Zsinórpadlás – Interjú

„Akkor jóban leszünk”

Székely Csaba drámaíró

Színház

Az egyik legtöbbet játszott színpadi szerző Magyarországon és a hazájában, Romániában is. Darabjai a társadalmat leginkább megmozgató kérdésekre reflektálnak, de sosem ragadnak le az aktualitásoknál, az egyetemes konzekvenciákat keresik. A friss bemutatóitól indultunk, a kultúrharc mai állásig jutottunk.

Magyar Narancs: Nem sokkal a választások után, április 29-én mutatja be a Szegedi Nemzeti Színház a Mária országát. A színlap szerint történelmi királydráma lesz – görbe tükörben. Evidens volt, hogy ismét Alföldi Róbert rendezi, akivel már sokszor dolgoztál?

Székely Csaba: A színház 2019-ben kért fel, hogy írjak egy történelmi drámát, és ők kérték fel Alföldit is. A cselekmény a 14. században játszódik, és egyebek mellett azt mutatja meg, hogy hozzá nem értő emberek kezében – a kezdeti jó szándék ellenére – hogyan hull minden darabokra. Egy véres, tragikus vígjáték lesz. Eredetileg tavaly áprilisban mutatták volna be, de a pandémia elsodorta a premiert. Kénytelenek voltak elhalasztani egy évvel, és emiatt pont úgy alakult, hogy egybeessen a magyarországi választásokkal. Ez nekünk valamennyire kapóra jön, ugyanis a történet azzal kezdődik, hogy véget ér Nagy Lajos király hosszan tartó uralma, és senki sem tudja biztosan, hogy akkor most mi lesz itt. De nem úgy politizál ez a darab, hogy beleírtam Orbán Viktort. Nem írtam bele. Az előadás inkább a jövőnkről fog szólni, mint a jelenünkről. Természetesen benne lesznek ennek az időszaknak a tapasztalatai is, de időtállóbb valamit szerettem volna csinálni annál, hogysem mai kis politikai ízléstelenségekkel szöszöljek benne. Inkább azok a jelenségek érdekeltek, amelyek minden korszakban érvényesek, illetve az, hogy az eddigi történelmi tapasztalatok alapján milyen jövőre számíthatunk.

MN: Október végén egy távolról érdekesnek tűnő kísérletben vettél részt, de a darabot egyelőre csak Marosvásárhelyen játsszák.

SZCS: Ez a szöveg is felkérésre született. Sebestyén Aba rendező barátom kérte fel a román Elise Wilket, Dálnoky Rékát és engem, hogy írjunk egy olyan hatkezes drámát, amely valamilyen módon reagál a #metoo-hullámra. A végeredmény nem is konkrétan #metoo, inkább abúzusdarab lett, vannak benne ugyanis mindenféle visszaélések, férfiak és nők részéről egyaránt. A munkafolyamat nem volt egyszerű, nagyon sok kompromisszum van benne. Egymás jeleneteihez kellett igazítanunk a saját jeleneteinket, és az is kérdés volt, hogy egyáltalán hogyan ragadjuk meg a témát. Egyikünk sem akarta felmondani a leckét, és csak ismételni azokat az eseteket, amelyekről mindenki tud. Inkább kérdéseket teszünk fel, és a témát megpróbáljuk minél több oldalról megvizsgálni. Az eredeti szándék szerint az estét beszélgetés zárná egy pszichológussal és egy jogásszal, akiknek a közönség kérdéseket tehet fel az előadás kapcsán, csak egyelőre – főleg a járványügyi korlátozások miatt – ez a része a dolognak még nem tudott megvalósulni.

MN: Bizonyára nálunk sem lenne tanulság nélkül egy ilyen bemutató.

SZCS: Elég jó esély van rá, hogy a darabot bemutatják az egyik fővárosi színházban is, de a részleteket egyelőre még nem beszéltük meg. Szóval nem az van, hogy ilyesmit Magyarországon nem állítanának színpadra, hanem inkább az, hogy nagyon ritkán vállalnak be magyarországi színházak kortárs magyar ősbemutatókat. Most nem a független színházakról beszélek, hanem azokról, amelyek jobb helyzetben vannak. Azelőtt ez nem így volt, de mára az eredeti szövegek megírására szóló felkérések száma a nullához közelít, amiben szerintem az anyagi meg nem tudom milyen okokon kívül az is közrejátszik, hogy a színházak nincsenek eléggé tisztában vele, hogy a társulat iránti felelősségen túl kulturális felelősségük is van. Jobban kéne segíteniük az új, kortárs problémákra reagáló szövegek és előadások létrejöttét, mert ezáltal vinnék előbbre a magyar színházat és kultúrát, és nem azzal, hogy ötszázadszor leporolnak egy klasszikust, beleraknak két bazdmeget meg három politikai kikacsintást. Igen, kockázatos dolog az ősbemutató, de egy frissen végzett rendező kezébe adni a társulatomat, aki eddig csinált két jó meg három gyenge előadást, az is kockázatos. A Szegedi Nemzeti most üdítő kivétel, és nagyon hálás is vagyok nekik.

 
Fotó: Bereczky Sándor

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Amit csak ők tudnak

A nu metalon felnőtt generáció, azaz a mai negyvenesek visszavonhatatlanul az öregedés jelének tekinthetik, hogy kedvenc irányzatuk esetében az újat jelölő „nu” annyira indokolatlan, hogy a legfontosabb zenekarok – már amelyik még aktív – mind elmúltak 30 évesek.

Hová futnál?

  • - ts -

Az Ezüst csillag egy amerikai katonai kitüntetés, afféle vitézségi érem, nagy csaták nagy hőseinek adják, 1932 óta.

Cserbenhagyás

  • - ts -

A moziból nézve az Egyesült Államok tényleg a világ csendőre: minden korban megvannak a háborús veteránjai. De nem bánik szépen velük.

Irányított hálózatok

  • Molnár T. Eszter

A csoportterápiák általában vallomásos körrel indulnak. Valahogy így: Eszter vagyok, és hiszek a csodákban.

Kozmikus dramaturgia

E csoportos kiállítás nem csupán egy csillagászati vagy mitológiai témát feldolgozó tárlat, sokkal inkább intellektuális és érzéki kaland, amely a tudomány és a művészet határmezsgyéjére vezet.

A klezmer szelleme

Egykor szebb volt a zsinagóga belseje, amely most Művészetek Házaként funkcionál Szekszárdon. Igaz, a kettő között volt csúnyább is. A ház 1897-ben épült a grazi építész, Hans Petschnig tervei alapján, aki a helyi Bodnár-ház és az Újvárosi templom tervezője is.

Aki a hidegből jött

Bizonyára a titkosszolgálatok működése iránti nem szűnő érdeklődés is magyarázza, miért jelenik meg oly sok e tárgyba tartozó elemzés, átfogó történeti munka, esettanulmány, memoár, forrásközlés.

Szerbia kontra Szerbia: az ország, amely saját magával vív harcot

  • Végel László
Tavaly november elsején 11 óra 52 perckor leomlott a felújított újvidéki pályaudvar előtetője, 15 ember halálát okozva. Senki nem látta előre, hogy a szerencsétlenség immár közel tíz hónapja tartó zűrzavart és válságot idéz elő. A Vučić-rezsim azonban nem hátrál.