"A fiatal generáció érdekelt, hogy miben térnek el ők, az ő világuk a többi generációétól, és hogy mi a mondanivalójuk erről a világról - mondja Petra Lammers, aki eddig kétszer rendezte meg a projektet Németországban. - Az első JeruVille a különböző vallású, kultúrájú, hátterű fiatalokról szólt. A második alkalommal a 'second life', a virtuális világuk foglalkoztatott - de világossá vált számomra, hogy a két világ összefonódik, sőt eggyé válik. Így minden szereplő létrehozott egy Facebook-profilt, de a téma ugyanaz maradt."
A magyar Református Menekültmisszió (RM) az első JeruVille idején éppen Németországban keresett valamilyen jól működő ötletet, amellyel a bevándorláshoz és a társadalmi integrációhoz lehet közelíteni - ezért kérték fel a készítőket, hogy hozzák létre a "konténervárost" Budapesten is. "Addig szociálismunkás-oktatás, lakhatási és a munkaerő-piaci lehetőségek területén tevékenykedtünk. Szerettünk volna egy találkozási helyet teremteni magyar és bevándorló vagy menekült fiataloknak, ahol együtt játszhatnak - ne csak a munka és a tanulás közben találkozzanak egymással" - magyarázza Kanizsai-Nagy Dóra, az RM projektvezetője.
Azokban az iskolákban, ahol az RM már ismerős volt, még tavaszszal szereplőválogatásokat tartottak, majd Schermann Mártával, a magyar rendezővel megkezdődtek a heti próbák, gyakorlatok a szeptemberi előadásra - amely magába foglalt mozgást és improvizációkat épp úgy, mint a Facebook-profilok létrehozását: a majdani előadás szereplői a közösségi oldal nyilvánossága előtt gondolkozhattak el például azon, hogy mit jelent számukra a szabadság. Augusztusban, a főpróbahónapban felépítették a csaknem tucatnyi konténerből álló virtuális várost. "A konténer hozzátartozik a bevándorláshoz, könnyen a menekültekre lehet asszociálni róla, noha az előadás résztvevőinek többnyire szerencsére nincsen ezzel kapcsolatban saját élményük - mondja Bársony Júlia, az egyik látványtervező. A konténerekben zajlott az előadás, s a különböző helyeken sokszor egyszerre történő események közül a nézőnek kellett kiválasztania, hogy éppen melyiket követi. Az egyikben az itteni JeruVille lakói Skype-on jelentettek a német főhadiszállásra budapesti benyomásaikról; a másikban egy lány olyan dobozokat nyitott ki, amelyekre olyasmik voltak felírva, mint "előítéletek", "függőségek", "háború"; a harmadikban ketten adtak elő egy rapszámot - és így tovább.
A legkülönbözőbb státuszú és származású
fiatalok vettek részt az előadásban: olyanok is, akiknek nincs személyes tapasztalatuk a bevándorlással kapcsolatban; olyanok, akik maguk már Magyarországon születtek, és olyanok, akik néhány éve vándoroltak be - a menekültstátusúakat nehezebb megszólítani, mert az őket ért trauma miatt általában még akkor is kevésbé nyitottak a szereplésre, ha az elvileg segítené a sokk feldolgozását. Kanizsai-Nagy Dóra szerint van a résztvevők között, akit nem zavar, ha esetleg beszólnak neki az utcán, mert legalább nincs háború, és nem kell az iskolába menet robbantásoktól félnie; és van, akit erősen megvisel a kirekesztés, mert nemcsak békét szeretett volna, de lehetőséget is az önmegvalósításra, a társadalomban való aktív részvételre. "Egyszer az egyik szereplő futva érkezett a próbára. Kérdeztük, hogy mi történt; azt mondta, hogy megkergették. Amikor a rémülettől nem tudtunk hová lenni, azt mondta: ne aggódjatok, már megszoktam. Nagyon nehéz ezt hallani egy tíz-egynéhány éves, itt született, magyarul tökéletesen beszélő fiútól" - emlékszik vissza a projektvezető. "Az előadás egyik célja az volt, hogy megmutassuk, mi is ugyanolyan emberek vagyunk, mint a többi magyar - mondja Traore Lili Fatime, az egyik (Magyarországon született) előadó. - Nem olyan könnyű a mindennapokban feldolgozni a beszólásokat vagy akár a támadásokat, megalázásokat; ez még akkor is nehéz, ha itt találkozunk másokkal, akikkel megtörtént ugyanez."
Amikor a szemközti Zöld Pardonban a főpróbák idején éppen nemzeti rockzenekar játszott, a koncertközönség is felfedezte a multikulturális társaságban rejlő "lehetőségeket". "Egyszer be is jöttek az előadásra: az a fiú, aki a vendégeket fogadja, karon fogta őket, hogy ha már itt vannak, jöjjenek be, és megkérte őket, írják le a többiekhez hasonlóan ők is, hogy számukra mit jelent a szabadság. Morogtak, hogy nem ezért jöttek, nem érdekli őket. Nem baj, most feladatotok van, mondta a fiú, és a kezükbe nyomta a tollat és a cédulát. Felírták a véleményüket, felragasztották ők is a falra, és elmentek - meséli Kanizsai-Nagy Dóra, majd hozzáteszi: - Szerintem ez gyönyörű volt, hiszen nem csak azoknak akartunk az együtt élésről beszélni, akik amúgy is nyitottak rá. De a szereplők nagyon nehezen viselték a bekiabálásokat. Próbáltuk őket csitítani, hogy nem odafigyelve játsszanak tovább, hiszen pont attól szólalunk meg erősen, ha tovább játszunk."
"Ami minden JeruVille-ben közös, hogy erős közösséget építettünk fel különböző emberekből, akik rengeteg témában tudták kicserélni gondolataikat" - mondja Petra Lammers, mivel tapasztalatai szerint a közösség általában kapcsolatban marad az utolsó előadás után is. "Eszméletlen kemény volt a munka, de megérte, mert nagyon összekovácsolódott a csapat - lelkesedik Fatime. - A darab is nagyon sokat adott nekem; most már egy kicsit máshogy nézek Magyarországra. A karakterem az előadásban nem értette, hogy miért ilyen depis itt mindenki, és azt mondta, hogy ha nem győzik meg arról, hogy maradjon, elmegy az országból. Persze a karakterem tulajdonképpen én vagyok, szóval igazából engem kellett meggyőzni - és nagyon jó érveket kaptam! Rájöttem, hogy sokkal nagyobb kihívás, ha az ember nem elmegy, hanem megpróbál változtatni a dolgokon. Pedig én meggyőzhetetlen vagyok, mégis sikerült elindítani bennem valamit. Mi magunk is elgondolkodtunk, nemcsak a nézők."
