„Van egy ilyen cucc, amire én azóta is úgy szoktam reflektálni, hogy bennem kevés ehhez a Rózsa Milán… hogy így tényleg leül, basszus mindenkivel. És a Milánnal basszus ez készségszinten volt, a Milán egyszerűen, hogy mondjak még egy banálisat, hogy ilyen ritka jó ember volt.” Ezt mondja róla az előadásban az egyik aktivista társa. A PanoDráma dokumentarista darabjában a két éve elhunyt Rózsa Milán barátai és harcostársai emlékeznek és elemeznek. Az interjúk jóval többek tiszteletköröknél: a megszólalók többsége még nem dolgozta fel a veszteséget, és amikor Rózsa Milánról beszél, akkor a saját életéről is gondolkodik.
A csodát magunktól kell várni című előadás – amelynek szövegkönyvét a társulat jóvoltából előre megismerhettem – éppen ezért nem csak egy emberről szól, miközben azért minden eddiginél élesebben kirajzolódik belőle Rózsa Milán arcképe. A hozzá egykor közel állók felidézik, mennyire tudott lelkesedni, milyen felkészült szónok és nyilatkozó volt, milyen jókedvű és pozitív tudott lenni, hogy volt benne erő, volt tekintélye, karizmája, mindenkire hatással volt. „Amikor az erőszakmentes fegyelmezettséget tanítjuk képzésen, akkor a magyarországi példa az, ahogyan Milán kezelte a sósavas bácsit” – mondja Misetics Bálint. De előkerül az is, hogy hirtelen volt, forrófejű, néha önző és szinte mindig elégedetlen önmagával.
| Az előadás ajánlójából Rózsa Milán politikai és melegjogi aktivistáról, „a magyar Harvey Milkről” sok szó esett életében és halálában is. Bátorsága, derűje, őszintesége világszerte sokak számára példa lett, még legnagyobb ellenfelei is szeretettel beszélnek róla. Ott volt minden barikádon, teljes mellszélességgel állt ki nem csak a melegek jogaiért itthon és külföldön. Putyin homofób törvénye és joggyakorlata ellen tiltakozva behatolt az orosz nagykövetségre, s ott kitűzte a szivárványos zászlót. Paks 2 ellen protestálva kommunista lobogóval díszítette fel a Fidesz-székházat, amelyet egyszer már megszállt társaival a negyedik alkotmánymódosítás ellen tüntetve, mégis a nagy netadós demonstráció végén ő csitította az erőszakosakat, mert mindig a békés megoldások híve volt. |
A szövegkönyvet 45 órányi felvett interjúból állították össze a PanoDráma munkatársai, Garai Judit, Hárs Anna és Merényi Anna, illetve a meghívott rendező, Pass Andrea. A PanoDráma fő profilja a verbatim színház, vagyis ami a színpadon elhangzik, az mind szó szerinti idézet. Részben ebből is következik, hogy a hazai színházak közül ők foglalkoznak a legdirektebben közéleti témákkal: aktuális eseményekhez kapcsolódó előadásokat készítettek, például a romagyilkosságokról, a közoktatás problémáiról, a pedofíliáról, a homofóbiáról vagy éppen 1956 kevésbé ismert történeteiről. Az új előadás is legalább két fontos és aktuális kérdésről szól: a magyarországi aktivisták és a melegek társadalmi helyzetéről.
| ||
Lengyel Anna, a PanoDráma vezetője és a szövegkönyv egyik szerkesztője szerint először épp az okozott problémát, hogy túl sok mindenről akartak beszélni. Mint mondja, A csodát magunktól kell várni júliusi előbemutatója után a szokásosnál jóval több és komolyabb kritikákat hallottak, amelyeknek egyik visszatérő eleme volt, hogy széttartó az anyag. Éppen ezért a trafós bemutatóra átdolgozták az előadást; így az jobban összpontosít magára Rózsa Milánra és az aktivizmus jelenségére, s kikerült belőle több olyan beszélgetés, amely általánosan szól a melegjogi mozgalmakról – ezekről amúgy is régóta terveznek egy külön előadást.
Ettől még persze most sem kerülik meg a kérdést: bepillantást nyerhetünk a Pride szervezőinek munkájába, Rózsa Milán egy korábbi munkatársa pedig arról mesél, miért tartotta zavarba ejtőnek, ahogy a saját melegségét kezelte céges körökben. Az egyik legerősebb rész a Rózsa Milán édesanyjával folytatott beszélgetés, amiből felsejlik, honnan érkezett ez a fiatalember és hogyan fogadták a melegségét otthon.
S ha van központi téma Rózsa Milán személyén túl, akkor az mindenképpen az aktivizmus, pontosabban az aktivisták maguk. Akik most nem az ügyről, az ügyeikről beszélnek, hanem magukról, a kétségeikről és örömeikről. Lengyel Anna szerint megdöbbentő, mennyi cinizmus veszi körül ezeket az embereket, még azok részéről is, akik különben szimpatizálnak a törekvéseikkel. „Nem azt akarjuk állítani, hogy Rózsa Milánt az aktivizmus ölte meg. Mégsem kerülhető meg a kérdés, hogy mi a felelősségünk ezekben a szituációkban? Mit tehetnénk mi, mit tehetnék én személy szerint, hogy jobban osszuk el a terheket? Hogyan tudnánk jobban figyelni ezekre az aktivistákra, akik egy-egy jó ügy érdekében lépnek fel, és cserébe lejárató kampányokat kapnak és fogdába viszik őket?”
Ugyanezt veti fel az előadásban Varga Gergő, akit a Sándor-palota megdobálása miatt ítéltek 200 óra közérdekű munkára: „Szerintem ez egy ilyen nagyon fura kérdés, és erről senki nem beszél, hogy mennyi mentális nyomás van, mondjuk, a politikai aktivizmusban.” Látható, hogy az aktivisták között többen küzdenek azzal a gondolattal, hogy – mint egyikük fogalmaz – „nem adtunk elég érzelmi támogatást ezekben a helyzetekben egymásnak”.
De az előadás nem akar hőst gyártani se Rózsa Milánból, se másokból. Szembesülünk a hibáikkal, néha egyenesen parodisztikusak a jelenetek, a mondataik, és az is egyértelműen kiderül, milyen felszabadító, sőt erotikus lehet egy tüntetés. Erről beszél az a két nő, akik ilyen körülmények között találtak egymásra, és bár a jelenetük kicsit kilóg a darabból, de önmagában nagyon szép.
Mikor Lengyel Annát arról kérdezem, miért nem tértek ki külön az öngyilkosságra, azt válaszolja, hogy azt egy kicsit bulváros vájkálásnak tartották volna – kivéve, ha direkt erről szól a dráma egésze. Másrészt viszont egyértelmű magyarázatot úgysem lehet adni.
Igaz, nyugtalanító kérdésből így is marad éppen elég.
Az előadás holnap és holnapután, vagyis szeptember 5-én és 6-án látható a Trafóban. Játsszák: Ballér Bianka e. h., Bezerédi Zoltán, Botos Éva, Ivanics Tamás, Ördög Tamás, Urbanovits Krisztina.
