„A mi nyelvünk alkalmatos az imádságra, a legfönségesebb gondolatok s érzelmek kifejezésére, de esetlen s nehézkes a röpke huncutságok tolmácsolására”, állította a 19. század vége felé a humor ügyeiben is illetékes korabeli sajtónagyság, Ágai Adolf (Porzó), s hogy e vélemény akkortájt általánosan elfogadott volt, azt Nagy Endre visszaemlékezései is igazolják. Ő így idézte fel a pár évig még a századfordulót követően is egzisztáló közvélekedést: „A pajkos évődés a magyar nyelvben fejbetörő gorombasággá válik, a fűszeres pikantéria gyomorrontó disznósággá, a kétértelműség egyértelműséggé.”
Abban a kultúrhéroszi munkában, amely végül mégis diadalmasan tönkrecáfolta e nézetet és megteremtette a kisvártatva már világhódításra is képes magyar könnyű műfajokat (a vígjátéktól a bohózaton át a kupléig), az írók és komponisták mellett az előadóművészeknek is nagy és nemes szerep jutott. Rájuk várt ugyanis a feladat, hogy a német nyelvű szórakoztatáshoz szokott budapesti közönség elé kiállva elfogadtassák a magyar újdonságokat. Ilyen merész szellemű úttörő volt kiválólag az októberben 150. születési évfordulójához érkező Baumann Károly is, akinek az első, magyar nyelven előadott kuplé érdemét szokás tulajdonítani. S habár az ilyesféle elsőségek mindig roppant bizonytalanok, azért e dicsőség mégsem indokolatlanul tapadt a terézvárosi dalénekes nevéhez.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
