezték, az uralkodó nézetet azonban kétségkívül Tisza István prezentálta, aki a következőt mondta: „A nők képviselőválasztói jogának határozott ellensége vagyok.
Irtózom a gondolattól, hogy asszonyaink megannyi választó polgártárssá alakuljanak át.
Ezzel a reformmal veszítenénk mi, szegény férfiak, de azt hiszem, végeredményben a nők is” – jelentette ki a későbbi miniszterelnök.
Ezek után nem csoda, hogy téma A Nőben sem került le a napirendről, és tíz évvel később újra előkerült. A lap munkatársa, Dénes Zsófia Ady Endrét is felkereste, hogy mondja el ő, mit gondol a női választójogról.
„Testestől lelkestől híve vagyok, ugyanoly mértékben mint a férfiak választójogának, vagyis ugyanazzal a cenzussal: mindenkinek megadnám” – jelentette ki a költő „A férfiak jogállama csődbe jutott, az önzésnek, a szeretetínségnek és zsarnokságnak annyi bűne után igen jó érdeke volna az emberiségnek megpróbáltatni a kiengesztelést és az emberi ideál megvalósítását azokkal, akik még tisztakezűek: a nőkkel” – fejtette ki Ady, aki úgy vélte, a I. világháború „szinte csábítja az embert, térjen át „ősi, becsületes” matriarchális rendszerre. „A nők anyáknak, feleségeknek, szeretőknek és sokkal becsületesebbek, mintsem egy ilyen új vágóhidat, mint a mai megengedjenek. A társadalom mai formájában tisztán a férfi porondja, ahol ágál és nemzedékek sorsát intézi el – egy gerelyvetéssel – tette hozzá, majd így zárta mondandóját: – Az emberiség sorsa, ha az emberiség tényleg jobb sorsot érdemel, parancsolja, hogy a férfi kezéből ragadjuk ki az uralkodó percet, mellyel eddig csak nyomorúságot tudott fajtájára dirigálni”.
„Megkérdeztem, szabad-e ezt a nyilatkozatát a »Nő«-be írnom. Készséggel beleegyezett” – írja Dénes Zsófia, aki – Adyval ellentétben – már nem sokkal később megélhette, hogy 1919 novemberében kialakuljon valamiféle jogegyenlőség – kormányrendelet biztosította ugyanis a választójogot minden „olyan férfinak és nőnek, aki a 21. életévét betöltötte, 6 éve magyar állampolgár, fél éve ugyanabban a községben lakik vagy ott lakása van”. Csakhogy később szigorítottak e feltételeken, s csak a II. világháború után lett teljes szavazati jogegyenlőség Magyarországon a férfiak és a nők között. De Dénes Zsófia ezt is megérhette, sőt még sok egyebet: az Országos Nőtanács létrejöttétől a Nők Lapja megjelenéséig, Tyereskova űrrepülésétől a Suzy Quatro felbukkanásáig, kis híján a rendszerváltásig. A századelős feminista újságíró 1987-ben halt meg, 102 éves korában.
