Amikor először hallottam, hogy „feleségcipelés”, valami lakodalmi mókára gondoltam, olyasmire, mint a lufiposta vagy a Hamupipőke-játék.
El is képzeltem, hogy a ceremóniamester úgy éjfél körül elkurjantja magát, mire a párok összeszedik egymást, a férjek felkapják és a nyakukba ültetik a feleségeket, majd szlalomozni kezdenek a kijelölt pályán. A kijelölt pályával nem is lőttem annyira mellé – noha nem lakodalmi játékról van szó, hanem egy komolyan vett, hagyományokkal rendelkező sportról, viszont tényleg akadálypályán űzik.
Az észt stílus
A világbajnokságot a közép-finnországi Sonkajärvi településen rendezik. A nagyrészt homok borítású pálya hossza 253 és fél méter, ezen kell minél rövidebb idő alatt végigmenniük a „házaspároknak” – azért az idézőjel, mert nevezéskor nem kérik a házassági anyakönyvi kivonatot, a kiírás szerint a szomszédé is lehet a feleség, vagy bárki másé, lényeg, hogy a cipelt nő 17 évesnél idősebb és 49 kilónál nehezebb legyen. Ha a megengedettnél könnyebb, pluszsúlyt aggatnak rá.
| ||
A legelterjedtebb feleségszállítási technika az úgynevezett észt stílusú cipelés: a feleség fejjel lefelé lóg a párja nyakában, és lábbal tartja magát, a kezével a saját térdhajlatába kapaszkodik hátulról. A férfiak elenyésző hányada háton, vagy – mint a tűzoltó a sérültet – a vállán átvetve viszi a nőt, illetve van, aki kizárólag a különdíjra hajtva valami egészen különleges módját választja a cipelésnek, például a 2017-es világbajnokságon egy német páros női tagja a férfi nyakában állt. (A legszórakoztatóbb cipelésen kívül a legszebb ruházatot viselő pár és a legerősebb résztvevők is különdíjban részesülnek.)
Van három akadály. Az első egy 1 méter mély vizesárok, melyen nagyjából tíz lépéssel lehet átgázolni; az „észt stílusú” cipelés hátránya, hogy e tavacskában a hölgy feje a vízszint alá kerül, hacsak nem tud erősen homorítani, ami nemcsak nehéz feladat, de a cipelést is nehezíti. Szóval a legtöbben inkább vállalják az alámerülést. A pálya másik két (száraz) akadálya az atlétikából ismerős akadályfutás gerendájához hasonlít, amint ezeken átmászik a cipelő, neki tud koppanni a nő feje, ezért is hordanak a legtöbben bukósisakot.
Nem a kupát, a feleségét
A párokat, miután befizették az 50 eurós nevezési díjat, kettesével-hármasával indítják, az összes futameredményt figyelembe véve a legjobb időt elérő páros nyeri meg a fődíjat: a feleség testsúlyával megegyező mennyiségű sört, ami meglehetősen nagy vonzerő a hazaiaknak – Finnországban egy doboz sör ára a 3 eurót is elérheti.
A dobogó tetején a győztes férfi általában nem a kupát, hanem a feleségét emeli a magasba. A 2018-as világbajnok a litván Vytautas Kirkliauskas és Neringa Kirkliauskiene házaspár 65,1 másodperces idővel. (Az 55,5 másodperces világcsúcsot 2000-ben állította fel az észt Margo Uusorg és Birgit Ullrich.)
Egyesek szerint a sport eredete egy, a 19. században garázdálkodó rablóbandához köthető. A csibészek úgy vizsgáztatták a közéjük vágyó bűnözők állóképességét, hogy liszteszsákokat dobtak a jelöltek vállára, hogy azokkal fussanak, amilyen gyorsan csak tudnak. A liszteszsákok szerepét átvették az asszonyok (hogy miért, arról nincs adat).
Mások szerint a sport ártatlan múltidézésnek indult, egy régi hagyomány viccesnek szánt felelevenítésével: e szokás szerint a férfiak elrohantak a kiszemelt leányok falujába, hogy onnan ellopják, a vállukon hazaszállítsák és feleségül vegyék őket. Hát, ha tréfának indult is, mára már nincs helye a viccnek, úgy is mondhatjuk, hogy elvesztették a szervezők a humorérzéküket, tudniillik ha a versenyzők az előírt szabályokat megszegik, könyörtelenül büntetnek – mármint a Nemzetközi Feleségcipelő Szabályozó Bizottság!
Például ha a férfi leteszi vagy elejti a nőt, a páros 15 másodperces büntetőt kap, méghozzá annyiszor, ahányszor a hiba megtörténik. A futam előtt a bizottság alaposan megvizsgálja az indulók felszerelését, hogy nem rejtegetnek-e nem megengedett kelléket, segédeszközt; a ruhán kívül a férj legfeljebb egy övet, a feleség sisakot viselhet.
A huszonhat éve sikeresen futó finn vébének híre ment, ma már más országokban is rendeznek versenyeket. Az észak-amerikai bajnokság a Maine állambeli síparadicsomban, Sunday Riverben van – ősszel, még az első havazás előtt. Egy alkalommal a rendezők meghívták a hatszoros világbajnok finn párost (Taisto Miettinent és Kristiina Haapanent), akik a papírformának megfelelően meg is nyerték a versenyt, annak ellenére, hogy ez a pálya egészen más, mint amit Sonkajärviben megszoktak: ez itt végig füves, viszont vannak homokbuckák meg emelkedők, medence helyett pedig saras gödröt ástak. A jutalom azonban Sunday Riverben is ugyanaz: az első helyezett az asszony súlyának megfelelő sört kap.
Az angliai bajnokságot tavasszal rendezik az ország délkeleti részén lévő Dorkingban, a fehérorosz megmérettetést pedig a nyári Viva Braslav fesztivál keretében; a fehéroroszok „medencéje” az amerikai saras gödör koncepciójára hajaz, csak annál is mélyebb, továbbá rettentően csúszik, aminek köszönhetően elég gyakori a nem tervezett alámerülés. De ezt a közönség nem bánja.
