Sport

Milyen csalóka is az emlékezet. Az 1974-es holland csapatra például úgy emlékszem vissza, mint a héroszok gyülekezetére, olyanok nekem, mint az Argonauták, akik végül nem kapták meg az aranygyapjút. Ehhez a képhez és az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy az NSZK-ban rendezett vb idején még csak hétéves rajongó voltam, akit a totális futball stratégiai és taktikai oldala helyett inkább Cruyff és Neeskens aurája és megállíthatatlannak tűnő lendülete nyűgözött le. Mélyi József

Coventry belvárosát néhány évvel ezelőtt átépítették. A háborús náci bombázások óta ez volt az egyik legnagyobb beruházás az angol városban, ezért is volt meglepő, hogy a központi emlékmű elkészítésével egy német művészt, Jochen Gerzet bízták meg. Gerz többéves kutatást és előkészítő munkát követően el is készítette Ajövő emlékművét, amelyen a helybeliek által leginkább gyűlölt nemzeteket tüntette fel, mégpedig ily módon: "amerikai barátainknak", "francia barátainknak", satöbbi. Az első helyek egyikén persze ott áll: "német barátainknak".

Marcello Lippi négy éve ledönthetetlennek látszó szobrot emeltetett magának, miután vezetésével - közvetlenül a Serie A valaha látott legnagyobb bundabotránya, a Calciopoli kirobbanását követően - Olaszország megszerezte negyedik világbajnoki címét. Idén, Dél-Afrikában két hét alatt az ősz mester és az olasz futball mítosza is darabjaira hullott.

Franciaország idei vb-szereplése - a Thierry Henry keze és bírói műhiba révén szerzett góllal induló, majd a sportág és a politika sztárjait szerte a világon köznevetség tárgyává tevő performansz - akár egy felszabadító katarzist is hozhatna. Ha a Dél-Afrikában a várakozásoknak megfelelően pocsékul szereplő galloknak sikerülne végleg megtorpedózni a nemzeti hős sportoló és a futballpatrióta testvériségének mesterséges mítoszát...

A futballban valószínűleg az egyik legrégibb szakértői közhely a "gólt érdemelt volna". Már az első semleges néző is sajnálta a csodálatos cselsorozat végén mellégurító csatárt, és inkább belehelte volna a harmincról kapufára csavart szabadrúgást. Kicsit paradox, de a Brazília-Elefántcsontpart-mérkőzésen most olyan gól esett, amely a szabályok szerint nem volt az, csak megérdemelte volna. Mélyi József

Már négy teljes meccset lejátszottak meg még másfél félidőt, amikor először törte át egy valódi hang a vuvuzelák vastag függönyét. Bár a lódarazsak zaja miatt lehalkított tévékészüléken át elsőre alig lehetett észlelni, mégis kivehető volt, hogy a közönség angol része rázendített a God Save the Queen-re. Valószínűleg csak azért hallottam meg, mert tudom, hogy mindig ezt éneklik; a legacélosabban talán 1998-ban szólt a kórus, az argentinok elleni - hősies, majd tragikus - meccs alatt, amikor a szokásos dalok közé időről időre odakeveredett egy hosszabb dobritmus, a végén mindig a súlyos felkiáltással: "Ince" (ejtsd: insz)! Paul Ince azóta a menedzseri pályáról is eltűnt, az akkori antihős, a piperkőc Beckham pedig most már csak a pálya széléről figyelte, hogyan rohamozza Anglia az Egyesült Államok kapuját, hiába. A második félidő közepén talán már a vuvuzela hangja is tompult egy kicsit, hiszen addigra minden fontos dolog megtörtént ezen a meccsen, még egy-két angol helyzet és Altidore kapufája volt hátra. Ezek persze mind mellékesek, sőt Gerrard találatát is gyorsan elfelejtjük majd, csak azért, hogy az emlékezetünkben maradjon elég hely Robert Green látványosan elszenvedett potyagóljának.

Valahogy eddig nem az igazi ez a futballév, hiányzik belőle a valódi sikerélmény. Nem a nagy és abszolút sikerre gondolok, hanem arra a relatív szurkolói örömre, ami a nemzetközi futballéletet figyelve eddig így vagy úgy mindig - nem csak négyévente - kijutott nekem. Hiszen mióta a magyar válogatott és a klubcsapatok nem adnak okot különösebb izgalomra, sok ismerősömhöz hasonlóan én is inkább a külföldi focit nézem. Ugyan nem tudom követni azokat, akik tizennégy éven felüli magyarként Barcelona-trikóban alszanak vagy hangosan üvöltöznek otthon a tévé előtt, ha vezetést szerez a Liverpool, de kicsit szorítok azoknak a csapatoknak, ahol magyar játszik, ahol szimpatikus az edző, ahol nem ellenszenves a közönség, vagy ahol sok gólt rúgnak. Ez a drukkolás tényleg mindig relatív: nincs eleve kiválasztott csapat, mint a semleges meccseken, amikor már az elején eldönti az ember, kinek a pártját fogja, csak a rövid távú szimpátia, a szánalom vagy a kisebbik rossz elve. Idén még ebben a nagy viszonylagosságban sem termett nekem sok babér; Európában majdnem mindenütt a nagypénzűek, az erőszakosak, az eredményre játszók, az érdektelenek győztek. Mindenekelőtt a Bayern és az Inter, Van Gaallal és Mourinhóval, Van Bommellel és Materazzival. Azt hiszem, ezeknél a kombinációknál nem létezik számomra elviselhetetlenebb; mindezt talán csak az múlta volna felül, ha Andy Möller is visszatér, és ott örül valamelyik oldalon. De nemcsak a Bajnokok Ligája működött így, ugyanez történt az Európa Liga döntőjében, vagy olyan perifériákon, mint a holland bajnokság. Ott a PSV-nek drukkoltam Dzsudzsák miatt, de elgyengültek, elbuktak. Akkor azt gondoltam, legyen inkább az Ajax, mert száz gólt rúgnak, de ők se nyertek, helyettük befutott a se hús, se hal Twente. A Chelsea-nek Ancelotti miatt utólag megbocsátottam (Terrynek már előbb), de az meg külön fáj, hogy a Barcelona nem nyert meg mindent.

Az egykori Csepel Művek területén rendezték pünkösdkor a biciklisfutárok Európa-bajnokságát.

Első ránézésre vicces szerkentyű. Hanyatt fekve teker az ember egy olyan mutáns kerékpárt, aminek elöl van a pedálja.

A Hősök terén spanyol és japán turistacsoport, egy önjelölt evangelista és egy távirányítós autóval szórakozó páros mellett teszik le bójáikat a budapesti biciklis pólósok.

Vége van az olimpiának, az jut csak eszünkbe róla, hogy milyen rövid volt, milyen gyorsan elmúlt, és milyen messze van a következő Szocsiban. Itt a vég, ami persze "mindig kezdet is egyben". S lévén szó zömmel fiatal emberekről, néhányuknál kétségkívül jelen alkalomhoz köthető a felnőtté válás ideje is - de ne gondoljuk, hogy az ilyesmihez valami eget rengető kudarcokra lenne szükség. Van, amikor a siker, a nagy siker vagy a sok siker sem elég hozzá. Az olimpia hőseit, szám szerint kettőt tehát most is, mint a múlt héten (Az anyja, Whistler! c. cikkünkben) két táborba sorolhatjuk: felnövők és úgy maradók, boldogok és boldogtalanok közé, akiknek könnyű az élet, és akiknek nehéz.

Ott hagytuk el múlt heti szerkesztőségi cikkünkben (Mély víz, csak úszóknak!), hogy menjen szépen haza, aki nem az olimpiára való. De hazaküldhetjük-e azokat a szervezőket, pályamunkásokat, akik miatt a női sífutás sprintszámának egyik fő favoritja, a szám tavalyi világkupa-sorozatának győztese, a szlovén Petra Majdic - a tréningen - egy rosszul bevett kanyar után úgy eltűnt egy gödörben a szemünk elől, mintha ott sem lett volna? Ki felel ezért?

Nevezz meg a térben egy tetszőleges pixelt, és hitesd el két különböző emberrel, hogy ez a pixel az ő jogos tulajdona, majd dőlj hátra, és nézd, hogyan marják egymást halálra ezen a teljesen jelentéktelen kérdésen.

Amatőrként Eb-t és világbajnokságot nyert, bronzérmet Sydneyben, az olimpián. Egyetlen magyar ökölvívóként két súlycsoportban (félnehéz, cirkáló) is profi világbajnok lett. Mind a 31 profi meccsét megnyerte. Ám azt még nem tudja, hogyan tovább: nem akar a cirkálósúlyúak között maradni, viszont eredeti súlycsoportjában klubja, a német Universum nem talál méltó ellenfelet.