Színház

Isten tudja

Székely Csaba: 10

Színház

Istent keressük Székely Csaba drámájában, ebben a tízparancsolattal magára hagyott világban. Ott ül valahol a nézőtéren? Vagy a hiányával van jelen? Saját képünkben: a szelfikamerába bámuló színészek kivetített arcában? Egyetlen ember sorsában (is) vagy (csak) a nagy egészben, amiben minden mindennel összefügg?

És ha már itt tartunk: a gép forog, az alkotó pihen? A közönség mindig hálás, ha érdekes történetek fénytörésében elmélkedhet a szabad akarat és a determináció kérdéseiről. A Radnóti Színház decemberi bemutatója, Sebestyén Aba rendezése bőséges anyagot kínál ehhez: az oratóriumszerű előadás tíz szereplője élettörténetének mindegyike kérdéseket vet fel egy-egy parancsolat betarthatóságával, értelmezésével kapcsolatban. A számmisztika végigvonul az egész előadáson: tíz morális dilemma tíz (felvonásonként öt) jelenetben. A szereplők mind a Remény lakótelepről jönnek (elég szarkasztikus hangulatban lehetett e név kitalálója), a nyomor és a kilátástalanság kelet-európai hangulatú olvasztótégelyéből, amelyben az autószerelőn és a meggazdagodott plasztikai sebészen át a prostituáltig és a kisstílű bűnözőig mindenféle ember megtalálható. Az is közös bennük, hogy ki akarnak törni a lakótelepről és a sorsukból, de nagyon úgy tűnik, hogy a nyomor örökre megnyomorítja azt, aki beleszületett.

A szerző egyik legismertebb műve, a Bánya-trilógia Erdély egyik kis, magyarlakta falujának jellegzetes alakjairól szól, és jól megpiszkálja a romantikus Erdélyország–Tündérország metaforát. Más darabjai, mint például a szombathelyi Weöres Sándor Színházban is nagy sikerrel bemutatott Vitéz Mihály, a különböző történelmi olvasatok kisajátító verzióit ütköztetik és teszik nevetségessé elsősorban a román–magyar viszonylatokban. Nemrégiben járt a Szkénében az Öröm és boldogság című drámájából készült előadás, amelyet Ándi Gherghe rendezett a marosvásárhelyi független társulatnak, a 3G-nek, s amely a kisebbség kisebbségével, a meleg romániai magyarokkal foglalkozott.

A 10 nem szociografikus igényű couleur locale, inkább a misztériumjátékokra emlékeztet: akárhol (vagyis bármilyen lelakott lakótelepen) játszódhatna akárkivel. Ráadásul egy idő után a forma tolakodik előtérbe. A tíz színész végig jelen van a színpadon, s a szereplők egymás után, sorban mondják el élettörténetüket; a kulcsjelenetek eljátszásába a többiek is besegítenek. Ahogy haladunk előre, úgy fonódnak – illetve, ha nem vagyunk elég éberek, kuszálódnak – össze egyre jobban a történetszálak: szinte minden életút keresztezi valahol, ha futólag is, a kilenc másikat. Persze egyre vadabb fordulatok kellenek ahhoz – ilyenkor szokás elővenni egy kis vérfertőzést –, hogy összeérjen minden szál, és talán pont ezért érzem úgy, hogy egy idő után elfárad, kiüresedik a forma.

A szereplők tragikus sorsukra reflektálva azt firtatják, hogy van-e Isten, és ha van, hogy hagyhatja mindazt, ami megtörtént velük, és mintha a nagy egész, az élére állított kockákból bravúrosan kirakott építmény adna értelmet a szenvedésnek – egyetlen ember élete önmagában nem jelent semmit, legfeljebb a játék részeként. Így aztán nehéz elfelejteni azt is, hogy itt a szerző az, aki mozgatja a szálakat, vagyis ő Isten. Az én ízlésem számára talán túlságosan barokk Isten; nem látok a forma, a túldíszített ornamentika mögé.

A második felvonásban sem izgat a nagy egész, s klappol-e majd minden (naná), azok a jelenetek viszont annál inkább, amelyeket többször, több szereplő szemszögéből is látunk. Ezeket a nézőpontváltásokat úgy emeli ki a darab és a rendezés, hogy szinte felszikrázik belőlük a magány, az adott pillanatban ugyanazt a levegőt beszívó emberek közé ékelődő távolság. Az is jól működő rendezői ötlet, hogy a szereplők olykor egy kamerába beszélnek, s három kivetítőn közelről láthatjuk az arcukat. Ezek a képek néha kimerevülnek, és még néhány mondattal, fordulattal, jelenettel később is velünk maradnak, sokáig kísért például a prostituált elkenődött sminkje. Mintha arra emlékeztetne minket a kivetítő-triptichon, hogy ezek a pillanatok mindig igazak maradnak, akkor is, ha már teljesen máshol tart az élet.

Ettől és természetesen a színészek játékától válnak emlékezetessé ezek az alakok: a jó, a rossz és a szeretetéhes fiú, a karrierizmusban kiégő doktornő, a vallásos, a szereleméhes és a tragikus sorsú lány, a lúzer és az apa, aki mindent feléget maga körül: Schneider Zoltán, László Zsolt, Lovas Rozi, Sodró Eliza, Márfi Márk, Kováts Adél, Martinovics Dorina, Pál András és Vilmányi Benett. És jó a Radnóti színpadán látni a magának való, hóbortos, de megkeményedett festőnőt játszó Tóth Ildikót.

Az, hogy a szépen izmosodó társulat kortárs drámával merészkedik új utakra, s hogy ehhez Marosvásárhelyről hívta el a Székely Csabát jól értő rendezőt, Sebestyén Abát, minden hiányérzet ellenére szerencsés együttállást jelez.

Radnóti Miklós Színház, február 6.

Neked ajánljuk