Nem lehet, hogy Bulgakov Moliére-je - Álszentek összeesküvése és Képmutatók cselszövése címen is játsszák, a Vádli (a Fügével és a Szkénével közös) előadásában éppen ez utóbbival - ne a színház és hatalom viszonyáról szóljon, mert hiszen erről szól.
A színház pedig ebben az esetben a művészetet, a szabad gondolkodást és a kreativitást jelenti. És noha ebből a szempontból lassan itt az ideje a kiáltvány típusú és ablaküveg transzparenciájú előadásoknak, mégis - legalábbis a színház és a néző felől - jobb, ha árnyaltabb a kép.
Itt van mindjárt a nyitójelenet: hátulról nézzük Moliére-t és társulatát, amint magának a királynak performálnak, akinek rezzenéstelen arcát viszont szemből látjuk, hiszen egy emelvényen ül. És az előadásvégi visszafojtott lélegzet, amellyel maga a szerző és vezető színész a függöny résén kikukucskálva lesi az uralkodót, míg a többiek dermedten állnak körülötte, elmondja nekünk, hogy a taps, amire várnak, maga az élet, elmaradása a vég, a halál. Ilyen egyszerű. (Mutatis mutandis: a Tháliában rendezett vidéki színházi fesztivál egynémely előadásán megjelenésével közölte ugyanezt egy vagy két jelenkori uralkodó, és ebből kristálytiszta preferenciákat láthatnak az egynémely színházak vezetői, meg a nem egynémelyeké is. Az uralkodó ugyanis nem színházba jár, hanem megjelenik ott, és ezzel ítélkezik.)
A két tenyér végül lassan összecsattan: az ítélet élet. Igazi reálpolitikus ez a Nagy Lajos francia király, legalábbis Bulgakov darabjában és Nagypál Gábor alakításában: komótos, lassú beszéde és mozgása gyors gondolkodást takar, a személyes reflexek, valamint a hatalmi érdekek és kötelességek szüntelen belső pásztázását. Mert neki tetszik ez a művészetében zabolázhatatlan, viselkedésében nagyon is zabolázható Moliére, az ő Tartuffe-jével, Mizantrópjával és Don Juanjával együtt. De ha mind az egyházi, mind a katonai hatalommal együtt kell működnie - márpedig muszáj -, akkor a tetszésének határokat kell szabnia. Nagypál Gábor finom játékkal - intenzív testbeszéddel és eleven intonációval - mutatja azt a virtuóz helyezkedést, amellyel a király maga is megpróbál lavírozni a külső parancsok és belső indíttatások közt, meg azt is, amikor ez a lavírozás a végponthoz érkezett. Ezt is fogjuk látni a való világban hamarosan.
Szikszai Rémusz rendezésében intenzív színházi budoárhangulat uralkodik: sztendereken lóg több évtized jelmeztára, ezek a falak és a rések, ezek bélelik ki az amúgy lepukkant öltözőt, amely egyben valószínűleg az igazgatói "iroda" is, Moliére birodalma. Egy színtársulat hétköznapinak mondható, apróbb-nagyobb veszekedésekkel és klasszikus színházi epizódokkal tarkított élete halványul el a megmaradásért folytatott küzdelemben. Középen Moliére áll, akit éppen az apró gesztusokból, a földhözragadt vágyakból, örökös taktikázásból és emberi gyarlóságból fogalmaz monumentális figurává Fodor Tamás. Profi "képmutató" maga is, aki sem a hízelgésben, sem a megalkuvásban nem ismer határt - micsoda pompás jelenet a királynál vacsorázó, a minden falat után elnyújtott ahh és ohh színjátékot abszolváló szerző, aki alacsony sámliról kapaszkodik a feje fölé érő "asztalhoz"; és azért is pompás ez a jelenet, mert a király is látja és az utolsó cseppig kiélvezi ennek sokszoros abszurditását. De mégis van egy fal, egy áthatolhatatlan határ: ez pedig az írás, a művészet maga, ahol nem és nem tud, mert nem és nem lehet megalkudni. A Tartuffe marad, ahogy van.
Pedig tombol a személyes boldogtalanság is: Moliére-nek döntenie kell a fiatal és rámenős Armande Béjart mellett, ezért el kell válnia élete társától, társulata nagy színésznőjétől, Madeleine Béjart-tól. Ez utóbbi szerepet a nyár eleji bemutatón Kerekes Éva játszotta; az ő Madeleine-je gyorsan magába temette élete legnagyobb és összetett tragédiáját (hogy szerelmétől és a színháztól is el kell válnia), akárcsak élete nagy titkát, hogy a húgának mondott Armande a lánya, és valószínűleg Moliére-é is. Játékossággal takarta a kataklizmát, csak a második részben festetlenül, megtörten fölbukkanó asszony mutatta a lejátszódott tragédiát. A mostani bemutató Madeleine-je - Kerekes Éva betegsége miatt - Takács Katalin (aki tíz évvel ezelőtt az Új Színház előadásában játszotta ezt a szerepet); ő viszont már a Moliére-rel megküzdött szakítási jelenetben mutatja a sötét jövőt; hangja mélyre vált, tartása megroggyan, neki vége van. Megrendítő pillanat.
A Vádlinak viszont jövője van - színházilag legalábbis. Nemcsak a finom, érzékeny előadás-csinálás mutat erre, hanem a színészválasztás gondossága is. A szereplők lassan bevonnak bennünket a színházi létbe, előttünk váltogatják szerepeiket, így lesz Tóth József színházi szolgájából a király bölcs-bolond vargája; Király Attila színész-krónikásából D'Orsigni márki; Tamási Zoltán színészből érsek; Némedi Árpád már három szerep közt cikázik, akárcsak Bercsényi Péter - és hát minden figura pontos és frappáns és egyéni. Ahogy Kovács Krisztián ifjú és tehetséges színésze és vacak csábítója is ellenállhatatlan - csak Sárközi-Nagy Ilona nem találja Armande szerepét.
És a halott, vörös színházi függönybe burkolt, végérvényesen bukott Moliére-t a fütyülő-tüntető tömeg dacára elöl, köztünk viszik ki a színházból - mert a színház mindig győz, jó lenne tudni ezt.
Vádli-Füge-Szkéné, szeptember 15.
