Magyar Narancs: Friss rendezésed, a Lavina, Ruben Östlund filmjének adaptációja. Miért választottad ezt?
Pelsőczy Réka: Orlai Tiborral tizenegy éve dolgozunk együtt, ő keresett meg az ötlettel. Szeretem, ahogyan a skandináv alkotók olyan égető társadalmi problémákat kezelnek, mint például a családon belüli erőszak, a #metoo, vagy az örökbefogadás, gyerekvállalás. Átélhetővé tesznek helyzeteket, amelyekre olykor felszínesen és előítéletesen reagálnánk elsőre. Olyan szituációkat teremtenek, hogy a téma minden aspektusát megértjük, miközben erősen hatnak az érzelmeinkre is. Először Thomas Vinterbergtől a Születésnapot, majd a Vadászatot rendeztem, utóbbit én is fordítottam. Mindkettőt a hatalommal való visszaélés és a zaklatási ügyek okán választottam, mivel mindez a színházamat, a Katonát is elérte. Sok ellentmondásos érzés és gondolat kavargott bennem, megszólalni sem lehet a témában, mert darabokra szednek. Ez a két darab a két végletet mutatja meg, és a mellékszereplők, a szemtanúk, a szűk környezet meghatározói a történeteknek. A Lavina is ilyen rólunk szóló történet.
MN: Hogy állsz Östlund filmjeivel?
PR: Van bennük valami furcsa groteszkség, provokatívak. Állítólag civilben, a környezetében élő embereket is provokálja, és figyeli a reakciókat. A Lavinában az is megfogott, hogy tulajdonképpen sokáig nem tudtam, hogy mi történik. Február elején pár napot forgattam Borbás István operatőrrel, aki Roy Andersson operatőre volt a Dalok a második emeletről című filmben. Amikor megtudta, hogy épp a Lavinát rendezem, elmesélte, hogy Ruben az egyetemi évei alatt náluk volt gyakorlaton. A „mi Rubenünk”, így mondta. Tőle hallottam, hogy a Lavina ötlete abból bomlott ki, hogy Östlund sok olyan videót nézett, amelyben férfiak sírnak. És akart egy saját filmet, ahol ez történik. Kíváncsi volt, hogyan lehetne az úgynevezett férfimítoszt ledönteni, fricskát mutatva az amerikai filmgyártásnak. Ez összecsengett azzal, hogy amikor a színdarabot olvastam, bennem is az fogalmazódott meg, hogy ez a történet egy jól sikerült kísérlet a bennünk élő férfiideál vagy -mítosz ledöntésére. A filmben az is csodálatos, hogy a szereplők nem harsányak, mindenki fegyelmezi magát. A házaspár nem esik egymásnak, a köztük lévő feszültség ellenére sem. Kifejezetten izgatott, hogyan tud majd megjelenni a visszafogottság a színpadon. A mi szereplőink, többek között Mészáros Béla, Járó Zsuzsa, Száraz Dénes vagy László Lili is finoman játszanak, mindannyian önmagukból fogalmaznak, de biztos, hogy más a temperamentumuk. A saját személyiségük egyszerűen dinamikusabb. Nem kirívóak vagy elrajzoltak, de mások, mint Östlundnál. Kíváncsi lennék, működne-e színpadon az a fajta visszafogottság. Szerintem Östlund olyan, mint Woody Allen, csak éppen egy másik környezetből származik. Mindketten az emberi elcseszettséget elemzik humorral és mély társadalomismerettel.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
