Veres Gyuri története 100 évvel ezelőttre nyúlik vissza, a pontvadászaté csak pár éves. A KTE vezetése 2009-ben döntött úgy, hogy az 1981 óta megrendezett s idővel legendássá váló Kinizsi Százas teljesítménytúrák mellett (bővebben: A mennyiség diadala, Magyar Narancs, 2001. október 25.) kirándulássorozatot szervez a hazai turistamozgalom addigra már feledésbe merült, ám a maga korában nagy hatású természetjáró csoportja előtt tisztelegve. Az Encián Emlékek az 1914–1943 között működő Encián Turisták 1914 egyesület barangolásait idézi fel, a résztvevőknek ugyanazokat a túraútvonalakat kell teljesíteni, mint a régieknek, és öt év alatt kell összegyűjteni a jelvény megszerzéséhez szükséges 1914 pontot. (A feltételeket lásd a Kinizsi Encián című keretes írásunkban.)
„1975-ben alapítottunk egy magashegyi szakosztályt a Kinizsin belül (magashegynek a 2000 méter feletti csúcsok számítanak – L. T.), mivel ekkor már egyszerűbb volt kimenni külföldre, legalábbis a Tátrába, az erdélyi havasokba – emlékezik vissza Kovalik András, a Kinizsi alelnöke. – Ennek kerestünk hangzatos nevet. A szép hegyi virágra, az enciánra esett a választásunk, bár akkor még nem tudtuk, hogy korábban is létezett ilyen nevű turistaegyesület.”
Amikor kiderült a névazonosság, Kovalik András és Antal Ervin vezetésével igyekeztek mindent felkutatni, amit a régi Enciánról tudni lehetett. Nem volt könnyű dolguk. A társaság még élő tagjai a II. világháború után szétszéledtek, és mivel az egyesület nem volt balos kötődésű, az akkori természetjáró-történetírás egyáltalán nem foglalkozott vele. Amit ma tudunk róluk, voltaképpen Kovalikék 80-as évek elején kezdődött kutatásának köszönhető – ennek alapján idézzük most fel az Encián Turisták 1914 soha el nem évülő érdemeit, szívszorító tragédiáját.
Frontról illegalitásba
„Szervezetlen állandó magántársaság voltunk, egy a sok közül. Valami fanatikus, a már felejtenivágyás kergetett, űzött bennünket ki a hegyeink közé, melyekkel már akkor, gyerekésszel, szinte öntudatlanul egy életre szóló, örök barátságot kötöttünk. Sok-sok tervezgetés, aggodalom, melengető eszme előzte meg a kiforrás vasárnapját.”
Így emlékeztek 1914. november 29-re a Kereskedelmi Akadémia 1912–13-ban végzett hallgatóiból álló természetbarátok, akik aznap, a börzsönyi Nagy-Kopasz csúcsán úgy döntöttek, hogy innentől egyesületi formában folytatják a túrázást. Nem volt ebben semmi különös, divat volt akkoriban egyesületet alapítani, és a fiúk – amellett, hogy együtt tartsák a csapatot – minden bizonnyal azt is jelezni kívánták a külvilág felé: immár komoly férfiak. A visszaemlékezésből persze kiderül az is, hogy legfeljebb homályos célok lebegtek előttük, a legnagyobb kérdés pedig az volt, hogyan nevezzék el a csapatot. „Hazafelé, Márianosztra és Szob között újra megindult a tervezgetés. Egyik is, másik is hozzászól. Töri a fejét, vajon minek is keresztelje az új alkotást; kinn ülünk két sorban a vonat lépcsőjén, s egymásnak átkiabálva állapodunk meg egyesületünk jelenlegi nevében, melybe megemlékezésül az 1914-es számot illesztjük.” Nos, így lett a baráti társaságból Encián Turisták 1914, és egy héttel később, Pesten, az Országház kávéházban megtartották első közgyűlésüket is.
Az 1910-es évek eleje a magyar természetjárás aranykora volt, 1913-ban, a Magyar Turista Szövetség megalakulása idején már 22 bejegyzett egyesület létezett, többségük a „szabad idő hasznos eltöltésénél” jóval magasztosabb célokat fogalmazott meg. A kirándulás és a sport mellett a kultúra, a vallás vagy épp a legkülönbözőbb politikai nézetek is felszínre kerültek, a buzgó hazaszeretet éppúgy összehozott társaságokat, mint a „közelgő nemzetköziség”. De ekkoriban fogalmazódtak meg az első erdei „illemszabályok”, épültek az első turistautak és turistaházak is. Az egyesületi tagokban – pártállástól függetlenül – buzgott a tenni akarás, lapot szerkesztettek, színielőadást tartottak, voltaképpen minden eszközt bevetettek, hogy élményeiket közkinccsé tegyék. Ebben a közegben szinte magától értetődő volt, hogy ha 8-10, közös érdeklődésű ember összejár, akkor előbb-utóbb egyesületet alapít.
Az Encián megalakulása tökéletesen illett ebbe a sorba, bár a tagoknak arra már nem volt idejük, hogy elsőre maradandót alkossanak. Noha 1924-ben kiadott tízéves jubileumi kiadványukban azt írják, hogy „az első félesztendő már a legkomolyabb és legrendszeresebb túrázás jegyében telt el”, 1915. május 2-án a Pilisben elbúcsúztak egymástól, bevonultak katonának – az egyik alapító, Veres György egy évvel később a galíciai fronton esett el. Tragédiája, emlékezete valószínűleg nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az Encián története nem ért véget a háborúval, és a többiek évekkel később, mindenféle frontokról hazatérve sokkal elszántabban folytatták azt, amit szinte el sem kezdtek. Az egyesület 1919. január 28-án nyert felvételt a Magyar Turista Szövetség rendes tagjai sorába. Noha távol állt tőlük a politika, illegalitásba kellett vonulniuk: a Tanácsköztársaság ugyanis betiltotta a polgári egyesületeket, így az Enciánt is. „Turistatevékenységünk azonban – talán éppen a városi viszonyok lezüllése folytán – polgári foglalkozásukban tétlenségre kényszerült tagjaink élénkebb részvétele következtében állandó továbbfejlődésben volt. A gyülekezési tilalom folytán magánlakásokban találkoztunk, hogy túraterveinket megbeszéljük. (…) Elrejtőzve, titokban, bujkálva éltük felfüggesztésre ítélt egyesületünk életét, és midőn a gyászos kommün ideje lejárt, fellélegezve indultunk első szabad túránkra” – emlékeztek vissza később, amiből ugyan nem derül ki, hogy pontosan mit jelentett ez az „állandó továbbfejlődés”, az viszont elég jól látható, hogy az 1919-es trauma még jobban összekovácsolta a társaságot. Ez szintén nem volt példa nélküli abban az időben, az már sokkal inkább – különösen a Tanácsköztársaság akkori és mai megítélésének tükrében –, hogy az Encián tagságának túlnyomó része zsidó származású volt.
Nagy-Magyarország szelleme
Legalább ennyire érdekes az is, hogy az egyesület 1920-ban úgy kapcsolódott be az újjáalakuló és a korszak politikai irányvonalát teljes mellszélességgel magáénak érző „hivatalos” turistamozgalomba, hogy „faji kérdések” fel sem merültek. Miközben a 20-as évek elejének meghatározó toposza volt a zsidóságra kenni a Tanácsköztársaság bűneit, az Enciánt sohasem illették efféle vádakkal, és mintha ők is megtagadták volna származásukat. Ha elolvassuk azokat az irodalmi műveket, cikkeket, amiket az „enciánok” jegyeztek, ugyanazt az üres pátoszt és fennkölt hazaszeretetet látjuk, ami addigra iskolai tananyaggá vált.
„A középhegységek csúcsairól tiszta időben oda-odalátunk a havas Tátraormokra, és erőt, bizodalmat nyerünk küzdelmünkre gyógyulásunkért, sebeink behegesztéséért, újbóli talpraállásunkért, belénk oltott magyar hitünk megvalósulásáért, a szabad Nagy-Magyarországért!” Nagyjából ez volt az Encián Turisták ars poeticája, ahogy szinte mindenkié akkoriban. Csakhogy rájuk – sokakkal ellentétben – érdemi munka várt: Trianon után a hazai turistatérképeket át kellett rajzolni, mivel az addigi legnépszerűbb úti célok megközelíthetetlenné váltak. 1920-tól a Magyar Turista Szövetség vezetésével kezdődött meg az addig alig látogatott hegységek, erdők felfedezése, az ottani túraútvonalak kijelölése. Az egyesület munkájának első, ma is megtalálható gyümölcse épp az október elsejei összejövetel helyszíne, a körtvélyespusztai Veres Gyuri pihenőhely volt – 1920-ban készült el. Ezt követően utakat jelöltek a Gerecsében, két forrást is foglaltak; ez azt jelentette, hogy ők készítették el a kifolyócsövet, rendezték a környezetet. De nem csak gyakorlati dolgokban lehetett számítani rájuk: könyvtárat és térképgyűjteményt hoztak létre, gyűjtötték a turistarelikviákat, irodalmi pályázatokat szerveztek, precízen lejegyezték az összes túrájukat, s ezekből később kiváló turistakalauzok születtek.
Működésük a 30-as évektől vált országos jelentőségűvé, ebben nyilvánvalóan az is közrejátszott, hogy a tagság java „civilben” ekkor jutott karrierje csúcsára. Tehetségükre jellemző, hogy az egyik alapítót, Böhm Andort már 1921-ben, huszonévesen a Magyar Turista Szövetség pénztárosának választották, s 1939-ig töltötte be ezt a tisztséget, de ő volt az is, aki a magyar asztalitenisz-szövetség 1924. december 23-i alakuló közgyűlésének előkészítésében, a szövetség alapszabálya és a versenyszabályzat kidolgozásában is oroszlánrészt vállalt. De említhetnénk például Magaziner Pált, aki nemcsak fontos útikalauzok szerzője volt, hanem profi hegymászóként magashegyi oktatófilmeket is készített a „bennszülött” osztrákoknak, németeknek. Magaziner amúgy gyáros volt, de a többiek is – bankárként, nagykereskedőként, háztulajdonosként vagy éppen festőművészként, mint az egyesület első titkára, Szőts Jenő (a híres filmproducer André Szöts apja) – olyan anyagi helyzetben éltek, hogy nehézségek nélkül áldozhattak szenvedélyüknek. Gazdag és elit klub volt az Encián (nőket nem vettek fel rendes tagnak, csak „vendégnek”), így hát nem véletlen, hogy miután a Magyar Turista Szövetség 1932-ben az esztergomi koronauradalomtól 10 évre bérbe vette a börzsönyi Hegyestető – Szt. Mihály-hegy – Zebegény – Nagymaros közti területet, nekik adta, hogy alakítsanak ki ott egy turista-mintaterületet. Felsorolni is nehéz, mi mindent tettek azért, hogy valóban „mintává” váljon: három különböző turistautat hoztak létre az 1930-ban elfogadott és ma is használatos jelölés szerint, illetve számos pihenőhelyet, védkunyhót építtettek. A leglátványosabb művüket, a Zebegényhez közeli Hegyestetőn álló Julianus barát kilátót 1939. május 14-én avatták fel – kilenc nappal a II. zsidótörvény elfogadása után.
Az egyesület hozzáállásáról mindennél többet elmond, hogy miután a törvény alapján a Magyar Turista Szövetség vezetésében és bizottságaiban az egyesület tagjainak megbízatását megszüntették, ősszel, zebegényi házukban menekült lengyel katonatisztek családját fogadták be.
Ez persze akkor már senkit nem érdekelt, mint ahogy a haza szolgálatában elért korábbi érdemeik sem. A tagok közül sokan elmenekültek, másokat munkaszolgálatra soroztak be, de a túrázások még ekkor sem maradtak abba. Erre csak a vallás- és közoktatásügyi miniszter 239.000/1942. sz. rendelete után került sor, amely kimondta azt is, hogy „zsidó nem lehet sportegyesületi tag”. Ráadásul a Magyar Turista Szövetség a származás igazolását a házastársakra is kiterjesztette, majd egy olyan határozatot hozott, hogy attól kezdve zsidók az erdei menedékházakba sem tehették be a lábukat. Az Encián Turisták 1914 utolsó közgyűlésére 1943. szeptember 23-án került sor, ahol kimondták az ellehetetlenített egyesület feloszlását. És ahol kimondták azt is, hogy 587 kötetes könyvtárukat, 169 térképüket a Magyar Turista Szövetségnek, egyéb vagyontárgyaikat pedig az Országos Turista Múzeumnak ajánlják fel, amit azok köszönettel elfogadtak.
A mintegy ötvenfős tagság körülbelül egyharmadát veszítette el a háború alatt, a túlélők közül sokan nem tértek vissza Magyarországra vagy hamarosan elhagyták. 1945 után senki nem maradt, aki újból megalapította volna az Encián egyesületet.
| Kinizsi Encián Az Encián Emlékek mozgalom azzal a céllal jött létre, hogy a résztvevők „az egykori túraútvonalak bejárása, turistaemlékek felkeresése során megismerjék az Encián Turisták 1914 tagjainak a magyar turistaság érdekében végzett alkotó munkáját, természetjáró tevékenységét”. A mozgalom nyílt, 6 éves kortól bárki bekapcsolódhat, aki a nevezési díjat befizette, ami az igazoló füzet és a teljesítményjelvény árát is tartalmazza. Jelvényt az kaphat, aki öt éven belül 1914 pontot összegyűjt. A túrák – a szakági túrák kivételével – csak gyalogosan teljesíthetők. Bővebb információk a kinizsi.org oldalon. |
