Kétségkívül különleges helyen rendezték az idei világbajnokságot. Nem is azért, mert a tajga szívében, mindjárt az Ob és az Irtis összefolyásánál, tehát valahol a kies Nyugat-Szibériában tartottak hét ágra szóló nemzetközi sportversenyt, hanem inkább azért, mert maga a város, illetve a pályája foglal el kivételes pozíciót a sportág életében. Ambivalens helyzet ez, mert ugyan 2003-ban rendeztek már itt vb-t, s évente rendszeresen visszatérő helyszíne a világkupaversenyeknek (a biatlon kicsit olyan, mint a Forma-1, a legnagyobb menők egy vándorcirkusz artistáiként versenyzik végig a szezont), mégis mostoha helynek számít. Leginkább azért, mert valóban az isten háta mögött van több megállóval, ahol a futamokat akkor rendezik, amikor a rendes, becsületes európai síparadicsomokban már rég elolvadt az utolsó hó is. Tehát szezon legvégén, szinte kivétel nélkül márciusban. Mi sem lehet ennél természetesebb, hisz ilyenkor itt még vidáman mínusz húsz van, olvadásnak semmi jele, legfeljebb az erős szél kavar bele a kellemes hangulatba.