Magyar Narancs: Sok olyan helynév vesz körül minket, amelyeket csak kis közösségben használunk, és csak élőszóban, legfeljebb a turistatérképen találkozhatunk velük. Erdők, településrészek, tisztások, dombok nevei – mit tudhatunk ezekről pontosan? Tudjuk-e őket kategorizálni?
Hoffmann István: A helyről való beszéd ősi dolog, hiszen a helyek megjelölése alapkategória az ember számára. A nyelvvel lényegében egy időben alakult ki a helynév is. Mivel a helynevek nem általános jelentésűek, hanem egyedi, konkrét pontokat jelölnek, ezért egy nyelv szóállományában többnyire sokkal nagyobb számban vannak jelen, mint a közszavak. A magyarban a számuk több millióra tehető. Míg a közszókészletből minden ember tíz- vagy százezres nagyságrendben ismer szavakat, addig a helynevek közül többnyire csak nagyon keveset tudunk. A helynévkincs épp ezért sajátos. Ismerjük az ún. makroneveket, a települések, nagyobb folyók, hegyek neveit. Ám az egyes településeken a kisebb helyeket megjelölő neveket jórészt csak a névközösség, azaz azok az emberek ismerik, akik ott élnek. Ezek a mikrotoponimák, a település belterületén és a határában levő területeknek a megnevezései. A debreceniek tudják, hol van a Csapókert, a Basa-halom, de a szomszédos Nyíregyházán élők már nem.
MN: Hogyan keletkeznek ezek a helynevek? Milyen típusai lehetnek?
HI: A mikro- és makronevek keletkezési szempontból alapvetően nem térnek el egymástól, de történetileg párhuzamosan fejlődnek. Az Árpád-korban tízezres nagyságrendben használtak településneveket Magyarországon, mivel akkoriban sok apró település létezett a Kárpát-medencében. A települések száma évezredes távlatban folyamatosan fogyott, de a nevek száma nem, mert az adott településnév makronévként, mikronévként, határrésznévként többnyire megmaradt. A névadás soha nem véletlenszerű, keletkezésekor a helynév mögött mindig valamilyen konkrét jelentés áll. Ez a nyelvi elem aztán névként kezd funkcionálni. Például azt mondják az adott hegyre, hogy Éles-bérc vagy Hegyes-tű, mert egy meredeken felemelkedő szikla a jellegzetessége. Vagy Görbe-érnek neveznek egy vízfolyást, mert a folyó nagy kanyarulatot tesz. Vagy Ábrahámfalvának egy falut, mert Ábrahám nevű ember tulajdonában van. A tulajdonjog jelzése és a helynevekben kifejezése az Árpád-korban rendkívül fontos volt.
| ||
A névadás háttere rávilágít az adott korszak jellegzetességeire – ezért a helynevek a történeti múlt megismerésében a tudomány számára is fontos forrásanyag. Az Árpád-kor legelejének, a magyarság megtelepedésének a közvetlen időszakából nagyon kevés dokumentum maradt ránk. Azt, hogy akkor milyen népek éltek itt a Kárpát-medencében a magyarság mellett, hogy éltek-e törökségi népek, szlávok, német nyelvűek, román nyelvűek, azt nagyjából egyetlenegy forráscsoportból ismerhetjük meg, és ezek a helynevek. Az olyan folyónév, mint a Tapolca, amely a Dunántúlon és az Északi-középhegységben, de másutt is több helyen létezik, szláv eredetű, azt jelenti, meleg patak. Ezt a nevet csak szláv nyelvűek adhatták, akiktől aztán azt az ideérkező magyarok átvették.
MN: Milyen egyéb nyelvekből származnak még a helyneveink? Tudjuk-e, hogy mekkora részük szláv, német, egyéb eredetű?
HI: Erről jó száz éve vannak kiterjedt, tudományosan rendszerezett ismereteink, ám ezeket a tudományos kutatásnak folyamatosan felül kell vizsgálnia. Mondok egy példát ennek a munkának a jelentőségére. Az 1055-ben keletkezett tihanyi alapítólevél 82 helynevet említ. Ezekről úgy két évtizeddel ezelőtt egy kiváló történészünk megállapította, hogy nagy részük szláv eredetű, de vannak benne török és német nyelvre visszavezethető helynevek is, s ezeknek csak egy kisebb része köthető a magyarhoz. Ebből arra következtetett, hogy az adott korban országunkban szláv népek éltek legnagyobb számban. A közelmúltban egy monográfiában én is elvégeztem e nyelvemlékünk újraértékelését, és azt állapíthattam meg, hogy mindössze két szláv eredetű helynév található benne, a többi mind magyar. Hozzáteszem, hogy csupán ezekre az eredményekre támaszkodva tudományosan nem lehet megalapozottan beszélni a korszak etnikai viszonyairól. Az biztos, hogy a honfoglaló magyarok találtak szláv népeket a Kárpát-medencében, s velük is érkeztek ide törökségi népek, például besenyők; később pedig németek, vallonok, itáliaiak települtek be az országba. Tállya neve például a vallon-francia irtás jelentésű szóból való, s azzal van kapcsolatban, hogy e betelepülők magas szintű szőlőművelési kultúrát hoztak magukkal. A többfelé előforduló Velence név pedig közvetlenül utal az onnan érkezett észak-itáliai betelepülőkre. Átfogó véleményt pedig azért nehéz mondani ezekről az idegen hatásokról, mert a magyar történeti helynévkutatás nehezen tud megküzdeni a középkorból ránk maradt, százezrekre rúgó helynévanyaggal.
MN: Hogyan, milyen forrásokból lehet gyűjteni a helyneveket?
HI: Elmegyünk a településre, interjúkat készítünk az idősebbekkel, gazdálkodókkal, erdészekkel, vadászokkal, akik a névkincset jól ismerik. Ez megkerülhetetlen. Ehhez hozzá lehet tenni a történeti forrásokban, elsősorban oklevelekben fellelhető helynévanyagot, aztán a 16. századtól szóba jönnek a térképek is. De ezek is csak az akkori névanyag töredékét tartalmazzák. Az első ilyen forrás 1055-ből a tihanyi apátság már említett alapítólevele, amely olyan neveket tartalmaz, mint Tihany vagy a Balaton neve, vagy akár az egykori Fok víznév. Fontos, hogy ezeket azonosítsuk a mai meglévő helynevekkel. Nemcsak azt tapasztaljuk, hogy Tihany vagy a Balaton neve azonos az 1055-ben alkalmazott névformával, hanem a Fok is megvan Siófok nevében, sőt egy Tolna megyei falu határában van egy Lovász-halom nevű domb, amit csak a helybeliek ismernek, de már 1055-ben is ugyanúgy nevezték. Egy-egy ilyen helyi jelentőségű név is évezredeket képes átvészelni, ha a helyet folyamatosan lakják, és továbbadják a nyelvet és benne a neveket. De az emberek használta nevek nagyban meghatározzák a nyelvi, etnikai és lokális identitástudatukat is. Éppen ezért a helynévgyűjtés minden nyelv tudományosságának alapvető feladata – de a magyar nyelvtudomány sajnos jó 200 éves története alatt nem tudta elvégezni ezt. Voltak nagy fellendülések: Pesty Frigyes történész, akadémikus kezdte gyűjteni a helyneveket az 1860-as években, de az akkori tudomány nem tudott ezzel a hatalmas anyaggal mit kezdeni. Az 1960-as években a gyűjtést a magyar terület egyharmadára kiterjedően sikerült elvégezni, de a munka töredékes maradt. A mai digitális kultúra sokat segíthet, létre is hoztunk egy nagyszabású online adatbázist, a Magyar Nemzeti Helynévtárat, amelyben jelenleg úgy félmillió adat érhető el, de ez még csak a munka kezdete.
| ||
MN: Ezek szerint nemcsak a korabeli társadalmi, hanem akár a földrajzi viszonyokra is következtethetünk a helynevekből.
HI: Hogyne. Egy-egy terület régebbi földrajzi múltjáról, talajjellemzőiről, egykori növény- és állatvilágáról térképi forrás nem maradt ránk, ezt az információt a helynevek őrzik. Az alföldi részeken például hatalmas földrajzi változások zajlottak – a vizek például a folyószabályozás előtti időszakban gyorsan változtak, ezért gyakran előfordul, hogy egy korai oklevél dunántúlinak mond egy települést, ami már a Duna-Tisza közén van. A névkutatás, az onomasztika a nyelvtudományból kinövő interdiszciplináris tudomány. A gyűjtésben a régészet, a történeti földrajz, a történettudomány, a néprajz és egy sor más szakma is érdekelt, mert mindenki forrásként tudja a nevekben levő ismeretanyagot használni. Ráadásul az a tapasztalatom, hogy a nevek a többi nyelvi elemnél is jobban érdeklik az embereket. A név ugyanis az identitásunk egyik legfontosabb eleme. Ha egy Megyer nevű településen lakom, meghatározó lehet számomra, hogy mit takar ez a név, és a magyarság történetének mely részével tudok általa azonosulni.
MN: A helyi közösség meddig tudja visszavezetni saját helyneveit?
HI: Azt szokás mondani, hogy a szóbeli kultúrákban az emberi emlékezet általában két-három nemzedékre megy vissza. A helyneveknél azonban ennél sokkal nagyobb időtávot ölelhet fel. Mivel a nevek egy része a mai beszélők számára is értelmes, mint például az említett Görbe-ér, ezeket meg tudják magyarázni a névhasználók. Azok a nevek rejtélyesek, amelyekről nem tudják már az eredeti jelentést, mint a Tapolca esetében. Ráadásul az ismeretek el is torzulhatnak. Például a zalai kis falu, Kozmadombja esetében azt mondják, hogy ez bizony dombos hely, Kozma pedig az a személy lehetett, aki egykor a falut birtokolta. De a források azt mutatják, hogy ez a település eredetileg Kozmadamján volt: Kozma és Damján szentekről kapta a nevét. Jól ismerjük ezt a névadási motívumot, majdnem 1400 szent nevével ellátott település létezett a középkori Magyarországon. De amikor a nagyon erős vallási kultúra átalakult, ez az ismeret háttérbe szorult, és kerestek hozzá egy új, számukra több értelemmel bíró jelentést, átalakították az alakját. Így lett Kozmadombja.
MN: Mitől függ, hogy bekövetkezik-e hasonló változás, vagy megmarad az eredeti alak, mint a Balatonnál?
HI: Ha az alak meg is marad, mint Tapolca vagy a Balaton esetében, az eredeti jelentés már nem. A nyelvhasználók már nem tudják, hogy az utóbbinak mocsaras jelentése volt a szláv nyelvben. Ha egymás mellett él egy magyar és egy szláv népcsoport, valamennyire megtanulják egymás nyelvét, használják egymás helyneveit, és hozzáigazítják a saját nyelvükhöz. Hangalakját tekintve a Tapolca és a Balaton is megváltozott ahhoz képest, ahogy a szlávok használták, hisz a magyar hangrendszer jellege is más volt. Változást okoz az is, ha változnak a körülmények a világban, a tulajdon vagy a gazdálkodás viszonyai. A legkorábbi nevek például jellegzetesen egy-egy személy, a birtok tulajdonosának nevéből alakultak ki: Szolnok, Miskolc, Üllő, Pápa. Ez a toldalék vagy szóösszetétel nélküli névalkotás a nomadizáló népekre jellemző nyelvi eszköz, valószínűleg a vándorlások korából hozott névadási jellegzetesség. A magyarság letelepedésével a keresztény kultúra kezdett hatni, ekkor vettük át a Nyugat-Európában divatos szokást, hogy a település templomának védőszentjéről nevezik el az adott helyet. Egykor például 108 település viselte a Szent Márton nevet. A tihanyi alapítólevélből említhetek másik példát a nevek változására, ahol a birtokadományozások hatását figyelhetjük meg: Belső-Somogyban a király egy Disznó nevű falut ajándékozott az apátságnak. De amikor később összeírták az apátság birtokait, akkor ez a hely már Apáti néven tűnik fel. A birtokviszony kifejezése tehát fontosabb jegy volt, mint az, hogy a környéken sok vaddisznó van.
MN: És mit lehet tudni az újabb korban keletkező helynevekről? Most is születnek hasonló módon ilyenek?
HI: Ma is keletkeznek helynevek, bár a közembernek az első asszociációja erre az, hogy jön egy politikai változás, és átnevezik az utcákat is. Ez persze jó példa a nevek változására, de a közterületek és települések neve különleges típus, mert rendeletileg szabályozzák őket különböző testületek. A külterületeken is folyamatosan születnek úgymond népi nevek. Amikor a két világháború között az egyéni kisbirtokos gazdálkodás volt a jellemző, akkor az ezt kifejező nevek terjedtek, olyan egyszerű formák, mint Tót-dűlő, Varga-tag. A téeszek idején ezek megszűntek, egybeszántották a földeket, megint más nevek keletkeztek. Az, hogy az utóbbi évtizedek milyen hatásokkal járnak, még kevésbé ismerjük, mert új gyűjtésekre alig van lehetőség, gyérek a támogatások. De azért néhány évtizedes távlatban is látszanak a változások: például különböző társadalmi csoportoknak, barlangászoknak, sziklamászóknak külön névvilága van, olyan mikroneveket használnak, amelyeket mások nem ismernek. Rengeteg helynév van a szlengnyelvben is.
MN: Mikortól lesz hivatalos, térképre írható egy név? Hány nyelvhasználó, mennyi idő kell ahhoz, míg egy név megragad?
HI: Azt nevezzük hivatalosnak, amelyet egy szervezet azzá tett, például ha egy önkormányzat úgy dönt, hogy megváltoztatja a Gorkij utca nevét Wass Albertre… A településnév megváltoztatásához általában minisztériumi szintű döntés szükséges, de ez ritka. A 20. században volt erre azért jó néhány példa: Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében volt egy Hugyaj nevű település, amely a magyar nyelvből kihalt, ’csillag’ jelentésű húgy szóból ered. Tulajdonképpen szép jelentése volt, de az ott élők ezt már nem ismerték, és kérelmezték az új nevet, Érpatak lett belőle. Bizonyos térképek nevei félhivatalosak. Ugyanis az, hogy milyen név kerül egy birtoknyilvántartást szolgáló kataszteri térképre, kizárólag attól függ, hogy a térképezést ki hogyan végezte. Ezek gyakran messze állnak a helyben ténylegesen használt nevektől – de attól, hogy odaírta 100-150 évvel ezelőtt egy személy, akinek volt rá jogosultsága, hivatalossá vált. Pedig olyat, hogy Gyulapusztai-patak, senki nem mondott, mert több száz éve adatolhatóan Horgos-ér a neve ennek a Pápa környéki kis víznek, mégis odaírták a térképre. És mivel a térképek egymásról készülnek, rengeteg nem valós használatú helynév szerepel rajtuk. Tévedés, hogy mindig a térkép a hiteles: a térkép a rajta szereplő nevek tekintetében gyakran esetleges és tévedésekkel teli. Az a hiteles helynév, amit a helybeliek használnak, hiszen ezeket többnyire sok évszázados szóbeli hagyományozódás nyomatékosítja.
MN: Említette, hogy folyamatban van egy teljességre törő magyar helynévtár készítése. Milyen lehetőségei vannak jelenleg a kutatásnak?
HI: A névkutatás a magyar tudományban erős ággá fejlődött, sok kutató foglalkozik vele, névtani konferenciákat rendeznek, kurzusok folynak a felsőoktatásban is. Magyarországi és határon túli egyetemek a közelmúltban megállapodást is kötöttek, hogy közösen fogják a helynévtárat építeni. A finn névarchívumban majd hárommillió nevet tárolnak: minden kultúra kötelessége, hogy dokumentálja a nyelvi anyagát. A szellemi lehetőségek meglennének, csakhogy a magyar tudományos finanszírozás nem igazán tartja fontosnak ezt az ügyet. Terjesztettünk elő kormányzati színtereken is olyan tervet, amely évi kb. 20 millió forintos költséggel egy évtized távlatában ígéri azt, hogy elkészülhet egy teljes Kárpát-medencei adatállomány a legmodernebb formában, de sajnos egyelőre ennek nem látszanak lehetőségei. Ráadásul a magyar nyelvterület zsugorodik, a szlovákiai, az erdélyi, a délvidéki, a kárpátaljai magyarság egyre kisebb térre szorul vissza. Ahol pedig a nyelvvesztés nagy, ott a névvesztés is nagy. Azt viszont, hogy a magyar nyelvterületnek mekkora volt a kiterjedése az Árpád-korban, egyetlen dolog őrzi: a helynevek. Rengeteg hangzatos dolgot hallani arról, hogy mi a nemzetpolitika lényege, de valójában ilyen nagyon tárgyszerű dolgokban is testet kellene öltenie a nemzetet összetartó erőknek. Néhány évtized múlva ezt már nem lehet elvégezni, mert az élőnyelvi gyűjtés forrása apad el, és dokumentálatlan marad az a kultúra, ami ma még kitapintható.
| Névjegy Hoffmann István a Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének igazgatója, egyetemi tanár. Fő kutatási területe a helynévtörténet, emellett foglalkozik a magyar nyelvtörténet és a névtan egyéb területeivel is. A Magyar Névarchívum Kiadványai című sorozat és a Magyar Nemzeti Helynévtár digitális adatbázis egyik szerkesztője. |
| Helynevek a Magyar Bába tava: mocsár az egykori Bars vármegyében, Zseliz falu határában. 1303: Babatoua. Bőcs: település az egykori Abaúj vármegyében, első adata: 1325: Bulch. Puszta személynévből keletkezett magyar névadással; az alapjául szolgáló személynév a bölcs köznévből való. Cégény: dűlőnév Téglás és Hajdúböszörmény határában. A középkorban falu volt, első említése 1067-ből való: Chegen. A településnév feltehetően személynévből alakult, és a falu egykori birtokosának nevét őrzi. Farkas-vakarás: erdei völgy Gyűrűfű településen, Baranya megyében. 1982: Farkas-vakarás. Az adatközlők szerint itt egy ember a farkas elől fára menekült. Ördög-árok: Hajdúhadház település határát hosszan átszelő árok, első adata 1767-ből való. Régebben Csörsz-ároknak és Nagy-ároknak is nevezték. Pálinkás lénia: erdei út Almamellék településen, Baranya megyében. 1982: Pálinkás lénia. A főerdész itt fogadott valakivel pálinkában. |
