Sport

Valahogy eddig nem az igazi ez a futballév, hiányzik belőle a valódi sikerélmény. Nem a nagy és abszolút sikerre gondolok, hanem arra a relatív szurkolói örömre, ami a nemzetközi futballéletet figyelve eddig így vagy úgy mindig - nem csak négyévente - kijutott nekem. Hiszen mióta a magyar válogatott és a klubcsapatok nem adnak okot különösebb izgalomra, sok ismerősömhöz hasonlóan én is inkább a külföldi focit nézem. Ugyan nem tudom követni azokat, akik tizennégy éven felüli magyarként Barcelona-trikóban alszanak vagy hangosan üvöltöznek otthon a tévé előtt, ha vezetést szerez a Liverpool, de kicsit szorítok azoknak a csapatoknak, ahol magyar játszik, ahol szimpatikus az edző, ahol nem ellenszenves a közönség, vagy ahol sok gólt rúgnak. Ez a drukkolás tényleg mindig relatív: nincs eleve kiválasztott csapat, mint a semleges meccseken, amikor már az elején eldönti az ember, kinek a pártját fogja, csak a rövid távú szimpátia, a szánalom vagy a kisebbik rossz elve. Idén még ebben a nagy viszonylagosságban sem termett nekem sok babér; Európában majdnem mindenütt a nagypénzűek, az erőszakosak, az eredményre játszók, az érdektelenek győztek. Mindenekelőtt a Bayern és az Inter, Van Gaallal és Mourinhóval, Van Bommellel és Materazzival. Azt hiszem, ezeknél a kombinációknál nem létezik számomra elviselhetetlenebb; mindezt talán csak az múlta volna felül, ha Andy Möller is visszatér, és ott örül valamelyik oldalon. De nemcsak a Bajnokok Ligája működött így, ugyanez történt az Európa Liga döntőjében, vagy olyan perifériákon, mint a holland bajnokság. Ott a PSV-nek drukkoltam Dzsudzsák miatt, de elgyengültek, elbuktak. Akkor azt gondoltam, legyen inkább az Ajax, mert száz gólt rúgnak, de ők se nyertek, helyettük befutott a se hús, se hal Twente. A Chelsea-nek Ancelotti miatt utólag megbocsátottam (Terrynek már előbb), de az meg külön fáj, hogy a Barcelona nem nyert meg mindent.

Az egykori Csepel Művek területén rendezték pünkösdkor a biciklisfutárok Európa-bajnokságát.

Első ránézésre vicces szerkentyű. Hanyatt fekve teker az ember egy olyan mutáns kerékpárt, aminek elöl van a pedálja.

A Hősök terén spanyol és japán turistacsoport, egy önjelölt evangelista és egy távirányítós autóval szórakozó páros mellett teszik le bójáikat a budapesti biciklis pólósok.

Vége van az olimpiának, az jut csak eszünkbe róla, hogy milyen rövid volt, milyen gyorsan elmúlt, és milyen messze van a következő Szocsiban. Itt a vég, ami persze "mindig kezdet is egyben". S lévén szó zömmel fiatal emberekről, néhányuknál kétségkívül jelen alkalomhoz köthető a felnőtté válás ideje is - de ne gondoljuk, hogy az ilyesmihez valami eget rengető kudarcokra lenne szükség. Van, amikor a siker, a nagy siker vagy a sok siker sem elég hozzá. Az olimpia hőseit, szám szerint kettőt tehát most is, mint a múlt héten (Az anyja, Whistler! c. cikkünkben) két táborba sorolhatjuk: felnövők és úgy maradók, boldogok és boldogtalanok közé, akiknek könnyű az élet, és akiknek nehéz.

Ott hagytuk el múlt heti szerkesztőségi cikkünkben (Mély víz, csak úszóknak!), hogy menjen szépen haza, aki nem az olimpiára való. De hazaküldhetjük-e azokat a szervezőket, pályamunkásokat, akik miatt a női sífutás sprintszámának egyik fő favoritja, a szám tavalyi világkupa-sorozatának győztese, a szlovén Petra Majdic - a tréningen - egy rosszul bevett kanyar után úgy eltűnt egy gödörben a szemünk elől, mintha ott sem lett volna? Ki felel ezért?

Nevezz meg a térben egy tetszőleges pixelt, és hitesd el két különböző emberrel, hogy ez a pixel az ő jogos tulajdona, majd dőlj hátra, és nézd, hogyan marják egymást halálra ezen a teljesen jelentéktelen kérdésen.

Amatőrként Eb-t és világbajnokságot nyert, bronzérmet Sydneyben, az olimpián. Egyetlen magyar ökölvívóként két súlycsoportban (félnehéz, cirkáló) is profi világbajnok lett. Mind a 31 profi meccsét megnyerte. Ám azt még nem tudja, hogyan tovább: nem akar a cirkálósúlyúak között maradni, viszont eredeti súlycsoportjában klubja, a német Universum nem talál méltó ellenfelet.

A labdarúgás befogadástörténetében valószínűleg igazi mérföldkő lesz a 2010-es dél-afrikai világbajnokság, s ennek oka az elátkozott vuvuzela. A tömeges használat esetén rendkívül idegesítő hangú színes műanyag kürt miatt ugyanis minden, ép elméjét megőrizni kívánó európai már a nyitómeccs első perceiben letekeri a hangot a televízióján, és úgy is hagyja, amíg a döntő után az utolsó konfettik el nem szállnak Sepp Blatter feje fölött.

A test átformálásának vágya az antropológusok szerint egyidős az emberiség öntudatra ébredésével. A tetoválás, a fül és az orr átszúrása, a különféle nyújtások vagy éppen a koponyatorzítás mind bevett, ősi szokás. Ám vannak, akik ennél többre vágynak. A csupasz bőrön hordott jelek és egyéb testmódosítások egykor jelentéssel bírtak; például kijelölték az egyén helyét a társadalomban. Bár a civilizáció - a kereszténység elterjedésével - hosszú időn át próbálta visszaszorítani a pogány testkultuszt, a hagyomány tovább élt, bár a ruha átvette a saját bőr szerepét. A primitívnek nevezett társadalmakban azonban az ősi szokások mind a mai napig tartják magukat, és ha kidöntjük a kulturális kerítést, ugyan milyen különbséget tehetnénk egy míves fülbevaló és egy mesterien kidolgozott ajakfeszítő korong funkciója között? Nem is olyan régen a nyugati kultúrában a tetoválások és a különböző testrészekben hordott karikák még csak a tengerészeknek és a börtöntöltelékeknek voltak a megkülönböztető jegyei. Hogy ez megváltozott, ahhoz leginkább Fakir Musafarnak volt köze, aki 1979-ben a nevadai Renóban megrendezett "első nemzetközi tetoválókongresszuson" kiengedte a szellemet a palackból. Az 1930-ban, Roland Loomis néven anyakönyvezett Musafar akkor már közel harminc éve kísérletezett titokban önmagán, kultúrantropológiai könyvek illusztrációi és törzsi rítusokat ábrázoló fényképek alapján. Amikor tetovált testtel és átlyukasztott mellbimbókkal a megdöbbent nyilvánosság elé lépett, tudomása szerint összesen hét ember létezett, akinek ilyen karikái vannak, ma már ez a szám eléri a milliós nagyságrendet. Fakir a legjobb pillanatban jelent meg, már ami a témát illeti: épp szárba szökkent a punk, és szempillantás alatt adaptálta a Musafar által elért eredményeket. Innen szivárgott át szép lassan a mindennapokba, olyanynyira, hogy napjainkra a tömegmédia hathatós közreműködésével a tetoválás és a piercing, azaz a testékszerek viselése már nem számít sem deviánsnak, sem megbotránkoztatónak. Divat lett a régi rítusokból, a fogyasztói társadalom pedig elkönyvelhetett magának egy újabb piacot. "Kollektív tudatalatti" Ez azonban nem azt jelenti, hogy a testmódosításnak nincs többé szubkultúrája. Csupán extrémebb irányba mozdult. Kevesen vállalják be például az arctetoválást, a hegtetoválást vagy éppen a nyelvkettévágást. Ezekhez már vagy nagyon ostobának, vagy nagyon "nagy egyéniségnek" kell lenni. Vagy éppen "modern primitívnek", mely kifejezés szintén Musafar találmánya. "Enyém a testem, olyanná formálom hát, amilyenné csak akarom. És ahogy formálódik a testem, úgy formálódik a lelkem!" Ezzel a felkiáltással a modern primitívség az idők folyamán kultikus jelentőségű világnézet lett. Követői a különböző kultúrák testrítusait hangolják össze korunk sebészetével és sterilitási követelményeivel. Számos törzsi gyökerű testmódosító rituálé kelt ily módon új életre, a fentebb említetteken kívül ilyen még a billogozás, a különböző intim piercingek vagy a fültágítás. A csúcstechnológia segítségével olyan szélsőséges dolgok is megvalósíthatóak, amiket az ősök csak elképzelni tudtak. "Létezik ez az ősi ösztön, nevezhetjük akár kollektív tudatalattinak is, ami arra készteti az embereket, hogy átalakítsák a testüket - mondja Zagyvai Gábor a hazai hegtetoválás úttörője, aki emellett testmódosító blogot is vezet. Bal kézfejét koncentrikus köröket mintázó sebhelyek díszítik. Önmagának készítette. - Egy heg mindig sokkal ijesztőbb, mint egy tetoválás. A friss seb véres, és ez sokakat megrémít - teszi hozzá. - Ráadásul csak az viseli el saját maga felnyitását, aki nem fél attól, amit ott talál. Azt vettem észre, hogy aki hegminta készítésére kér fel, az mintha jobban átgondolná a dolgot. Jobban, mint azok, akik hagyományos tetoválást szeretnének, és csak ad hoc tetováltatnak valami mintát, ami épp megtetszik nekik az albumból. Aki hegtetoválásért jön, az általában konkrét, sokáig érlelt tervvel érkezik. Ezek alapján azt gondolom, hogy a scarification sokkal mélyebb dolog. A műfajt Európábanmég alig ismerik." A hegtetoválást (avagy scarificationt) kétféleképpen készítik: metszéssel és égetéssel. A metszéssel készült minták esetében az előre felrajzolt területről lenyúzzák a hámréteget. Az így keletkezett hegből formálódik ki a végleges minta. Az égetést felhevített fémmel vagy az úgynevezett "elektrokauterizáló" segítségével végzik. Ilyenkor a heg gyógyulás közben szép lassan kidudorodik. A hagyományos tetoválásnak Zagyvai szerint csak akkor van igazán "módosító" jelentősége, ha alapjaiban formálja át a bőrfelületet, és a testet radikálisan megváltoztatja. Jó példának tartja erre a japán testruhát vagy a nagy és sötét színű törzsi tetoválásokat, amelyek gyakran az egész testet beborítják. Szerinte ilyenkor egy mélyrehatóbb lelki transzformáció is létrejöhet, amikor nemcsak a test, de a lélek is visszafordíthatatlanul megváltozik. Vágóhíd Elég radikális átalakítás még a nyelvkettévágás, avagy a kígyónyelv. Amerikában egészen 1997-ig csupán szóbeszéd tárgyát képezte, míg egy Fakir Musafar Body Play című magazinjában megjelent cikk bemutatott néhány embert, akik tényleg kettévágatták a nyelvüket. És láss csodát, azóta már ennek a módszernek is masszív tábora van. "A megfelelő módon kialakított villás nyelv semmilyen kockázattal, illetve hátránnyal nem jár - mondja Zagyvai -, tulajdonosa nem szenved hátrányt sem az ízek érzékelésében, sem a beszéde megváltozásában. Maga a vágás hamar begyógyul, és egy életre úgy marad. A nyelv ágait meg lehet tanulni külön-külön is mozgatni, aztán ezzel még jobban lehet riogatni a jónépet." Gábor Magyarországon három embert ismert, akinek kettévágták a nyelvét. Az egyikét éppen ő. "Ha lett volna kedvem tanulni, akkor lehet, sebésznek megyek - vallja be -, így viszont elég volt elvégezni egy sterilizációs tanfolyamot. Bár vannak külön piercinges és tetoválókurzusok is, a technikákat jobb a tapasztalt mesterektől ellesni." Befutnak azért olyan kérések is, amiket Gábor sem vállal el. Visszautasított már kulcscsont alatt átmenő piercingelést és szemgolyó-tetoválást is - ezek különösen veszélyes beavatkozások. De ugyanígy a herezacskó-lyukasztásra sem érzi készen magát, és nemet mondott annak a figurának is, aki húgycsövét szerette volna átirányíttatni. Viszont egyszer már kettészelt egy makkot. A testmódosítás ilyen extrém változatai bár fájdalmasak és veszélyesek, mégis meglepően sok ember képzeletét ejtik rabul. Vannak, akik múló szeszély alapján végeznek/végeztetnek el magukon komoly műtéteket, de akadnak olyanok is, akik módszeresen, hosszú évek alatt változnak át mondjuk gyíkká. Hogy mindez mennyire beteg dolog, arról megoszlanak a vélemények. Musafar több esszéjében is elmélázik a dolgon, és arra a következtetésre jut, hogy akik mélyebb lelki megfontolások alapján alakítják át testüket, nem mondhatók perverznek, mert számukra ez sokkal inkább misztikus, már-már vallásos élmény. Persze vannak kivételek. A neten fellelhető egy interjú a "seggtágító művésszel" aki kizárólag a nemi öröm miatt gyömöszköl tekegolyó átmérőjű tárgyakat anusába. Ezektől Musafar kifejezetten idegenkedik, szerinte az orgazmus hajszolása életcélnak édeskevés. A testmódosítás révületébe esett emberekre már több orvosi műszót is kitaláltak: a testképzavart (body dysmorphic disorder) és a testegység zavarát (body integrity identity disorder). Az első kategóriát leginkább az anorexiásokkal, bulimiásokkal és az agyonplasztikázott emberekkel hozzák összefüggésbe, de ráhúzható a kényszeres tetováltatókra és furcsa testimplantátumokat behelyezőkre is. Az utóbbi kategóriába az olyanok sorolhatók, akik számára négy végtag már soknak számít, vagy akik egyéb, általában kiálló testrészükkel kerülnek feloldhatatlan konfliktusba. Egy ikerpár egyik tagja például bátyja egészségesen amputált karját varratta a hóna alá, karórával, tetoválásokkal együtt, cserébe pedig az ő gyűrűsujját hozzáillesztették testvére maradék kezéhez. Mindketten azt mondják, a műtét óta sokkal teljesebb életet élnek. Elvétve, de akadnak olyan emberek is, akiknek az életük álma, hogy saját levágott péniszüket rágcsálhassák. Aki ezt a méretes baromságot meg is cselekszi, az ráadásként elköveti a szintén törzsi rítusokkal összefüggésbe hozható önkannibalizmust is. Magaddal viszed Szilágyi Zoé artpunk festőművész nem bírja a fájdalmat, fogorvoshoz is csak a legvégső esetben megy el, mégis tele van tetoválással és piercinggel. Legújabban kis szarvacskás implantátumok behelyeztetésével kacérkodik. Számára a testmódosítás nem a fájdalomról szól, hanem az önmegvalósításról. "Gyermekkoromban az egész családom Nyugatra disszidált - emlékszik vissza Zoé -, és ahogy a szüleimmel a világot jártuk, kiderült, hogy nem tudjuk magunkkal cipelni az összes személyes holminkat. Ebből vontam le később a tanulságot, hogy a tetkók és a piercingek mindig veled mennek mindenhová, és így a saját kis mikro-világod is bárhol veled lehet. Ez számomra nagyon fontos!" Zoé főként arctetoválásai miatt szokott a megbotránkozó pillantások kereszttüzébe kerülni, de nem bánta meg, hogy megcsináltatta őket. "Most leszek 44 éves - mondja -, és mindig is máshogy álltam hozzá mindenhez, mint a többség. Ez már nem fog megváltozni. A testmódosítás ráadásul nálam sosem lázadás volt, inkább az élet igenlése és az önimádat jele. Műalkotás!" "Mint mindennek, a testmódosításnak is megvannak a maga fokozatai - mondja Zagyvai - az egészen enyhe átalakítástól kezdve egészen az őrületig. Bár nem minden őrület, ami annak látszik. A látszat ellenére nem őrület a mind a szemlélőre, mind a végrehajtójára mély benyomást keltő rituálé, a suspension, avagy felfüggesztés. Aki látta "Az ember, akit lónak hívtak" című indiánfilmet (a magyar mozikban A fehér törzsfőnök néven vetítették), annak biztos, hogy örökre az emlékezetébe vésődött a jelenet, amikor a főhőst játszó Richard Harrist mellizmába akasztott kampók segítségével a magasba húzzák, majd megpörgetik. Ez az O-Kee-Pa mandan indián beavatási szertartás, és mint oly sok mindent, ezt is Fakir Musafar rekonstruálta a nyugati ember számára. Ilyenkor a rettentő fájdalom endorfinokat szabadít fel a szervezetben, amitől új, misztikus tudatállapotba kerül az ember. A suspensionnek rengeteg változata létezik, minden törzs a maga módján művelte, amikhez a modern primitívek még hozzáadták a magukét. Zagyvai Gábor is ebbe az irányba szeretne elmozdulni. A felfüggesztéses technikákat - úgy tudja - Magyarországon még senki sem gyakorolta. Gábortól amúgy nem állnak távol az extrémebb változatok. Egyszer például bemutatott egy performanszt, ahol is nyilvánosan összevarrta egy srác száját. "Maszkban varrtam - idézi fel az eseményét - így csak a végén derült ki a nézők számára, hogy a művelet alatt az én szám is végig össze volt varrva. A szájösszevarrás amúgy szintén spirituális rítus, elősegíti a mély belső koncentrációt." Hogy mennyire jön elő a szadista, amikor felsebzi a másik embert, Gábor csak annyit mond: "Nem igazán." Általában abbahagyja, mikor látja, hogy "kuncsaftja" elviselhetetlen fájdalmakat él át, de állítja, hogy a fájdalomnak fontos szerepe van a test formálásában - kikerülhetetlen tényező. "Ha valami fáj akár lelkileg, akár testileg, akkor biztos, hogy örök emlék lesz" - hozzátéve, hogy ez azért jó, mert "halálunk pillanatáig emlékezni fogunk arra, hogy sikerült átvennünk az irányítást testünk felett, és tettünk egy lépést önmagunk megismerése felé".

"Drámája van, dramaturgiája van ennek a mérkőzésnek" - mondja Novotny Zoltán a 82 kg-os kötöttfogású birkózók barcelonai olimpiai döntőjének közvetítése elején. Az interneten találtam a felvételt, a Magyar Rádió archívumában, de minél többször hallgatom, annál kevésbé érzem benne a drámát. Farkas megpörgeti Stepient, aztán felemeli, kicsit eldobja, mintha ez természetes dolog lenne; a világ akkor éppen legjobb birkózója a papírforma szerint legyőzi ellenfelét. Nincs benne az a klasszikus hősiesség, mint Weisz Richárdban, aki több mint száz éve Londonban épp egy óra alatt gyűrte le a medveszerű oroszt, nincs benne a fogcsikorgató kitartás, mint Polyák Imre tokiói győzelmében három ezüst után, és nincs meg a görög félistenek mindent elsöprő lendülete, mint Hegedűs Csaba 1971-es világbajnoki diadalmenetében.

Az újabb keletű bundabotrány egyben rávilágít a focit körbeölelő korrupció természetének időben állandó és változó elemeire.

Azt gondolnánk, hogy mivel a természethez való alkalmazkodásból nőttek ki, a téli sportokat nyugodt szívvel gyakorolhatjuk. Erről persze szó sincs.

Nagy Lászlónak, a magyar kézilabdacsillagnak a szövetség e hó végéig adott határidőt, hogy eldöntse: a magyar vagy a spanyol válogatottban kíván-e ezután szerepelni. Rácz Marianne két évtizeddel ezelőtt élte át ezt a dilemmát. A Hypo hajdani osztrák válogatottjánál kevesen tudhatják jobban, mi mindent kell most a Barcelona átlövőjének mérlegre tennie.