A Hodworks legújabb, Délibáb című munkája a független táncosokból álló, de rendszeresen együtt dolgozó csapat és Hód Adrienn koreográfus közös életében olyasminek látszik, mintha egy, a műfaji határokat rendre átlépő és a színpadon is gátlástalanul megnyilatkozó punk-rock zenekar a pályája csúcsán egy népzenei alapú death metal lemezzel jelentkezne. A Hodworks esetében az eltérő kifejezés már nem is valamiféle önfeledt táncos kísérletezés eredménye, hanem elmélyült előzetes kutatások következménye. És hát van, hogy az eredmény maga a bénultság. Sőt, ebben a darabban mintha egyenesen a kortárs tánc kinyírása zajlana. Soha nem volt a számomra még ennyire nyilvánvaló, hogy a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság, a fogság állapota és annak különféle stációi ennyire kifejezhetők a mozduló és hangot adó test segítségével, ráadásul rendszerbe foglalva. Cuhorka Emese, Molnár Csaba, Vakulya Zoltán és Simet Jessica – most először Jenna Jalonennel és Horváth Mátéval kiegészülve – egyéni érzelmi helyzeteket, konfliktusokat mutat meg egyszerű, testhez simuló fekete mezben.
Mintha hitüket vesztett táncosok lennének, akik nem akarnak megfelelni a közönségnek, de azért az exhibicionizmusuk és az egymással való versengés működteti őket. Bartók Béla Gyermekeknek című ciklusa és Gryllus Ábris időtlen zenei montázsai hatására az ősbizonytalanságaink közötti kapaszkodók, biztonságérzetek idéződnek fel, hogy aztán a végletes mozdulatok, elbizonytalanodások, emberinek alig mondható hangok és roncsolt beszéd hallatán a biztonság elvesztésének különböző fázisain menjünk végig.
Nem olyan előadás ez, ami kapásból szerethető volna. Viszont az illúziótlanság illúzióját kelteni színpadon, csak a testtel, eszköztelenül, úgy, hogy nincs benne unalom, sőt néha iszonyúan nevetni kell, mint egy morbid temetésen, na, ez költészet.
MU Színház, február 9.
