Tánc

A Hodworks

  • - sisso -
  • 2019. március 14.

Színház

A Hodworks legújabb, Délibáb című munkája a független táncosokból álló, de rendszeresen együtt dolgozó csapat és Hód Adrienn koreográfus közös életében olyasminek látszik, mintha egy, a műfaji határokat rendre átlépő és a színpadon is gátlástalanul megnyilatkozó punk-rock zenekar a pályája csúcsán egy népzenei alapú death metal lemezzel jelentkezne. A Hodworks esetében az eltérő kifejezés már nem is valamiféle önfeledt táncos kísérletezés eredménye, hanem elmélyült előzetes kutatások következménye. És hát van, hogy az eredmény maga a bénultság. Sőt, ebben a darabban mintha egyenesen a kortárs tánc kinyírása zajlana. Soha nem volt a számomra még ennyire nyilvánvaló, hogy a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság, a fogság állapota és annak különféle stációi ennyire kifejezhetők a mozduló és hangot adó test segítségével, ráadásul rendszerbe foglalva. Cuhorka Emese, Molnár Csaba, Vakulya Zoltán és Simet Jessica – most először Jenna Jalonennel és Horváth Mátéval kiegészülve – egyéni érzelmi helyzeteket, konfliktusokat mutat meg egyszerű, testhez simuló fekete mezben.

Mintha hitüket vesztett táncosok lennének, akik nem akarnak megfelelni a közönségnek, de azért az exhibicionizmusuk és az egymással való versengés működteti őket. Bartók Béla Gyermekeknek című ciklusa és Gryllus Ábris időtlen zenei montázsai hatására az ősbizonytalanságaink közötti kapaszkodók, biztonságérzetek idéződnek fel, hogy aztán a végletes mozdulatok, elbizonytalanodások, emberinek alig mondható hangok és roncsolt beszéd hallatán a biztonság elvesztésének különböző fázisain menjünk végig.

Nem olyan előadás ez, ami kapásból szerethető volna. Viszont az illúziótlanság illúzióját kelteni színpadon, csak a testtel, eszköztelenül, úgy, hogy nincs benne unalom, sőt néha iszonyúan nevetni kell, mint egy morbid temetésen, na, ez költészet.

MU Színház, február 9.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.