Zsinórpadlás – Interjú

„Akkor jóban leszünk”

Székely Csaba drámaíró

Színház

Az egyik legtöbbet játszott színpadi szerző Magyarországon és a hazájában, Romániában is. Darabjai a társadalmat leginkább megmozgató kérdésekre reflektálnak, de sosem ragadnak le az aktualitásoknál, az egyetemes konzekvenciákat keresik. A friss bemutatóitól indultunk, a kultúrharc mai állásig jutottunk.

Magyar Narancs: Nem sokkal a választások után, április 29-én mutatja be a Szegedi Nemzeti Színház a Mária országát. A színlap szerint történelmi királydráma lesz – görbe tükörben. Evidens volt, hogy ismét Alföldi Róbert rendezi, akivel már sokszor dolgoztál?

Székely Csaba: A színház 2019-ben kért fel, hogy írjak egy történelmi drámát, és ők kérték fel Alföldit is. A cselekmény a 14. században játszódik, és egyebek mellett azt mutatja meg, hogy hozzá nem értő emberek kezében – a kezdeti jó szándék ellenére – hogyan hull minden darabokra. Egy véres, tragikus vígjáték lesz. Eredetileg tavaly áprilisban mutatták volna be, de a pandémia elsodorta a premiert. Kénytelenek voltak elhalasztani egy évvel, és emiatt pont úgy alakult, hogy egybeessen a magyarországi választásokkal. Ez nekünk valamennyire kapóra jön, ugyanis a történet azzal kezdődik, hogy véget ér Nagy Lajos király hosszan tartó uralma, és senki sem tudja biztosan, hogy akkor most mi lesz itt. De nem úgy politizál ez a darab, hogy beleírtam Orbán Viktort. Nem írtam bele. Az előadás inkább a jövőnkről fog szólni, mint a jelenünkről. Természetesen benne lesznek ennek az időszaknak a tapasztalatai is, de időtállóbb valamit szerettem volna csinálni annál, hogysem mai kis politikai ízléstelenségekkel szöszöljek benne. Inkább azok a jelenségek érdekeltek, amelyek minden korszakban érvényesek, illetve az, hogy az eddigi történelmi tapasztalatok alapján milyen jövőre számíthatunk.

MN: Október végén egy távolról érdekesnek tűnő kísérletben vettél részt, de a darabot egyelőre csak Marosvásárhelyen játsszák.

SZCS: Ez a szöveg is felkérésre született. Sebestyén Aba rendező barátom kérte fel a román Elise Wilket, Dálnoky Rékát és engem, hogy írjunk egy olyan hatkezes drámát, amely valamilyen módon reagál a #metoo-hullámra. A végeredmény nem is konkrétan #metoo, inkább abúzusdarab lett, vannak benne ugyanis mindenféle visszaélések, férfiak és nők részéről egyaránt. A munkafolyamat nem volt egyszerű, nagyon sok kompromisszum van benne. Egymás jeleneteihez kellett igazítanunk a saját jeleneteinket, és az is kérdés volt, hogy egyáltalán hogyan ragadjuk meg a témát. Egyikünk sem akarta felmondani a leckét, és csak ismételni azokat az eseteket, amelyekről mindenki tud. Inkább kérdéseket teszünk fel, és a témát megpróbáljuk minél több oldalról megvizsgálni. Az eredeti szándék szerint az estét beszélgetés zárná egy pszichológussal és egy jogásszal, akiknek a közönség kérdéseket tehet fel az előadás kapcsán, csak egyelőre – főleg a járványügyi korlátozások miatt – ez a része a dolognak még nem tudott megvalósulni.

MN: Bizonyára nálunk sem lenne tanulság nélkül egy ilyen bemutató.

SZCS: Elég jó esély van rá, hogy a darabot bemutatják az egyik fővárosi színházban is, de a részleteket egyelőre még nem beszéltük meg. Szóval nem az van, hogy ilyesmit Magyarországon nem állítanának színpadra, hanem inkább az, hogy nagyon ritkán vállalnak be magyarországi színházak kortárs magyar ősbemutatókat. Most nem a független színházakról beszélek, hanem azokról, amelyek jobb helyzetben vannak. Azelőtt ez nem így volt, de mára az eredeti szövegek megírására szóló felkérések száma a nullához közelít, amiben szerintem az anyagi meg nem tudom milyen okokon kívül az is közrejátszik, hogy a színházak nincsenek eléggé tisztában vele, hogy a társulat iránti felelősségen túl kulturális felelősségük is van. Jobban kéne segíteniük az új, kortárs problémákra reagáló szövegek és előadások létrejöttét, mert ezáltal vinnék előbbre a magyar színházat és kultúrát, és nem azzal, hogy ötszázadszor leporolnak egy klasszikust, beleraknak két bazdmeget meg három politikai kikacsintást. Igen, kockázatos dolog az ősbemutató, de egy frissen végzett rendező kezébe adni a társulatomat, aki eddig csinált két jó meg három gyenge előadást, az is kockázatos. A Szegedi Nemzeti most üdítő kivétel, és nagyon hálás is vagyok nekik.

 
Fotó: Bereczky Sándor

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.