Iraki katonáskodás 20 évesen, poszttraumás stressz szindróma, heroinfüggőség, tízrendbeli bankrablás, 11 évnyi börtön – Nico Walker a rács mögött írt regényt az élményeiről. A Kopasz irodalmi szenzáció lett, szerzője jövőre szabadul.
*
Magyar Narancs: Írt azelőtt is, hogy börtönbe került?
Nico Walker: Verseket, főleg magamnak. Megpróbálkoztam a zenéléssel is, játszottam több együttesben, írtam dalokat. A vers- és a dalírás nagyon hasonló.
MN: Irodalmi karrierje a börtönből indult. Mi volt az első lépés?
| ||
NW: Matthew Johnson, egy kis New York-i független könyvkiadó, a Tyrant Books egyik tulajdonosa olvasott egy cikket rólam, a bűnözőről. Felkeltette az érdeklődését az élettörténetem. Írt nekem, én meg visszaírtam, levelezni kezdtünk. Egy ponton azzal állt elő, mi lenne, ha megírnám a sztorimat. Nem akartam memoárt írni, ez, azt hiszem, különböző okok miatt nem is lett volna lehetséges. Némi győzködés után azt mondtam, oké, megpróbálkozom a regényírással. Három évvel később megvolt a regény, már csak ki kellett adni. Ez idő tájt történt, hogy a Random House-nál (a világ egyik legnagyobb könyvkiadója – a szerk.), talán azért, mert fontolóra vették a Tyrant
Books felvásárlását, átnézték a portfóliójukat és kiszúrták a kéziratomat. Mondták, hogy megvennék és kiadnák ők. Egy évre rá kiadták a Cherryt (a Kopasz eredeti címe – a szerk.).
MN: Egyszerre 15 percet kap egy telefonbeszélgetésre a börtönből, erre az interjúra háromszor negyedóra jutott: az első beszélgetésből tegnap a vonal minősége miatt nem lett semmi, maradt a mai negyedóra és a holnapi. A regény szerkesztőivel is ilyen körülmények között kellett dolgoznia?
NW: Igen. Nem is volt könnyű. Főleg a kisebb korrekciókkal volt nehéz így zöld ágra vergődni, a szöveg foltozgatásával, a folytonosságot megakasztó hibák javításával. Havi húsz telefonhívásom van, ezzel a hússzor 15 perccel kell gazdálkodnom. Van ugyan e-mail is a börtönben, de nehézkes a használata, csak bizonyos funkciók működnek, nagyon lassú minden.
MN: Mik voltak a legalapvetőbb dolgok, amelyeket a szerkesztőivel át kellett beszélnie?
NW: Kezdetben nem sok bizodalmam volt magamban, ezért amikor nekiálltam a regénynek, elkezdtem másokat, az addigi olvasmányélményeimet imitálni. Olyan klasszikusokat, mint Dosztojevszkij vagy Victor Hugo. Az oroszokat nagyon szeretem. Dosztojevszkij mellett Turgenyevet is, de őt csak később ismertem meg. Fielding is nagy kedvencem volt, nála nagyobb írót elképzelni sem tudtam. Elég járatlan voltam az irodalomban. Szóval, amikor elkezdtem az írást, a klasszikusokat másoltam, archaikus mondatokban kezdtem fogalmazni, mindenáron rettentő szellemesnek és okosnak akartam tűnni, mint egy regényíró. Matthew Johnson jelezte, hogy ez nem lesz jó irány, őt nem ez érdekli, hanem a saját hangom. Az ő nagy hozzájárulása ez volt: a saját hangom irányába terelt. Timmel, a későbbi szerkesztőmmel (Tim O’Connell, a Random House munkatársa – a szerk.) a sztori leegyszerűsítésén dolgoztam sokat, szereplőket iktattam ki a történetből, másokat összevontam, ilyesmi. Kezdett regénynek kinézni a szöveg, ami korábban inkább csak valamiféle anekdotafüzérhez hasonlított. Tim rázta gatyába a történetet, a regény vázát az ő segítségével dolgoztam ki.
MN: A regényírás mennyiben változtatta meg a börtönben kialakult mindennapi rutinját?
NW: Amikor elkezdtem, tanárként dolgoztam a börtön oktatási részlegén, a középiskolai végzettségnek megfelelő vizsgákra készítettem fel a bentieket. Esténként maradt időm, néhány óra az írásra, de nem haladtam valami gyorsan. Amikor a Random House megvette a könyvet, vagyis amikor már komolyabb pénz is lett a dologban, megváltozott a munkamenet, elkezdtek határidőket adni. Nagyon kevés időm volt az egyes részek újraírására, hat hónap után már valami könyvvásárra vitték a szöveget, utána még néhány hónap telt el a megjelenésig.
MN: A börtönvezetés megértően viszonyult az alkotói tevékenységéhez?
NW: Nem nagyon volt szükség erre. A szövetségi börtönökben lehet írni, ez is része a programnak, ha elvégezted a munkád, dolgozhatsz a kéziratodon. Csak tollra és papírra van szükséged.
MN: A háborús veteránból lett bankrabló, aki a börtönben könyvet ír, s irodalmi szenzáció lesz. Ez a címke hogy érinti? Gondolom, sokan valamiféle kuriózumként tartják számon.
NW: Nem mondhatom, hogy ellenemre lenne, mert rajtam csak segített. Álszent dolog lenne nekiállni panaszkodni, végül is én csak az előnyét láttam ennek. De azért mindent összevetve jobban tud esni, ha egyszerűen csak írónak titulálnak, elhagyva a börtönös címkét. Persze sokak szemében én vagyok a bűnöző-író, ami egyszerre jelenti, hogy elnézőbbek velem szemben és azt is, hogy lekezelőek velem. Ott a gyanú, hogy talán csak azért adtak ki, mert börtönben ülök.
MN: Melyik börtönben is?
NW: Federal Correctional Institution, Ashland a neve.
MN: Szigorú hely?
NW: Ez egy alacsony biztonsági besorolású börtön. Alig fordul elő erőszak, nincsenek gengek, mint a fegyházakban.
| ||
MN: 2005-ben, húszévesen Irakban szolgált amerikai katonaként. Mi vonzotta a seregben?
NW: Nagyon furcsa idők jártak akkoriban Amerikában. A középosztály jó része háborúpárti volt, de csak elméleti síkon, a kisujjukat sem mozdították az ügy érdekében. És kiket küldtek odaátra? Hát, az ilyenkor szokásos fiatalokat: olyanokat, akiket minden ilyen alkalommal ki lehet használni, azokat, akiknek nincs vesztenivalójuk. Civilként ezt nekem elég zavarba ejtő volt megélni. Egy hét híján egy évig voltam Irakban. Ami a háborút illeti, arra még csak-csak felkészül az ember, hogy emberek fognak meghalni körülötte, de arra már senki sem készít fel, hogy mi van akkor, ha például hibát vétesz, és az okozza a másik halálát. Mi van, ha egyszerűen nem felelsz meg a feladatnak és azért halnak meg mások. Valószínűleg ez a legnehezebb az egészben.
MN: A drogok segítették elviselni az ottlétet?
NW: Mindenképpen csökkentették a stresszt, de Irakban nem használtam sok drogot. A többiek talán igen. Ez a rész kitaláció a regényben, még ha nem is teljesen. Füvezni azért füveztem. De szanitécként állandó készenlétben kellett lennem fejben is, sok lehetőségem így nem adódott.
MN: Amit ma az USA opioidkrízisének hívunk, az a könyvében a mindennapi valóság; hogy mennyire egyszerű is volt ezeket a függőséget okozó fájdalomcsillapítókat, például a hírhedt Oxycontint beszerezni. Ezt a saját tapasztalatai alapján írta?
NW: Igen, ezek a sajátjaim. Heroinfüggő voltam és a gyógyszerekre is rászoktam. Amikor bekerültem a börtönbe, az elvonás minden stációját végigjártam. Néhány hónap után már képes voltam aludni és enni is. Kemény időszak volt, az biztos.
MN: Irakból hazatérve poszttraumás stressz szindrómában szenvedett, heroinfüggő lett, végül bankokat rabolt. Az iraki tapasztalatai, a háborús élmények, a mindennapos fegyverhasználat bizonyos értelemben előképzettséget nyújtott a bankrablásokhoz?
NW: Azt azért nem mondanám, hogy normális dolognak gondoltam volna a bankrablást, de nem is gondoltam olyan nagyon kirívónak sem. Bizonyos értelemben sokként is ért, hogy másokat ez mennyire kiakasztott. Most, hogy ennyi börtönben töltött év után erről beszélek… Szóval, egyáltalán nem láttam át a dolog komolyságát, és igazán még most sem látom ezt olyan komolynak, különösen más dolgokhoz viszonyítva. Nem kérdés, megbántam, amit tettem, főleg, mert nem szeretek udvariatlan lenni másokhoz, nem szeretek barátságtalanul viselkedni az emberekkel. Büszkének biztosan nem vagyok büszke arra, amit tettem, ugyanakkor van bennem valami, ami azt mondja, hogy ez azért nem olyan nagy dolog.
MN: Mióta van börtönben?
NW: 2011. április 23. óta.
MN: Mikor szabadul?
NW: 2020 őszén. Remélem, a jövő év elején már egy átmeneti otthonban leszek.
MN: Mik a tervei?
NW: Megpróbálok írni, amilyen sokat és amilyen hosszan csak tudok. Remélem, össze tudok hozni egy könyvet, legalább még egyet. Nem tudom, az átmeneti otthonban mit kell tennem, azt hiszem, szereznem kell egy valódi állást. Lehet, hogy elhelyezkedek valahol mosogatóként. Nem tudom, mit szabad csinálnom, illetve mit nem.
MN: Az átmeneti otthon kötelező vagy választható?
NW: Nem kötelező, de minél előbb szeretnék szabadulni a börtönből. Elég régóta vagyok itt, kezd megviselni.
MN: Amióta a könyv megjelent és sikert aratott, megváltozott az élete?
NW: Nagyon meglepett és boldoggá tett, hogy milyen kritikákat kapott a könyv, ilyen fogadtatásra nem számítottam. De a mindennapi életem nem sokat változott, ugyanazt csinálom, mint már régóta mindennap. Büszke vagyok, de ez valahogy nem tudott leülepedni, hiszen ugyanott vagyok, ahol voltam.
MN: Most miket olvas?
NW: John Dos Passostól A 42. szélességi fokot, Elizabeth Ellentől a Fast Machine-t… (a vonal ezen a ponton megszakadt, lejárt a 15 percünk – K. G.).
