Talán nem annyira feltűnő, de tagadhatatlan: az újkori olimpiai játékok egyik alapító sportága napjainkban rohamléptekkel fejlődik. Az 1950-es évektől kezdve három évtizeden át még úgy (is) tűnhetett, mintha a birkózás a Szovjetunió és a többi szocialista ország belügye lenne. Pedig akkor sem volt az: legendás és sikeres szakággal büszkélkedhettek svédek és finnek, amerikaiak és törökök, perzsák és japánok, hogy az olykor kiemelkedő "egykék"-ről ezúttal ne is szóljunk.
A világ
nagy átrendeződése után az építkezés új lendületet kapott. A szovjet utódállamokban a nemzeti büszkeség egyik forrásának tekintik az ősi hagyományokra épülő, tömegsportszámba vehető - a kisebbekben tíz-, a nagyobb országokban százezrek által űzött - birkózást. Itt, éppúgy, mint Nyugaton (de Afrika és Dél-Amerika tehetősebb országaiban is), jelentős állami pénzeket vetnek be a sportág fellendítésébe. De nincs ez másként a sportág régi nagyhatalmaiban sem, hiszen a rang kötelez.
A tavalyelőtti világbajnokságon a kínai Kantonban a kötöttfogás hét döntőjének mind a tizennégy szereplője más országot képviselt. Csak egy versenyző jutott a fináléba Oroszországból is, igaz, ő meg is nyerte, akárcsak az ukrán és - meglepetésre - az észt kolléga, a másik négy arany az Egyesült Államoké, Iráné, Kínáé és Egyiptomé lett.
Szabadfogásban más a helyzet. A tavalyi bakui világbajnokságon az oroszok a hét súlycsoportban hat aranyat és egy bronzot nyertek, a maradék egy szem első helyet a törökök szerezték meg; összesen 15 országba jutott érem. De ettől még nem lesz az olimpia féloldalas, hiszen az amerikai, a kubai és az iráni csapat is nagyon erős, több aranyesélyes versenyzővel.
Pekingben a nők is szőnyegre lépnek négy súlycsoportban. A korábbi elsöprő japán fölény Athénban, a szakág első olimpiáján mintha némileg tünedezett volna: közbejött egy-egy ukrán és kínai arany. Csakhogy a két japán győztes, az 55 kilós Szaori Josida, illetve a 63 kg-ban szereplő Kaori Icso az azóta rendezett mindhárom világbajnokságot megnyerte! Ilyen triplázás egyetlen férfi versenyzőnek sikerült: az 55 kg-os kötöttfogású iráni Hamid Szorjan Reihanpurnak.
A magyarok
a bakui kvalifikációs világbajnokságon kötöttfogásban négy kvótát szereztek, az oroszokkal és a kazahokkal együtt a legtöbbet. Pekingbe hatan mehetnek, ez szintén csúcsközeli létszám, mind a hét súlycsoportban csak az oroszok szereztek kvótát. Emellett van három szabadfogású és egy női kvótánk is, vagyis összesen tíz olimpiai helyünk, ami egyértelművé teszi: a világ élmezőnyéhez tartozunk.
Mindez a tradíció és hosszú évtizedek alatt felhalmozódott szakmai tudás eredménye. Magyarország kilóg az egykori "szocialista blokkból". A bolgárok és a románok 1956-ban, a jugoszlávok, a lengyelek és az endékások 1960-ban nyerték az első olimpiai érmüket, mi viszont éppen száz éve, Weisz Richárd révén, s a második világháborúig további négy olimpiai bajnoki címet szereztünk. De ugyanezen korszak szakmai teljesítményét dicséri Bóbis Gyula is, aki 1948-ban, harminckilenc évesen diadalmaskodott Londonban. Az összesített olimpiai éremtáblázaton a nyolcadik helyen állunk, a pomázi Majoros István athéni aranya volt az ötvenedik érmünk és a tizenkilencedik bajnoki címünk. Az is komoly dolog, hogy több elsőséget szereztek a magyar birkózók, mint ezüst- (14) vagy bronzérmet (17).
A pekingi csapat tagjai - noha többségükben fiatalok - már letették a névjegyüket. Női szereplőnk, Sastin Marianna (63) vb-második. A kötöttfogásban Lőrincz Tamás (66 kg) és Bácsi Péter (74) Európa-bajnok, Deák Bárdos Mihály (120) Eb-győztes és ötszörös vb-második, Virág Lajos (96) vb-ezüstérmes, Módos Péter (55) Eb-bronzérmes, a 23 éves Fodor Zoltán (84) "csak" ifjúsági Európa-bajnok. A szabadfogásúak közül Aubéli Ottó (120) vb-, míg Hatos Gábor (74) Eb-bronzérmes, Kiss Gergely (96) még nem állt világverseny dobogóján, de a varsói kvalifikációs viadalon megszerzett második helye reményekre jogosít.
Sajnos nem jutott el az olimpiára a szabadfogás kétszeres Európa-bajnoka, Ritter Árpád (84 kg). A fogásnem alig több mint tucatnyi felnőtt képviselőjének egyike olyan országok legjobbjaival szemben tudott nyerni, ahol tízezrek űzik a szabadfogást. Akkor azt mondtuk: csoda történt. De ekkora hátrányban meddig lehet képes csodákra a magyar birkózás? Még egy darabig, biztosan.
2001 szeptemberében
Hegedűs Csaba, a szövetség elnöke (a 100. magyar olimpiai arany szerzője, világ- és Európa-bajnok, később szövetségi kapitány) létrehozta a Mr. Tus-sportiskolát (1971-ben Szófiában, újoncként, Hegedűs úgy nyert világbajnokságot, hogy mind a hét ellenfelét két vállra fektette, akkor nevezte el a világsajtó Mr. Tusnak). A kezdeményezés a Héraklész-program támogatásával jött létre, de a fiatalok teljes ellátását Hegedűs saját zsebéből fizette. Az iskola úgy indult, hogy összegyűjtötték az ország negyven legtehetségesebb, 13-14 éves birkózóját, s velük már abban a szellemben és olyan módszerekkel kezdtek dolgozni, ami a mai eredményes birkózáshoz elengedhetetlen.
Hogy megértsük, ez pontosan mit jelent, kell egy kis történelemórázás. 1908-ban Weisz Richárd még hatvan (!) percen át küzdött az orosz Alekszandr Petrov ellen. Ebben a tempóban a pekingi olimpiai verseny négyszáz órát venne igénybe. Fokozatosan csökkent a mérkőzésidő, mígnem eljutott 3x3 percig, de még ekkor is diadalmaskodott a "hagyományos magyar fegyver": a kiemelkedő állóképesség. Az ellenfelek a harmadik menetre "meghaltak" a magyarok, Rácz, Tóth, Kocsis, Növényi és a többiek karjai között. Ám az ezredfordulóra világossá vált, hogy a televíziós látványért és jelenlétért fel kell gyorsítani a birkózást. Ma 2x2, két döntetlen menet esetén 3x2 percbe sűrűsödik egy mérkőzés. Az állóképesség szerepe változott: egy súlycsoport versenye ma egy nap alatt fut le (szemben a korábbi három-néggyel), vagyis bírni kell a terhelést reggeltől estig, akár hat meccsen is. Nos, erre készítette fel a Hegedűs-iskola az új nemzedéket. A fizikai képességek között előtérbe került a gyorserő, a robbanékonyság, a hajlékonyság. S hogy a hosszú távú terhelést is elviseljék a versenyzők, kettőről áttértek a napi három edzésre.
Ami hét éve, a Mr. Tus megalakulásakor álomnak is vakmerő volt - bár Hegedűs és fő szakmai partnere, Bacsa Ferenc váltig állította, hogy a gyerekek közül néhányan már ott lesznek Pekingben -, valóra vált. Módos Péter és Lőrincz Tamás csapattag. És a Mr. Tus nem is példátlan a hazai birkózásban: Hegedűsékéhez hasonló szemlélettel dolgozik az FTC-ben Sike András és Széles József műhelye, ezt Bácsi Péter idei felnőtt Eb-győzelme és Fodor Zoltán bravúros olimpiai kvótája igazolja. S hogy teljes legyen a kép: a kötöttfogású válogatott mestere ma az a Struhács György, aki a Héraklész-program vezetőjeként mindvégig együtt dolgozott a Mr. Tus-nemzedékkel.
A sportiskolai rendszer a magyar birkózás jövője. A mintegy másfél száz - egyébként növekvő számú - szakosztályban képtelenség megoldani a napi két-három edzést, nincs elég szakember és edzőpartner. A hagyományos műhelyekben tehetségkutatás és alapképzés folyik, a legjobbak néhány év múlva a Mr. Tus-iskola - a remények szerint - hét regionális utánpótlás-központjában folytatják a felkészülést.
Hogy Pekingben mire számíthatunk, arra itt egy bátor Hegedűs-kijelentés: "Bár akad olyan súlycsoport, amelynek a húsz szereplője közül akár tizenöt is megnyerheti az olimpiát, és egyáltalán, rémes a mezőny, én azt mondom, lesz magyar arany!"
Az olimpiai szőnyegen
Az olimpiák birkózóversenyein a legtöbb érmet az Egyesült Államok szerezte, százhuszonkettőt (49 arany, 43 ezüst, 30 bronz). Ma az amerikaiak a kontinensükön külön küzdelmet vívnak Kubával, de ebbe Kanada is beleszól. A tavalyi pánamerikai bajnokságon azonban Venezuela nyerte a legtöbb érmet, a 21 súlycsoportból 19-ben, megelőzve az Egyesült Államokat (16), Kubát (14) és Kanadát (9); egy-egy aranyat Dominika és Kolumbia is szerzett.
A világ talán legnagyobb tudású aktív birkózója egyiptomi. Karam Gaber olimpiát nyert Athénban, légies könnyedséggel hajtja végre az akcióit, "muzsikál" a birkózása. De az említett kantoni vébén nem ő szerzett aranyat, hanem honfitársa, Mohamed Abd el Fatah. Gaber tehát nem számít "egykének", Egyiptom már 1928-ban nyert olimpiai érmet birkózásban. Más kérdés, hogy Fatah - más vb-győztesek és tucatnyi kontinensbajnok társaságában - nem tudott kvótát szerezni Pekingre.
Jó esély van rá, hogy a kötöttfogásnak dán és francia olimpiai bajnoka is legyen. A franciák az 1987-ben Clermont-Ferrandban - Komáromi Tiborral együtt - világbajnoki címet nyert Patrice Mourier dirigenciájával remek csapatot hoztak össze. A dánok esélyese Mark Madsen. A tehetséges kötöttfogású ifjú állami ösztöndíjjal vendégeskedett az Egyesült Államokban, hogy fizikai képességeit, majd Svédországban, hogy a technikai tudását pallérozza, a német Bundesligában pedig a küzdőképességét erősítse. 2004-ben junior Európa-bajnok lett. Azóta három felnőtt vébén indult, kétszer lett ezüst-, egyszer bronzérmes. Bármikor bejöhet.
