Opera

Nincs megváltás

Richard Wagner: A bolygó hollandi

Színház

Wagner-bicentenáriumon Wagner-bemutatóval kezdődik az év a Magyar Állami Operaházban - forma szerint és távolról tekintve ez bizony a maguktól értetődő dolgok kicsiny és biztonságos világába tartozó esemény. Persze aki akár csak felszínesen is tájékozott e témában, az tudja, hogy a valóság ezen a tájékon nem kedvez a szemre maguktól értetődő dolgoknak.

Ezúttal egy vendég karmester (Axel Kober) és egy hazai címszereplő (Perencz Béla) kiválása-kimaradása tette kétesélyessé A bolygó hollandi, eredetileg még Kovalik Balázs rendezésével és 2011 januárjára eltervezett bemutatóját. Ennek tudatában föltétlenül üdvözlendő a tény, hogy múlt szombaton egy erősen problematikus, de mégiscsak szaktudással kivitelezett előadást láthatott a közönség, s hogy egyáltalán megszólalt Wagner operája, méghozzá minőségi zenekari és kórusteljesítménnyel örvendeztetve. Hogy aztán a kritikus mégsem tudta teljes szívvel osztani a premierközönség lelkesedését, annak magyarázatát nem valamiféle egeket ostromló maximalizmus vagy épp a kákán is csomót keresés féktelen szenvedélye adja, hanem egyszerűen a két érzékszerv, a szem és a fül által gyűjtött benyomások feszélyező elegyessége.

Merthogy, Szikora János rendezésén kezdve, hiába a szcenikai truvájok sora, ha - Karinthy Szabolcska-paródiáját átfogalmazva - a "nincsen benne semmi, ámde az legalább látványos" szintjén kívánja lebonyolítani az előadást. Nagy szerep jut az óriáskivetítőnek (az operaházban mostanság szeretnek vetíteni), a Szendrényi Éva által eltervezett nagyralátó és kétfunkciós díszletnek (kifordítom: vitorlarendszer, befordítom: állványerdő) meg a kórus jelmezein megvalósított humorizálásnak (jelmez: Berzsenyi Krisztina). Csak épp az előadás középpontja marad üresen. A szándékai szerint szimbolikus irályú előadásról szólván, mondhatni, szimbolikus, hogy amíg a tengerészekről és a rájuk a fonóban várakozó kedveseikről annyi jó és rossz ötlet meg játék jut az eszébe Szikorának, addig az elátkozott Hollandi és az érte már ismeretlenül is az életét feláldozni kész Senta nagyjából a rossz értelemben vett operai jelenlét kliséire van kárhoztatva. Mintha a Wagner e korai operájába részben még Weber világából átkerülő kórusszámok és a kórus-statisztéria mozgatása fontosabb lenne az előadás számára, mint a mű valóságos főszereplői. Mindkét nembeli kórus kap a kedvesek fotóival ellátott pólókat, a hölgyek csoportos szalaggyakorlatot végezhetnek a Fonókórus előadása közben, a férfiak pedig még elrophatnak egy hosszú táncszámot is az egyfelvonásos opera tulajdonképpeni harmadik felvonásában. Viszont a szimbolikusan összeöltöztetett s így alsó köntösén egyaránt narancsvörös örvénymotívumokat láttató Hollandi és Senta párjeleneteiben a semmi történik, s a végzetes egymásra találás pillanataiban szemtanúi lehetünk, amint Senta egyszer a szövőszékére támaszkodik, másszor meg rendíthetetlen nyugalmú háziasszony módjára az ölében öszszefűzi az ujjait.

"[H]angokat ad egy torony teste" - juthat eszünkbe a Pilinszky-sor, hiszen a Sentát alakító Lukács Gyöngyi világítótoronyként magaslik ki az előadásból: sajnos a legkevésbé sem átvitt, hanem nagyon is szó szerinti értelemben. A színpadi akció első pillanataiban, majd Senta balladájának előadásakor ugyanis a kiváló művésznő arra kényszerül, hogy a feje fölé piros vészlámpát emelve világítótorony gyanánt figuráljon előttünk. Az első Wagner-szerepében bemutatkozó és a közönség körében rögtön zajos sikert arató Lukács Gyöngyi alakítását azonban nem ez az ismétlődő kínos mozzanat, s nem is tigrisszerűen atipikus alkatú Sentája tette problematikussá a kritikus számára, hanem a vokális teljesítmény, amely a pianók olykor még csorbítatlan szépségének észlelésén túl immár véglegesnek jelzi a vibrato élményapasztó mértékét, a vonalérzék bizonytalanná válását s a csúcshangok bántó kiélesedését. A címszerepbe importált német hősbariton, Thomas Gazheli értelemszerűen és egyszersmind üdítően autentikus szövegmondása révén okvetlenül kiemelkedett a bemutató mezőnyéből, ám más szempontból teljesítménye inkább csak tisztesnek volt mondható. Volumenében és erejében egyaránt lehatároltnak tűnő hangja szigorúan technikai értelemben megfelelt ugyan a címszereplő szólamának, de személyisége, dacára a baljós fejtartásnak, nem érzékeltetett igazi nagyságrendet: Hollandijának inkább csak pechje van, mint végzete.

A további szereplők majd' mindegyikének jutott egy-egy karakteres, de a legtöbbször méltatlan rendezői ötlet. Palerdi András (Donald/Daland) nagy sáljában több hitelt érdemelt tengerészkapitányként, mint apafigura gyanánt, s ebben legalább annyira közrejátszott az a körülmény, hogy áriája közben házaló bizsuügynöknek kellett mutatkoznia, mint az a tény, miszerint az énekes még nem tudja hozni az oly jellegzetes német operai apahangot. Fekete Attila mint Senta szárazföldi vőlegénye hiába teljesítette ígéretesen szólamát, ha egyszer szerepének foglalkozása (vadász) meglódította a rendezői fantáziát, s így aztán a tenor színre léptét követően arra kényszerült, hogy döglött fácánokkal rakja körbe reménytelen szerelmét. Horváth István kormányosának is jutott hasonló ötlet, de azért őt, valamint a Mary kis szerepét éneklő Kovács Annamáriát is szívesen hallgattuk.

Az ezúttal (majdnem teljesen) az 1841-es ősváltozatban megszólaltatott opera előadásának hőse a jeles vendég karmester, Ralf Weikert volt. Keze alatt nagyszerűen szólt a zenekar, s bölcs operakarmesterként helyesen ismerte fel a részletek kidolgozásának arányait és a hangzáskép egyensúlyát. Ha a szünet nélküli előadás végére hallatszott is itt-ott némi lankadás az árokból (ahol amúgy a szárazjég behömpölygése most is azonnal átmeneti teljesítményromlást idézett elő), azért a zenekar és a Honvéd Férfikarral kiegészített kórus produkciója így is megváltást jelentett e megváltás nélküli előadásban.

Magyar Állami Operaház, január 19.

Neked ajánljuk