Az Úttörõ Áruház egyik nevezetessége volt a Kovács Margit tervezte terrakotta bejárati díszkút, amelynek torzója jelenleg is látható a lepusztult épületben. Nem áll szándékomban nosztalgikus húrokat pengetni, de a félhomályban még mindig kivehetõ gyerekkorunk egyik kedvence, a kisdobosokkal és úttörõkkel dekorált medence, amelyben vízinövények között valódi aranyhalak úszkáltak egykor. Bár a vízbõl kiemelkedõ világtérképrõl annak idején az imperializmus elleni békeharc jegyében lemaradt az amerikai kontinens (és az AN-24-es repülõgép sem repül körbe-körbe az üvegtetõ alatt), a Centrum globalizációkritikus tagjainak fel-tehetõen mégsem ezek voltak a fõ szempontjaik, amiért úgy döntöttek, hogy beköltöznek a több éve használaton kívül álló áruház épületébe. Akciójukkal ugyanakkor új megvilágításba kerülhet a Kovács Margit tervezte díszkút további sorsa is.
No pasaran!
De kik ezek a fiatalok és mit akarnak? A házfoglalók vagy más néven squatterek az 1968-as évek diáklázadásos, barikádemelõs nyugat-európai szcénájára vezetik vissza mozgalmuk gyökereit. Az eredetmítosz szerint a kezdeti squatközösségek többnyire baloldali, forradalmi anarchista vagy punk-, hippicsoportokból álltak, akik mozgalmi célokra vagy csak az együttlét kedvéért, illetve mert nem volt hol lakniuk, a tulajdonos tudomása vagy engedélye nélkül illegálisan beköltöztek egy haszná-laton kívüli nagyvárosi ingatlanba. Mivel a squatház alapvetõen illegális alakzat, a foglalt házak a világ minden pontján ma is ugyanúgy mûködnek: az aktivisták beköltöznek, kifestik, kidekorálják az épületet, és amikor elkezdenék saját céljaikra használni az ingatlant, jön a tulajdonos, aki kidobja õket. Ekkor keresnek másikat. Azóta a foglaltház-mozgalom lényege nem, csak minõsége változott: a squatközösségek - illegalitásuk ellenére - világszerte az urbánus szubkultúrák szerves részét alkotják, erõs globalizációkritikus attitûddel. A siker kétséges mérõfoka, hogy a jellegzetes squatdesign elemei (lepusztult környezetben található bútorok, kreatív kollázsok, fanzinok, flyerek szellemes esztétikai megoldásai stb.) ma már teljesen átszivárogtak a fogyasztói tömegkultúrába. (Egy hazai példával élve: a kedvelt budapesti rom szórakozóhelyek ötletéhez alighanem a külföldön megcsodált squatházak szolgálhattak mintaként.) A közvetlen demokrácia elvei szerint mûködtetett és nonprofit formában üzemeltetett foglalt házak komoly szociális és kulturális szolgáltatásokat nyújtanak: egyszerre diákszállók, klubok, kávézók, kiállító- és koncerttermek, bölcsõdék, óvodák, próbahelyiségek, hajléktalanszállások, hajléktalankonyhák; amolyan többdimenziós közösségi kultúrházak. Mûködésüket az internet adta lehetõségek is megkönnyítik - az új foglalt házakról szinte órákon belül értesülhet a helyszínt keresõ squatter. A foglaltház-mozgalom már évtizedek óta "bevett" kulturális gyakorlat Európában: a legjelentõsebb központok Londonban és Amszterdamban vannak, a legközelebbiek Prágában, Bécsben, Varsóban, Ljubljanában. Ám néhány elszigetelt magyarországi elõzménytõl eltekintve eddig nem létezett szervezett squatközösség Magyarországon (lásd keretes írásunkat Kis magyar squattörténet címmel).
Centrum a periférián
A Centrum foglalt háza lényegében a fent vázolt jelenség érvényes hazai recepciója. A csoport mintegy ötvenfõs holdudvarát egyetemisták, városvédõk, zöld ökopolitikai közösségek, globalizációellenes szervezetek aktivistái, illetve - nem meglepõ módon - punkok és mûvészek alkotják. A csatlakozás a squathoz bárki számára nyitva áll, aki nem kirekesztõ, nem használ kemény drogokat, és nem rongálja az ingatlant. A költségeket együtt viselik, aki megsérti a szabályokat, azt kitiltják. Az operatív, kemény mag 15-20 fõbõl áll; szervezeti mûködésük nem hierarchikus, feladatleosztásos alapú. "Döntéseink nem kompromisszumos, hanem konszenzusos módon születnek. Nincs szavazás, de aki nem ért egyet valamely taktikai lépéssel, az nem vesz részt a végrehajtásban, vagy meggyõzi a többieket, hogy ez így nem lesz jó" - mondja az egyik szervezõ. A csoport különleges hangsúlyt fektetett a szomszédokkal való jó kapcsolat kialakítására. A helyszín elfoglalása elõtt szórólapokon, illetve személyes megkeresés útján tájékoztatták a lakókat a terveikrõl. Számukra pozitív tapasztalat volt, hogy a sajtónyilvánosság után több lakó a jókívánságait fejezte ki, illetve a fõvárosi önkormányzattól is megkeresték õket.
Mert szeretem Budapestet
Azért is az Úttörõ Áruházra esett a centrumosok választása, mert a belvárosi, magántulajdonban álló, több éve használaton kívüli ingatlan elfoglalásával a jelenlegi városépítészeti gyakorlat és a mûemlékvédelmi intézkedések visszásságaira kívánták felhívni a figyelmet. "Ez a város tele van szebbnél szebb házakkal, mûemlékekkel, az elmúlt pár száz év emlékeivel. De nem akartuk, hogy elkényelmesedett értelmiségiek az íróasztal mellõl kitaláljanak egy újabb mozgalmat, amibõl aztán jól megélnek. Mi cselekedni akartunk, nem pofázni" - világosít fel forradalmi hevület-tel az egyik szervezõ. Ide tartozik, hogy a megnyitóünnepségen megjelent a pesti zsidó negyed régi házainak megmentésén dolgozó ""vás!" civil kezdeményezés képviselõje, Gyárfás Katalin is, aki elmondta: a Belvárosban számos klasszicista és szecessziós épületet akar lebontatni az önkormányzat, holott ezek a házak jobb sorsra lennének érdemesek.
A helyszín kiválasztásában további fontos szempont volt, hogy az elfoglalandó házban legyen alkalmas vészkijárat, az esetleges menekülési útvonal biztosítására. "Ez nem vicc. Londonban megtörtént, hogy a squatterek azért nem tudtak elmenekülni, mert a hátsó bejáratot eltorlaszolta egy parkoló furgon" - mondta egy sokat próbált aktivista. A centrumosok az áruházban "találtak" villanyt, a vizet egy ezermester aktivista srác és papája vezette be. Bár használhattak volna gázt is, ezt veszélyessége miatt nem tették. Egyheti kemény munkával mintegy 5-6 lakószobát, két félkomfortos vécét, egy kávézó és moziterem céljára hasznosított közösségi teret, illetve egy kiállítótermet rendeztek be. A vasárnap délutáni megnyitóünnepségen - amelynek idõpontja ironikus módon a "nagy októberi szocialista forradalom" évfordulójára esett - filmeket vetítettek, többek között egy párizsi mûvész filmjét a squatról. Ezenkívül ingyenes ruhaboltot nyitottak, amelybe bárki beadhatott és elvihetett neki tetszõ ruhadarabokat. A bejáratnál egy kávézó és egy büfé mûködött, ahol adományokért lehetett ételhez, italhoz jutni. Emellett volt egy "info-shop", itt a különbözõ civil szervezetek anyagait rakták ki.
Átmenetileg független zóna
A Centrum akciója a magyarországi elõzményektõl szerintük abban különbözik, hogy - ha ezt valaki még nem tudta volna - nagyobb tudatossággal és szervezettséggel hajtották végre a házfoglalást, mint elõdeik. Komoly vitáik voltak például abból, hogy bevonják-e a médiát az akcióba. Mivel a tulajdonos a sajtóból értesült arról, hogy elfoglalták az ingatlanát, a csoport néhány tagja visszaigazolva látta elõzetes félelmeit. Ám ezt is megbeszélték. "Bár a sajtónyilvánosság rövid távon a squat felszámolásához vezetett, a tapasztalt pozitív visszhang hosszú távon felbecsülhetetlen jelentõséggel bír számunkra. Ezért vagyunk optimisták a jövõt illetõen" - avat be egy fontos stratégiai kérdésbe a Centrum médiakapcsolatokért felelõs illetékese. Mivel a squatterek nem tudhatták, hogy a tulajdonos hogyan reagál az akcióra, a médiának intenzív védelmi funkciója is volt: a nyilvánosság elõtt a tulajdonos nem tehette meg, hogy verõlegényeket küld rájuk - nem mintha ez felmerült volna, a tulajdonos ugyanis - magánemberként - szimpatikusnak találta a squattereket. Másrészt a foglalt ház eleve átmeneti jellegû: csak idõ kérdése a kilakoltatás. Harmadrészt: amikor a tulajdonos biztonsági emberei megszállták az épületet, az õrök elkezdték szívatni a centrumosokat, hogy mi a fenének csinálták ezt az egészet?! Egyikük így válaszolt: "Hát mert kurva jó volt csinálni, eszméletlen nagy élmény!"
A centrumosok szerint tudatosan vállalt médiakampányuk sikeres volt, mert nemcsak az eddig ismeretlen foglaltház-szubkultúrát mutatta meg a közvéleménynek (még akkor is, ha az egyik kereskedelmi televízió félidióta csöveseknek állította be õket, akik olyan furcsa szavakat használnak, mint például "szabadság"), hanem hozzájárult a házfoglalókhoz közel álló civil szervezetek nevének legalább egyszeri elhangzásához. Akkor hát írjuk le mi is a nevüket - Zöld Fiatalok, Rügyecskék Alapítvány és persze a Védegylet. A médiaüzenet pedig nagyjából ez lenne: a rendszerváltás után tizenöt évvel Budapestnek is szüksége van egy alulról építkezõ, a politikai és gazdasági csoportérdekektõl független kulturális zónára, amelyben a résztvevõk az önkifejezés szabadságának elve alapján megkísérlik modellálni a fogyasztói társadalommal szembeni alternatív közösségi életformát. Úgy van, bólogatok egyetértve, akkor hát felnõtt egy új generáció.
A squatterek tisztában vannak azzal, hogy jogi szempontból önkényes lakásfoglalóknak minõsülnek, amiért 1999 márciusa óta akár börtön is járhat. Ám õk nem alkusznak: pár hónap múlva újabb akciót ígérnek, és ezért minden tiszteletet megérdemelnek. Mint az indymedia.hu címû független internetes újság egyik munkatársa elmondta: "Nem tartjuk magunkat bûnözõknek. De nem elégszünk meg egy mûvelõdési házzal, amelyet tízkor bezár a portás. Mi squatot akarunk, márpedig ahhoz hozzátartozik, hogy illegális." Mit tehetnénk hozzá? Talán Foucault nyomán azt: a rendszer integráns része a rendszer ellen való lázadás, sõt minél inkább jószántából ad teret a kérdõjeleknek, annál hosszabb életre számíthat. Már csak ezért is érdemes eltûrni a foglaltház-mozgalom szárnypróbálgatását.
Ember Zoltán
Kis magyar squattörténet
Magyarországon a squat szó különféle kulturális identitásokhoz köthetõ. A magyarországi mainstream kultúra képviselõinek elsõ hallásra Halász Péter párizsi, majd New York-i Squat Színháza ugorhat be. A testépítõknek a kitörésnek nevezett speciális erõemelõ gyakorlat. Míg a számítógépes játékok kedvelõi az Ork bolygóról jött kis zöld emberkék egyik alfaját nevezik így a Warhammer 40k számítógépes játék nyomán. Ismeretes még az ún. cybersquatter fogalma, amely a virtuális térben önkényesen tartományt foglaló személyt jelöli.
Az elsõ magyarországi mûvészsquat kétségtelenül a Galántai György képzõmûvész 1968-ban megvalósított legendás Balatonboglári Kápolnatárlatok projektje volt, amelynek mûködését a hatóság 1974-ben adminisztratív úton ellehetetlenítette. A fiatal és késõbb nevessé vált képzõmûvészek közremûködésével mûködtetett alkotóközösségben happeningek, kiállítások, koncertek zajlottak, amelyek meghatározó jelentõségûnek bizonyultak az abban részt vevõ emberek számára. Bak Imre így emlékszik vissza a eseményekre: "Valahogy ott ez a kápolna a szabadságot jelentette egy kicsit, és akkor azzal az eufóriával vett részt az ember, hogy itt végre szabad..."
Sokak szerint squatelõzménynek tekinthetõ az Újlak csoport 1989-91 között mûködött mûvészközössége is, amely a Hungária fürdõben, az Újlak moziban és egyéb helyeken állított ki mûvészi alkotásokat. Az egyik résztvevõ, Szarka Péter ezt írta a Balkon folyóiratban: "Squat, szubkultúra... Annyiszor emlegették azt, hogy mi szubkultúrát teremtünk, de mi nem azt csináltuk. Az volt a szándékunk, hogy csinálhassuk azt, amit akarunk, és akkor, amikor kedvünk van hozzá. Ezt a Mûcsarnokban vagy a Barcsay Teremben nem lehetett megtenni. Nem mondom, hogy nem tudtunk róla, hogy Nyugat-Európában ez trend, de nem ez volt a kiindulópont."
A rendszerváltás utáni elsõ igazi (lakó) squat 1989-ben nyílt meg a VIII. kerületi Nap utcában, a Fidesz szervezésében. A squat egy életveszélyesnek minõsített, nagyon lerobbant házban volt, helyenként beszakadt födémmel, villany és fûtés nélkül. A szervezõk azzal az ígérettel foglalták el a házat, hogy társadalmi munkában felújítják az épületet, de ebbõl nem lett semmi. Egy ideig punkok lakták, és kihúztak benne egy telet, mielõtt kilakoltatták õket.
1991 tavaszán a francia Resonance-csoport foglalta el a mostani Trafó régi épületét. Gosztonyi Ágnes újságíró szóbeli közlése alapján így emlékszik vissza: "A franciák csináltak egy fotókiállítást is egy sarokkal odébb egy üres udvarban, de azt valaki fölgyújtotta. A franciák távozása után magyarok költöztek be az épületbe (köztük én is), voltak koncertek, kiállítások. A rendõrök eleinte nem tudtak mit kezdeni a dologgal, arra vártak, hogy a franciák majd elmennek. A hely önkormányzati tulajdonban volt, többször berendelte a squattereket a kerületi polgármester, mert hajlott arra, hogy odaadja az épületet. Aztán elszabadultak a dolgok, lecserélõdtek a lakók, végül a rendõrség kilakoltatott mindenkit."
1992-ben a Forgách utcában nyílt egy Decentrum nevû alternatív, anarchista hely, amely tulajdonképpen nem foglalt ház volt, hanem az egyik szakszervezet (Munkástanácsok) adta kölcsön anarchista és zöldszervezeteknek. Vagyis irodaként mûködött, még akkor is, ha néha idõlegesen laktak benne aktivisták. Hogy az urbánus folklórban mégis elhíresült, az elsõsorban a hely szellemiségének volt köszönhetõ: jellemzõ, hogy azok, akik azt az épületet annak idején elfoglalták, ma civil jogvédõ szervezetekben dolgoznak. Az egyik résztvevõ szerint a helyet akkor vette vissza a Munkástanácsok, amikor a be nem fizetett rezsi már igen magas volt.
Egy idõben a Tilos Rádió-sok is mûködtettek a Fõ utcában egy squatot, illetve budai mûvészeknek is volt egy rövid ideig mûködõ foglalt házuk a Rózsadombon.
