Vagyis Velencéről a 16. században, s mindezt egy ifjúsági előadásban. Alfred de Musset Lorenzaccio című, 1834-ben keletkezett drámáját Gimesi Dóra és Pass Andrea írták át; utóbbi az előadás rendezője is. A „hatalom=erőszak” érzékeny képletére épül az előadás egyik fő vezérfonala: az erőszak nemcsak az ellenzékre, a logikátlanul bárkire kiterjeszthető száműzésre vagy az egyszerű kivégzésekre terjed ki, hanem elsősorban a nőkre.
Négy férfi és egy női színész játssza a sok, de nem olyan sokféle szerepet: a nő azonban – akár ifjú szűz, akár tapasztalt márkiné, mind szexuális tárgy, a (csoportos) erőszak áldozata, nemcsak ellenkezni, de gondolkodni sincs joga (politikáról, vezetésről). Izgalmas (és felkavaró), ahogy az erőszak két típusa, a politikai elnyomás és a zsarnokság, valamint a nők ellen elkövetett sérelmek összekapcsolódnak; ez számomra az előadás legfőbb, legokosabb gondolata. Rendkívül fontos a számunkra, felnőtt nézők számára láthatatlan feldolgozó munka: hogy a fiatal nézők (sok gimnazista korú van köztük szombat este) kapjanak segítséget ennek a témának a feldolgozásában, beszélhessenek hatalomről, erőszakról stb.
Maga a Lorenzaccio-történet itt, ebben a másfél órában sokkal inkább az erőszak és az önkény ábrázolására fókuszál, mint az unokatestvérét megölő Lorenzo történetének belső útjára. A férfiak, a zsarnok és köre, ivászatai, csábításai, a „kintiekkel” szembeni cinizmusuk, egymás közti hatalmi izmozásuk viszik a darabot. Ami elég nehezen exponálódik; jó darabig eltart ráhangolódni, hogy ki milyen szándékkal mit csinál a színpadon – vagyis mi a szituáció.
Itt mindenki leigázható, megvásárolható, természetesen a művészek is: egy pillanatra a fejedelem meglepődik azon, hogy a művészek ennyire szegények és kiszolgáltatottak (ez az előadás kevés vicces pillanata közé tartozik), és javítani is kíván sorsukon, de egy jelenet múlva legyint: csak tréfált.
Ám mennyi jó színész van, akiket másutt nemhogy testközelből nem láthatunk, de csak elvétve jelentősebb kihívás előtt (a Katonában vagy a Vígben): Réti Adrienn, Jászberényi Gábor, Vizi Dávid, Lestyán Attila, Formán Bálint sokat tudnak mutatni magukból, sok helyzetben, közelről. Szép összmunka, egymásra hangolódás, jó színészvezetés.
Különös, hogy színházilag milyen izgalmas az erőszak, a zsarnokszerep, és ehhez képest milyen vérszegény a „demokratikus ellenzék”, a köztársaságpártiak ábrázolása. Nyilván egy nagy színházi hagyományban íródik mindez, amelyben Jágó izgalmasabb, mint szegény Othello, vagy ahogy mondják: a rossz a szexi. A látványos erőszakhoz képest a demokratikus ellenzék egy „semmi”, s az előadásnak ez a szerényebb rétege a maga nem tudatosított gyengeségével, eszköztelenségével furán reflektálja jelen világunk kétségbeejtő állapotát. Mintha arról tudnánk beszélni és gondolkodni, hogy milyen a vezér, de arról nem, hogy mi/ki legyen helyette.
Talán utóbbiak dramaturgiai „baja” ebben a darabban, hogy nem a zsarnokság rájuk gyakorolt hatásáról beszélnek, arról, hogy mi történt/történik velük e véres korszakban, hanem az eszméikről. Ám az eszmék ritkán tudnak izgalmasak lenni színházban, ebben a zsigeribb, szenvedélyfűtötte, érzékekre ható játékmódban biztosan nem. Ezek a jelenetek a legkevésbé erősek. És hát a szerepösszevonás sem nyer itt értelmet – a zsarnok és a szemüveges bölcs miért is ugyanaz az ember?
Bár sejthetően kényszer szülte, hogy egy kis próbateremben vagyunk, nincs sok értelme a lefóliázott, szakadozó dobogóknak. A térhasználat kissé ügyetlen; e tantermi típusú tér és játékmód tudatosságának hiánya problematikus. Ez a hagyományos, történet- és szerepalapú, a jelenhez szimbolikus utalásaival kapcsolódó színház egy nem konvencionális térben van, de mintha nem gondolkodna róla. Ráadásul nekem elviselhetetlenül hangos, amikor zenélnek.
Mentőcsónak–FÜGE-produkció, Jurányi, február 3.
