Magyar Narancs: Kisprózával indult a pályád, most hosszú idő és sok más műfaj után nyúltál vissza a kezdetekhez. Mennyire azonosítható a mostani szerző a 70-es évek pályakezdőjével?
Bereményi Géza: Furcsa érzés volt visszanézni ilyen régre, de tiszteletben akartam tartani azt a 23 éves embert, aki az első kötetét írta, tehát az én első kötetemet, ez volt az alap. A kronológiai sorrendnek is ebből a szempontból van jelentősége, az első elbeszélésekkel kezdem, és onnan haladok előre. Végül úgy gondoltam, teszek a könyv elejére valamit felvezetőnek, így került oda az Előhang című írás, ami kicsit későbbi, de utána sorban jön a többi. Nem változtattam az eredeti elbeszéléseken, mert végül is annak érzem a szükségét, hogy bemutassam azt a fiatalembert, aki voltam. Mindössze néhány címen változtattam. Régen szerettek nagyon hosszú címeket adni, ami most mintha nem lenne annyira divatos, egyiket-másikat tehát lerövidítettem. A kötet végére pedig beszúrtam két új elbeszélést, hogy legyen ott lezárásként olyan is, amelyben egy idős ember emlékszik vissza a kamaszkorára. Mégiscsak összegyűjtött elbeszélésekről van szó, ezeknek is helyük van a könyvben.
MN: Ők volnának a legfrissebb szövegek.
BG: Olyannyira, hogy ez a kettő a most készülő regényemben is benne lesz, habár ott majd más formában fognak szerepelni.
MN: A kötet összeállítása előtt mikor olvastad a korai elbeszéléseket utoljára?
BG: Nem nagyon olvasgattam őket. Lehet, hogy tizenöt évvel ezelőtt átlapoztam a régi írásokat egy téli estén, miután ittam egy fél üveg bort, de még ez sem biztos.
MN: Túl a puszta tényen: van annak valami jelentősége, hogy épp ahhoz a formához tértél vissza, amellyel íróként debütáltál 1970-ben?
BG: Visszatérésről mindenképpen lehet beszélni, de nem a formát hangsúlyoznám, fontosabb, hogy magához az irodalomhoz tértem vissza néhány éve. És most már maradok is itt, jól érzem magam újra íróként, a továbbiakban már csak ezzel akarok foglalkozni.
MN: Fiatal íróként mintha épp az írószerep zavart volna, többször is említetted, hogy egyszerűen nem akartál fiatal magyar író lenni abban az időben.
BG: Nem tetszett az a fiatal irodalom, meg egyáltalán, az élő magyar irodalom, amit magam körül láttam. Valahogy minden előre adottnak tűnt, minden szerep volt, a fiatal íróság különösen. Nem éreztem jól magam ebben a szerepben, ez tény, ki akartam keveredni belőle.
MN: De volt egy kisebb írókör körülötted, akik nem ezekben a szerepekben gondolkodtak.
BG: Volt két barátom vagy mesterem, valóban, a később filmrendezővé váló Bódy Gábor, illetve Ajtony Árpád.
MN: A 70-es évek közepétől már drámát is írtál, jöttek a színházi munkák, aztán valamivel később a forgatókönyvek. Az írói szereppel kapcsolatos averzióid vittek el a prózától?
BG: A színház és a film is szinte véletlenül talált meg, és mindkettő bukással indult. Színházban Miskolcon egy kis társulattal buktam egy nagyot, forgatókönyvvel pedig a Kézdi-Kovács Zsolt rendezőnek írt Romantikával. Ez akkora bukás volt, hogy a Ludas Matyi külön karikatúrát rajzoltatott róla. Emlékszem is rá, egy fej volt a képen két gondolatbuborékkal. Az egyikben egy focimeccs ment üres lelátókkal, a másikban egy üres mozi volt, a vásznon a Romantika felirattal, és alatta a kérdés: hova ne menjek vasárnap délután? Úgy látszik, ez így ment nekem: először el kellett buknom, aztán sínre kerültek a dolgok.
MN: Ugyanezekben az időkben kezdtél el Cseh Tamással dolgozni.
BG: Akkor találkoztam vele pont, amikor nem volt kedvem már elbeszéléseket írni, szóval kapóra jött, rögtön mondtam is neki, amikor kiderült, hogy ő énekelni szokott, hogy írnék neki dalszövegeket.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
