Magyar Narancs: Először is tisztázzuk, hogy mi is az a trail vagy terepfutás!
Dachhiri Dawa Sherpa: A trail futás egy olyan futóverseny, ami a természetben, általában hegyi ösvényeken zajlik, változatos terepen. Az ultra trail futás 100 kilométer fölötti távolságot jelent, és vannak a 100 alatti távok, ezeket egyszerűen trailnek hívják. Vannak az úgynevezett single-stage és stage versenyek attól függően, hogy a távot egyhuzamban vagy szakaszokban teljesítik a versenyzők.
MN: Hogyan került a terepfutás közelébe?
DDS: Az 1994-es Himalája Szupermaratonon azt szerették volna a szervezők, hogy nepáliak is induljanak. Az egyik testvérem főzött a versenyzőknek és segített a szervezőknek. Megkérdezte, lenne-e kedvem indulni. Én akkor 25 éves voltam, előtte sosem futottam, de szívesen elindultam volna. Egy kicsit felsőbbrendűnek éreztük magunkat a tengerszinthez közelebb élő versenyzőkkel szemben. Felfelé nem voltam olyan erős, de a lejtőkön sokat hoztam a többi versenyzőhöz képest. A magaslati versenyzéshez még nem volt elég tapasztalatom, a negyedik napon fel kellett adnom a versenyt. Egy nagy nyomású kamrában kellett kikúrálnom magam, annyira megviselte a szervezetemet a 4500 méter magasan lefutott, vagyis inkább leszenvedett táv. A következő évben már jobban ment a dolog, és az élmezőnyben végeztem. Meglepett, hogy milyen egyszerűen lehet edzeni erre a sportra. Azóta is futok, de még mindig nem érkeztem meg…
MN: Rögtön rákapott a futásra?
DDS: Nepálban akkoriban senki sem futott önszántából, legfeljebb a katonaságban kellett. Az olyanok, mint én, akik a hegyekben élnek, nem értették, mi értelme a hegyi futásnak, ha egyszer az állatokat ki kell hajtani és el kell végezni a napi munkát. Ha valaki nehéz fizikai munkát végez, miért töltené a szabadidejét hegyi futással? Engem viszont érdekelni kezdett, hogy miért jön ide annyi ember különböző országokból, csak hogy fusson. Nem mellesleg így ismerkedtem meg a feleségemmel, akivel Svájcban élek.
MN: Milyen technikai felszerelésre van szükség?
DDS: Van egy alapfelszerelés, amit hátizsákban viszünk; minimum 1–2 liter folyadék, telefon, esőkabát, takaró, két éjjeli fejlámpa, meleg ruha, útleírás, hogyha elveszítenénk a kijelölt útvonalat. Aztán vannak az egyéni igények, nekem például fontos, hogy hosszabb versenyeknél leveshez jussak. Van olyan verseny is, ahol nincsenek frissítő állomások, hanem mindent magadnak kell vinni, de ezek azért ritkábbak.
MN: Melyek a terepfutás legfontosabb versenyei?
DDS: Például az Ultra-Trail du Mont Blanc (UTMB) Franciaországban. Ez egy 166 kilométeres verseny 9600 méter pozitív szinttel (az emelkedők összes szintkülönbsége – B. D.) a Mont Blanc körül. Közel nyolcezren indulnak. Ezt tartják a sportág világbajnokságának. Nekem a Réunion szigeti verseny volt a legnehezebb. A nagy szintkülönbségek és a nagyon extrém mikroklímák váltakozása miatt. A párás hőséget száraz hideg követi. Közel 10 ezer méter pozitív szintkülönbség jön össze a 164 kilométeres távon.
MN: Hogyan készül fel a versenyekre?
DDS: Az edzés számomra egy kicsit bonyolult, mert kőművesként dolgozom az építőiparban. Amikor végre van szabadidőm, a barátaimmal vagy a családdal 40–50 perces sétákat teszünk vagy kocogunk, de maximum egy órát, nem többet. Ez a versenyzői fénykoromban sem volt másképp. Annyit tudtam hozzáadni az edzésekhez, hogy kerékpárral jártam munkába. Ez 30–40 perc tekerést jelentett még naponta. Hétvégenként a feleségemmel túrázok a hegyekben, ez úgy 3–5 óra, néha kicsit futunk közben, de sok ismerőssel találkozom, olyankor megállunk beszélgetni. Több időt töltök beszélgetéssel, mint futással.
MN: Azért az elég ritka, hogy valaki ennyi edzéssel meg tudja nyerni az Ultra-Trail du Mont Blanc-t.
DDS: Azért az régen volt. 2003-ban, 34 évesen nyertem meg. Akiknek napi 2–3 órás futásra van szükségük, azoknak általában nem elég jó az állóképességük. Én szerencsés vagyok, elég sok időt töltöttem a hegyekben, és ez nagyon komoly állóképességet adott. Így tudtam nyerni; több hosszú és néhány rövidebb távú (50–60 kilométeres) versenyen is elsőként végeztem. Ha csak 2–3 órás versenyeken kellene összemérnünk az erőnket, nem lett volna esélyem az élmezőnyben végezni.
MN: Futás közben mire gondol?
DDS: Próbálok üres fejjel futni. Nagyon nehéz helyzetekben olyan emberekre gondolok, akiknek nem adatik meg a lehetőség, hogy fussanak. Én a trail futást a belső elégedettségért csinálom, és akármennyire is közhelyesnek hangzik, én jól szeretném érezni magam az egész verseny alatt. A helyezés sosem számított, a jó érzésért csinálom, ahhoz meg be sem kell feltétlenül fejezni a versenyt. Ez nem azt jelenti, hogy közben nem érzek fájdalmat és kimerültséget, de az csak egy érzet. Az meg, hogy vannak nálam jobbak, felkészültebbek vagy olyanok, akik nagyobb csapattal jönnek, nekem egyáltalán nem számít. Ezt a hozzáállást a kolostori éveim során tanultam.
MN: Merthogy buddhista szerzetesből lett terepfutó. Ez sem egy szokványos pályaív.
DDS: Egy gyönyörű helyen születtem, a Solukhumbu-völgyben, Nepálban. A szüleimnek tehenei és jakjai voltak, sokszor kellett a városba menni, hogy eladjuk az általunk előállított élelmiszereket. A munka miatt a szüleim nem akarták, hogy kolostorba menjek. Azzal érveltek, hogy az állatok tereléséhez és a föld műveléséhez nem kell iskolába járni, ami ráadásul nagyon költséges is. Hatéves voltam és ragaszkodtam hozzá, hogy kolostorba mehessek. A szüleim végül nagy nehezen elfogadták, sokat dolgoztak azért, hogy ott élhessek. Összesen hét évet töltöttem kolostorban, nagyon szép évek voltak. Sokat kellett egyik kolostortól a másikig zarándokolnom.
MN: A saját döntése volt, hogy végül otthagyta a szerzetesi életet?
DDS: Tizenöt évesen hazalátogattam, apám nagyon beteg volt. Nem tudjuk pontosan, mi volt a baja, nem volt megfelelő orvos a környéken. Egyik reggel magához hívott minket, a testvéreimet és engem. Azt mesélte, hogy rosszat álmodott, hogy úgy érzi, már nem élhet hosszú ideig velünk. Apám halála után pár nappal anyám elárulta, hogy az utolsó szavai azok voltak, hogy „Dawa majd gondoskodik a testvéreiről és az anyjáról”. Otthagytam a kolostort és újra nekiálltam dolgozni. Ennek már lassan 30 éve, de fejben a mai napig is sokszor a kolostorban vagyok.
MN: Visszatérve a terepfutáshoz, az ilyen hosszú távok megterhelik a szervezetet. Mi az a határ, ami felett a futás káros az egészségre?
DDS: 2010-ig sok ultra távot futottam, de elegem lett, ma már 70–80 km a maximum. Az idén már csak 55 kilométert futottam. Sokan kérdezték, hogy miért hagytam abba a hosszabb távokat. Egyrészt mert meg akarom őrizni az egészségemet. A túl hosszú futások és a szervezet végtartalékainak a felélése hosszú távon nem egészséges. A csípőízületek is elkopnak. Amikor a végletekig kitoljuk a fizikai tűrőképességünk határait, elkerülhetetlenek a sérülések. Csúcsformámban minden hétvégén versenyen voltam, de hétköznap nem terheltem túl a testemet olyankor sem. Nehéz kívülről megmondani, hogy mi megy már az egészséged rovására. A saját magad orvosa kell, hogy legyél.
MN: A mostani terepfutó élmezőny már egész máshol jár: a spanyol Kilian Jornet Burgada például az expedíciós mászók területére is betört, a 4000-es csúcsok sebességrekordjai után a 8000-es csúcsokat támadja.
DDS: Kilian egy nagyon jó adottságú és tehetséges fiatalember. Profi, azaz főállású sítúrázó és terepfutó. Sokkal később kezdte, mint én, a trail futás filozófiájával is csak menet közben ismerkedett meg. Többször is beszélgettünk. Egyrészt azt állítja, hogy az örömért fut, nem az eredményért, de a következő mondatban már azt mondja, hogy a rajttól uralnia kell a mezőnyt, nem azért jött, hogy a 4. vagy az 5. helyen fejezze be a versenyt. Ha nem sikerül egy sebességrekord, amint lehet, újra próbálkozik. Nekem ezt nehéz megértenem. A másik dolog, hogy a 8000 méteres csúcsok már nagyon komoly terep-, mászó- és lavinaismeretet igényelnek, és ezt a média sokszor nem hangsúlyozza eléggé.
MN: Olyan helyről jön, ahol hegyi vezetőnek – serpának – lenni komoly presztízsű foglalkozás. Szeretett volna hegyi vezetőként 8000-eseket mászni?
DDS: Meg is vannak a nepáli hegyi vezetői vizsgáim, de ezeket Svájcban és Franciaországban nem fogadták el. Régebben lett volna kedvem mászni, de sok barátomat, köztük az egyik legkedvesebbet, Babu Chiri Sherpát is így veszítettem el. Tíz sikeres Everest-mászása volt, több rekordot is ő tartott. A tizenegyedik mászása közben esett le a jégfalról. Az iránta és a hegyek iránt érzett tisztelet miatt nem megyek fel, inkább lentről őrzöm az emlékét.
MN: Amióta terepfutó lett, mennyire vált népszerűvé a futás Nepálban?
DDS: Az elmúlt húsz évben egyre több fiatal kezdett futni. Ez egy olyan sport, amihez nem kell se sok felszerelés, se sok pénz, főleg nálunk a Himalájában. A Solukhumbu-völgyben 2008 óta rendezem a Solukhumbu Trailt. A verseny maga csak egy kis része az eseménynek, sok olyan programot szervezünk, ahol a helyiekkel lehet találkozni, az indulók a helyieknél laknak, ők főznek rájuk, beszélgetnek.
MN: Első nepáli téli olimpikonként eddig három olimpián vett részt. A következőre is készül?
DDS: Dél-Koreára már nem készülök, inkább másokat segítek az országomból. A 2015-ös földrengés óta még több a tennivaló Nepálban. Most a Solukhumbu-völgyben élő gyerekek iskoláztatásán, a környéken lakók vízellátásán dolgozunk, és a települések újjáépítésén. A legújabb tervem egy idősek otthona felépítése, ilyen még nem létezik a Solukhumbu-völgyben, szükség viszont annál inkább lenne rá.
