Magyar Narancs: A kortárs tánc vagy a kőszínház volt előbb az életedben?
Duda Éva: A Táncművészeti Főiskola és a Színművészeti Egyetem kooperációban indított koreográfus szakára jártam, közben mindenféle táncos munkákat is elvállaltam, hogy megéljek. Húsz éve egy ilyen alkalommal kerültem kapcsolatba Kerényi Miklós Gáborral, aki főként operarendezőként volt ekkor ismert, és ő dobott be a mély vízbe avval, hogy 22 éves koromban felajánlotta, készítsek koreográfiát a Szegedi Szabadtéri Játékokon a Hoffmann meséihez.
Persze hogy vállaltam, majdnem kiugrottam a bőrömből, és ez volt az első alkalmazott koreográfiai munkám. Közben a kortárs táncba is belemerültem, és a főiskola alatt csináltam kisebb koreográfiákat a Trafóban az Inspiráció estekre és a Pólusokra. Soha nem voltam színházzal állandó szerződésben és a mai napig sem vagyok. Nekem a függetlenség nagyon fontos.
MN: Van átjárás a kétféle koreográfia között?
DÉ: Régen nem dívott átjárni egyik műfajból a másikba. Sokszor a szememre vetették, mi az a borzalom, amit az Operettben csinálok, amikor a MU Színházban meg kortárs darabokat mutatok be. Az opera-, az operett- és a musicalkoreográfiának is szigorú szabályai vannak, amelyeket tiszteletben tartok.
| ||
Elsősorban a rendező igényeihez igazodom, de azon belül van szabadságom abban, milyen mozgásvilágot komponálok, és mindig igyekszem egyéni motívumokkal dolgozni. Van olyan darab, amelyben nagyon tisztán kell egy stílust hozni, de van, amikor lehet vegyíteni a stíluselemeket, és azt nagyon szeretem, mert a szokványos kliséktől szívesen elrugaszkodom. A Rómeó és Júliát, az első nagyszabású musicalkoreográfiámat (Kerényi Miklós Gábor rendezése – a szerk.) a közelmúltban újítottuk fel az Arénában. Nekem ez a munka volt az, amelybe nagyon sok kortárs mozgáselemet tudtam belevinni, és hangulatában is újszerű lett. Így indult el a kőszínházi karrierem, kezdtek hívni máshova, a Vígszínházba és vidéki színházakba is. Ekkor már indokoltnak éreztem, hogy szabadabban bánjak a kőszínházi koreográfiákkal.
MN: Az Operettszínház az anyaintézményed lett. Nem okozott benned törést az ott kirobbant botrányok sora?
DÉ: Nagyon megviselt, nagyon nehéz volt az egész társulat számára, és a művészi munka háttérbe szorult. Mindig is vendég voltam ott, de valóban nagyon kötődöm, és nagyon fáj, hogy egy korszaknak ilyen csúnyán lett vége.
MN: Mennyire érinti a táncosokat az abúzus kérdése?
DÉ: Egy táncos elképesztő alázattal bír, mindennapos fizikai és mentális megterhelésnek van kitéve, ráadásul kemény szigorban nevelkedik, nem jellemző, hogy véleményt nyilvánít. A mi szakmánkban azért nem borult ki a bili, mert akinek van története, az is inkább magában tartja, nem veri nagydobra a megaláztatásokat. De nem egy esetről tudok sajnos. Készülök egy nőkről szóló darabbal is a közeljövőben, remélem, sikerül majd erre is kitérni benne.
MN: Hogyan fejlődött a koreográfusi stílusod az évek során?
DÉ: Vannak koreográfusok, akiknek az a célja, hogy egyféle módszert fejlesszenek tökéletesre, stílust teremtsenek. Vannak, akik meg szeretnek hemzsegni és mindenféle dolgokat kipróbálni, mint én. Szívesen kísérletezem hat táncossal egy kis színpadon, de nagyon bírom a show-műfajt is, mert iszonyú jó dolog hatvan vagy épp száz emberre mozgást komponálni, olyan, mintha egy óriási szimfonikus zenekart vezényelne az ember.
Élvezem a tömegek mozgatását, ami tök más készséget igényel. Kell hozzá orgánum, fizikai erő, nem beszélve a pedagógiai érzékről. Férfiasnak mondják ezt a hozzáállást, de nagyon tudatosan készültem erre a pályára, fiatalon voltam rendezőasszisztens, játékmester is, ezáltal pedig egy csomó mindent megtudtam a színházi háttér működéséről is.
MN: Hogyan alakult közben a független koreográfusi karriered?
DÉ: Önálló projektjeim voltak már huszonévesen a Szkénében, a MU-ban, a régi Merlinben meg a Trafóban, és meghívtak különböző társulatokhoz is, a Közép-Európa Táncszínháznak három előadást is csináltam. De ekkor már vágytam egy saját bandára. A Lunatika című előadással (most újították fel a MU-ban – a szerk.), amely Lábán-díjat kapott 2010-ben, ez már sürgetővé vált.
Akkor éppen Ultima Vez-őrületben voltam, és buzogtam attól a fizikalitástól, amit Wim Vandekeybus társulata képviselt. Ennek a nyomdokaiban szerettem volna járni, és az előadásra verbuvált csapat tagjai partnerek voltak. El is kezdtem egy új munkamódszerrel dolgozni, improvizációkkal, közösen kidolgozott etűdökkel, alkotótársakként készítettük el az előadást, amelynek a sikerén felbuzdulva együtt maradt a csapat a Faun című darabra is. Kimondtuk, hogy társulat vagyunk, és ennek van az idén a 10. évfordulója.
MN: Sokféle előadást csináltok, de mi lett a társulat védjegye? Nem érzi magát a közönség megvezetve, ha egyszer radikális, máskor konvencionálisabb előadást lát?
DÉ: Valahol félúton vagyunk a progresszív és a szórakoztató vonal között. Ez vékony jég ugyan, de híd is, vagyis belépő a kortárs világába. Lendületes, akrobatikus, fizikális és mégis emocionális, amit csinálunk, de leginkább színházi. Van, amikor elmozdulunk a drámai színház felé, és van, amikor tisztán a test és a mozdulatok kifejező erejét használjuk.
MN: Mi adja mégis az egyes előadások témáját, mi inspirál téged?
DÉ: Régebben nem mertem volna bevallani, de baromi személyes mindegyik darab. Amikor a család működése érdekelt, akkor csináltam az After című darabot, és közben feldolgoztam a saját családommal kapcsolatos történeteimet. Amikor nemi identitáskeresésben voltam, és a szexualitás érdekelt, akkor készült a Faun, ahol egy olyan szerepet, amelyet mindig férfi szokott alakítani, nő táncolt egy teljesen más dramaturgia szerint. Ha a szerelemmel voltam elfoglalva, akkor abból indultam ki, azt boncolgattam.
Az Overdose-nál azon gondolkodtam, hogy annyira túl vagyunk telítve környezeti ingerekkel, propagandával, hogy nem látni mögötte az ember saját döntéseit. A Rumble esetében a férfiak nőkhöz fűződő viszonyával foglalkoztam, de ebbe például picit beletört a bicskám, nem ástam elég mélyre. Majd jött a Flashback, amelyben Muszorgszkij Egy kiállítás képei című művén mentünk végig. Tele van groteszk képekkel, csonkított testalakokkal, nyomasztó, fojtogató az egész. Akkor, öt évvel a társulatalapítás után nagyon nem találtam a helyem, és úgy éreztem, elviselhetetlenül telepszik rám az egész.
Következett a Breathe!, az ellentételezés, amikor kerestem a szabadság lehetőségeit. Majd kisebb szünet jött, mert elmentem Marosvásárhelyre rendező szakra, és diplomamunkát kellett csinálnom. Abból lett a Frida, és aztán jött a legutóbbi darabunk, az Utópia, amelyet már erősen a társadalmi nehézségek ihlettek és a környezetvédelem inspirált, ez azóta is az egyik fő témám.
MN: Az Utópia óta deklaráltan környezetvédelmi aktivista is vagy. Nem nyomtattok például társulati szórólapot, nem használtok műanyag palackot. Mi jöhet még?
DÉ: Dolgoztam együtt a diákparlamentesekkel a tavalyi tüntetéseken, most fogok a Fridays For Future nevű mozgalommal. Nagyon tetszik, ahogy a fiatalok kezükbe veszik a sorsukat, ahogy gondolkodó polgárokként alakítják a társadalmat. A csapatommal is sokat beszélgetünk erről, és az említetteken kívül úgy is hozzájárulunk a Greta Thunberg nevével fémjelzett mozgalom sikerességéhez, hogy főként használt ruhákból dolgozunk, környezettudatosan rendezkedünk be.
Magánszemélyként már nem veszek semmit, ami műanyagba van csomagolva, és más helyen szerzem be az élelmiszereket is. Ez nagyon nagy változás, és megosztom a munkáim során más művészekkel vagy a kurzusaimon részt vevő fiatalokkal is. A trafós jubileumi előadás, a Wonderland az Utópia irányát viszi tovább, arról szól, milyen iszonyatos szélsőségek vannak ma, mekkora a fanatizmus és a gyűlölködés. Aggódom a jövőért, és ennek hangot adok.
(Az interjú eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2019. november 28-i számában jelent meg, most újraközöljük online teljes terjedelmében.)
