Magyar Narancs: A futballal kapcsolatos egyik elterjedt társadalomtörténeti, szociológiai értelmezés társadalmi szinten a versengő identitások küzdelmét, ennek manifesztációját látja a foci mögött. Lehet magyarázni ezzel a labdarúgás század eleji páratlan sikerét?
Szegedi Péter: Több tanulmányból is kiderül – és nem csak Magyarországról –, hogy számtalan esetben valóban a társadalmi polarizáció jelenik meg a futballpályán. A manapság jól ismert párharcok jó része is erről szól: szokás itt emlegetni a glasgow-i ír-katolikus Celtic és a protestáns Rangers rivalizálását, számos spanyol vagy olasz rangadót, derbit. Magam is igyekeztem bemutatni és illusztrálni azt a szédítő iramú fejlődést, amit néhány év alatt produkált a hazai futball, s az egyik specifikus adottság, ami ezt lehetővé tette, éppen a versengő identitások kifejeződése: nemzetközileg a magyar–osztrák válogatott meccsek adtak ennek keretet, itthon pedig az FTC–MTK-derbik. Ugyanakkor, ha az MTK–Fradi dichotómiára gondolok, ez a felosztás megvolt Bécsben a Rapid–Austria és Prágában a Slavia–Sparta felállásban. Sőt, a cionista Hakoah Wiennek, illetve a prágai német DFC-nek köszönhetően a két szomszédos nagyvárosban még színesebb volt a futball „szimbolikus térképe”. Lényegében az egész Monarchia futballja erről szólt: nem véletlen, hogy a Brit-szigetek után a La Plata, illetve a Duna mentén alakultak ki a világfutball új centrumai.
MN: Miért nem egy másik csapatjáték futott be?
SZP: A válasz egyszerű: ez volt az első sportkeretek között művelt népszerű csapatjáték. Talán a rögbi lehetett volna a versenytárs – állítólag a mostani Szabadság téren a brit nagykövetség dolgozói már 1875-ben rögbiztek. A futball nagy előnye, hogy jóval nyitottabb sportág.
| ||
MN: Hadas Miklós és Karády Viktor Futball és társadalmi identitás című tanulmánya az FTC és az MTK rivalizálását kapcsolja össze két különböző, de egymással is versengő polgárosodási, illetve asszimilációs modellel: az MTK-nál a zsidó asszimiláció és polgárosodás, a Fradinál a német/sváb (kis)polgárság törekvéseinek párhuzamával.
SZP: Be kell, hogy valljam, én ennek a tanulmánynak köszönhetem, hogy elkezdtem a focival foglalkozni. Hadas a szakdolgozatomnál, majd a doktori képzésben is a témavezetőm volt, Karády pedig a mentorom. Ez egy nagyon vonzó és szimpatikus modell, részben egyet is tudok vele érteni, az MTK esetében működik is a dolog, de a Fradinál kicsit erőltetettnek érzem a német asszimilációval kapcsolatos értelmezést. Sokkal meggyőzőbb az az ellentétpár, amit ők is megfogalmaznak: egyfajta polgári-plebejus szembenállás működött a két klub között. Ahogyan a könyvemben is írom, a Fradi különösen erős csapat volt abból a szempontból, hogy jelentős lokális közösség állt mögötte; úgy vélem, a klub kezdeti sikerei a lokálpatriotizmusukkal magyarázhatók, az alapítók német gyökerei indifferensek ebből a szempontból. Ugyanakkor az FTC egy munkáskerület csapata is volt, a sikeresség, a sorra elhódított bajnoki címek mellett ezzel tudtak a IX. kerület határain túl is híveket toborozni. Ki másnak szurkoltak volna azok a kispolgárok, szakmunkások, a „keresztény kisemberek”, akik például a magyar–osztrák meccsek miatt megkedvelték a focit? Ott volt ugyan az MTK, de őket mindenki zsidó csapatként azonosította, voltak az úri csapatok, mint az első évek sikercsapata, a később gyorsan visszaeső BTC, vagy a MAC, amelynek játékosai eleinte állítólag fehér glaszékesztyűben játszottak – ezekkel egy angyalföldi munkás vagy kereskedő nehezen tudott volna azonosulni. Maradt tehát a Fradi, a zöld-fehérek egyébként is zsinórban nyerték a bajnoki címeket. Egy sikeres klubbal, akiket „alulról jöttként” azonosítottak a szurkolók, könnyű volt szimpatizálni.
MN: A hőskor úgy élt az emlékezetben, hogy a fair play, a lovagias ellenfelek és a sportszerű szurkolás időszaka – te viszont azt írod, hogy ez volt a magyar futballtörténet tán legerőszakosabb periódusa.
SZP: Azt azért nem mondanám, hogy akkor erőszakosabb lett volna a foci, mint manapság, amikor sokan épp ezért járnak meccsre, hogy lejátsszák a maguk külön összecsapását. Az akkori számos botránynak mindig volt valami konkrét oka, fel sem merült, hogy a szurkolók az erőszakot önmagáért éljék ki. Gyengébb volt az akkori mérkőzések biztosítása is, jó ideig rendezők sem voltak, így elég volt egy-két vitatható bírói ítélet, hogy kitörjön a botrány. Az erőszak elszabadulása 1918-hoz köthető, s ez 1921–22-ig tartott.
MN: Vagyis leképezte azt, ami a háború, a forradalmak, Trianon után a társadalomban zajlott?
SZP: Így van! Ugyanaz történt, ami a mindennapokban, s utalhatok az akkori különítményes terrorra, mondjuk a Somogyi–Bacsó-gyilkosságra. Kapcsolatba hozható az akkori revíziós propagandával is: ha igazságtalanság történik, akkor joggal követelhetünk kompenzációt. A szurkolók sem jártak el másként, ha igazságtalannak véltek egy ítéletet, akkor maguk tettek igazságot. Nem beszélve arról, hogy jó pár olyan ember is ott volt a mérkőzéseken, akik egy-két éve még a fronton harcoltak, hozzászoktak az erőszakhoz. Nem véletlen az sem, hogy rengeteg antiszemita hátterű eset történt akkoriban, ez következett a fehérterror, az ébredő propaganda és a hivatalos keresztény kurzus hangulatából. 1921 végén a budapesti rendőrség lényegében két hónapra be is tiltja a nyilvános futballmérkőzéseket, utána nagyon határozottan visszaszorítják a nézőtéri erőszakot az MLSZ és a rendőrség együttműködésében. Ekkortól előírták, hogy egy mérkőzésre hány rendőrt kell kiállítani. 1925. október 4-én, a magyar–spanyol meccsen már 250 rendőr ügyelt a rendre – ilyen szintű biztosítás korábban ismeretlen volt. De a klubokat is arra ösztökélték, hogy tegyenek rendet a saját házuk táján. Teszem hozzá, sikerrel: a húszas évek közepétől, legalábbis az első osztályban megszűntek a nézőtéri botrányok, az incidensek kiszorultak a stadionokat környező utcákba.
MN: 1919 után megindult a magyar labdarúgók áradata külföldre. Mi volt a kivándorlás fő oka?
SZP: Nem volt pénz a magyar fociban. Gondoljunk a Régi idők focijának Plattkó Ferencről mintázott kapusára, Vallaira, aki villamosjegyért rágja a tulajdonos Minarik Ede fülét, majd végül Madridba szólítja a szerződése. A külföldön játszó magyar játékosok többször is elmondták, hogy ha jobban megfizetnék őket, ha nem lenne ilyen szegénység Budapesten, akkor hazajönnének. És ez be is következett, amikor 1926-ban bevezették a profi bajnokságot. De ez rövid ideig tartott, mert 1932-től sosem látott mértékű kirajzás indult Franciaországba. De mivel ekkor már profi csapatok működtek, legalább pénzt kaptak elszerződött játékosaikért, korábban erre nem volt lehetőség.
MN: Össze lehet-e hasonlítani az akkori profi bajnokság üzleti modelljét a maival? Hogyan zajlott például a játékosok adásvétele?
SZP: Sokkal kisebb volumenű üzlet volt. A játékosok fizetését megszabták, minimum 5 pengőt kellett fizetni hetente, a maximális heti bér előbb 60 pengő volt, amit nagyon gyorsan levittek 40-re, és erre jöttek a prémiumok. Ez jóval kevesebb a mai fizetéseknél, bár így is jobban jártak, mint az amatőr korszakban, amikor legfeljebb illegális, bújtatott, de ami a legfontosabb, alkalomszerű és szerződésben nem rögzített, bizonytalan összegű juttatást kaphattak. A játékosok nagy része dolgozott a foci mellett – még a nagy kluboknál is. Az Újpest játékosai 1926-tól az Egyesült Izzó alkalmazottai voltak, amikor Aschner Lipót lett az elnökük, az volt az egyik dobása, hogy odavette a focistákat az általa vezetett céghez. E két forrásból már jól lehetett keresni. Az átigazolások egészen más szabályok szerint zajlottak, mint ma. Az angol rendszert vettük át, mindenkit automatikusan egy évre szerződtettek, év végén pedig a klubok eldöntötték, kit tesznek visszatartási, illetve átengedési listára, s az utóbbiakért lehetett ajánlatot tenni. Akik egyik listára sem kerültek fel, azok szabadon, átigazolási díj nélkül igazolhatók voltak, ezt hívták nem hivatalosan szabadlistának. Előfordultak átigazolási botrányok is, például amikor az Újpest Vincze Jenőt egy színésznő segítségével vitte el a debreceni Bocskaiból.
MN: Azt írod, hogy a sikeres magántulajdonú klubok helyét idővel sorra átvették a vállalati egyesületek, sok helyen a helyi vasutascsapatok lettek a nyerők. Csak nekem tűnik úgy, mintha az 1938-as győri iparfejlesztési program éreztette volna a hatását a futballéletben is?
| ||
SZP: Egy korábban kezdődött folyamat teljesedett ki ekkor. Még a gazdasági válság idején derült ki, hogy a profi bajnokság nem működik igazán jól, majdhogynem bedőlt. Az is nagy csapás volt, hogy néhány év leforgása alatt jóval több mint száz játékosunk kiment Franciaországba. Amikor 1935-ben bevezetik a Nemzeti Bajnokságot, fontos volt, hogy az amatőr egyesületek is első osztályúak lehessenek. Csakhogy a századelőhöz képest ezek zömében nem civil alapítású klubok, hanem különböző vállalati sportegyesületek voltak. A háborús készülődés idején erősödtek a gyári és a vasutasklubok, hiszen például a MÁV-járműjavítókban dolgozók száma néhány év alatt megduplázódott. Ezeknek az egyesületeknek hatalmas tagsága lett, s a tagdíjaikból olyan mennyiségű pénz jött össze, amiből az amatőr egyesületeket simán lehetett működtetni. De nemcsak a nagyvállalatok klubjai erősödtek, hanem a hadigazdálkodásból hasznot húzó vállalatok egyesületei is – ennek tipikus példája a Gamma FC. A kis vállalati sportklub előbb a Szentimrevárosi SE-vel fuzionált, majd összeolvadt az anyagi gondokkal küszködő Budafokkal. Így a korábban jelentéktelen Gamma 1939-től az első osztályban játszhatott, s nyomban le is igazoltak három válogatott Fradi-játékost. A klub elnökét, Juhász Istvánt – aki korábban úgy fogalmazott, hogy „a vállalati sport egyik legjobb ellenszere a rendbontó eszmék terjedésének” – 1942-ben az MLSZ elnökének választották.
MN: A harmincas évek végén érte el a magyar futball első világsikerét: 1938-ban egészen a döntőig jutottunk a világbajnokságon. Hogy sikerülhetett ez, miközben a harmincas években a magyar válogatott igen hullámzó teljesítményt nyújtott, vita dúlt még a játékrendszer körül is?
SZP: Ebben az időben lett Magyarországból, ahogy a könyvem egyik fejezetének a címe fogalmaz, futballkishatalom. Válogatottunk és klubcsapataink a kiváló játékosoknak köszönhetően kimagasló eredményeket értek el, de az elavult játékrendszer miatt nem voltak képesek egyenletesen jó teljesítményt nyújtani. Nálunk focizott két olyan játékos – Zsengellér és Sárosi –, akikről azt gondolom, hogy bármilyen válogatottban ki tudtak rukkolni olyan megoldásokkal, amivel meccseket döntöttek el. Továbbá a világbajnokságra a szövetség leigazolta Dietz Károly szövetségi kapitány mellé a korszak sikeredzőjét, Schaffer Alfrédot, aki játékosként, edzőként is tapasztalt, sokat látott futballszakember volt. Míg az ’54-es világbajnoki ezüstünk hatalmas csalódás volt, az 1938-as eredményt inkább sikerként élte meg a közvélemény.
MN: Ez volt az a korszak, amikor a világ tele volt magyar edzőkkel, gyakran ugyanazokkal, akik még az előző emigrációs hullámban, a húszas években játékosként szerződtek külföldre.
SZP: Amikor 1934-ben először világbajnok lett Olaszország, akkor 12 olasz csapatnak volt magyar edzője, de az ezüstérmes Csehszlovákia bajnokcsapata, a Slavia kispadján is a magyar Konrád Kálmán ült. Olaszországban 1937-ben az első három helyezettnek volt magyar edzője. Itt kell említenünk Jimmy Hogan nevét, aki nálunk megcsinálta az MTK-t, az első európai hírű magyar nagycsapatot, kidolgozott nekik egy nyerő játékstílust – nos, Schaffer és Konrád is az ő tanítványai voltak. Sokszor hangsúlyozom a könyvemben is, hogy bár az első aranykorról beszélünk, de az igazi aranykor a válogatott futballját tekintve az ötvenes évek első felében volt. Ha viszont azt nézzük, hogy mikor terjesztették el a magyaros stílust a világban a magyar edzők, akkor a harmincas években volt az igazi aranykor.
MN: Néhány évvel a válogatott sikere után az állam politikai okokból belenyúlt a labdarúgás irányításába, még egy biztost is kineveztek – Gidófalvy Pált – a magyar futball árjásításának levezénylésére. A hazai fociélet mennyire próbálta védeni a saját autonómiáját?
SZP: Gidófalvy az MLSZ felől szinte zavartanul láthatott munkához: a szövetségnek addigra nem is volt elnöksége, a hatósági biztos legnagyobb „sikerének” a játékvezetői testület zsidótlanítása tekinthető. Míg a tízes-húszas években magas volt a zsidó származásúak aránya a válogatottban is, a harmincas évek végére nagyon kevés zsidó származású játékos akadt. A kluboknál más volt a helyzet, a vezetőségekben voltak zsidó származásúak, s kutatásaimból kiderült, hogy több egyesület „önszorgalomból” még azelőtt árjásította magát, hogy erre törvény kötelezte volna őket. De 1942-től rendelet szabályozta, hogy sportegyesület tagja nem lehet olyan személy, aki a 3. zsidótörvény hatálya alá esik, annak az egyesületnek pedig, amelyik nem nyújtja be a tagnyilvántartását, az autonómiáját a belügyminiszter megszünteti és a klubot egyszerűen feloszlatja. Ez lett az MTK végzete is.
MN: A munkaszolgálatnál, később a deportálásoknál számítottak a korábbi futballérdemek?
SZP: Nem sokat. Például Braun Csibi, a húszas évek zseniális labdarúgója Harkov mellett veszti életét munkaszolgálatosként, de említhetnénk sorstársát, Weisz Ferencet, a Fradi 17-szeres válogatott, 9-szeres bajnok játékosát is. Másfelől a már korábban külföldre került, majd edzői karrierbe kezdő magyar zsidó futballszakemberek a harmincas évek végétől egyre nagyobb számban választják a biztonságosabb Svédországot vagy Portugáliát. Szimbolikusnak mondható tehát az egykor válogatott játékosként, majd edzőként is sikert sikerre halmozó Konrád fivérek döntése: Jenő Lille-ből a Sporting Lisszabonhoz, Kálmán Brünnből a svéd Örebróhoz szerződött. Tragikusan alakult Weisz Árpád, a Törekvés volt válogatott játékosa, a későbbi háromszoros olasz bajnok legendás edzője sorsa – őt például Hollandiából (ahová Franciaországból ment dolgozni) 1942-ben deportálták a családjával együtt Auschwitzba. Aki itthon maradt, az sem lehetett biztonságban, sokan bujkálva éltek túl, mint például Guttmann Béla.
MN: A háború alatti futballtörténet morbid fináléjaként a bajnokság egészen Budapest ostromáig folytatódott…
SZP: Az 1944–45-ös bajnokságban sorra maradtak el a mérkőzések, vagy légiriadó miatt kellett félbeszakítani. Ráadásul a front közeledtével egymás után estek ki a vidéki klubok, így a bajnokságot nem hivatalos, egyfordulós, fővárosi hadibajnoksággá alakították át. December 24-én még lejátszották az utolsó előtti, BSZKRT–Szentlőrinc bajnoki találkozót, s csak az első helyről döntő Fradi–Újpest meccs maradt hátra. Többszöri halasztás után végül 1944. december 25-re írták ki a rangadót, karácsonykor azonban a front elérte a fővárost, így már nem tudták megrendezni. Úgy látszik, a futballban manifesztálódott szimbolikus harcnak csak egy valódi háború vethetett véget.
