Az Operaház turnéja Amerikában

Állami ünnepség

Színház

A Magyar Állami Operaház október végén, november elején két hétre áttette működését New Yorkba – nem meghívásra mentek, hanem kitelepültek: nyolc produkció, több mint háromszáz ember, zenészek, énekesek, díszletezők és természetesen politikusok vettek részt a nagy kalandban. A helyiek sem sűrűn láttak még hasonlót, és az egészet a magyar kormány fizette – kérdés, kinek érte meg?

„Amerikába jöttünk, két műfajt hoztunk, mesterségünk címere 21 tonna díszlet, jelmez és kellék” – így indította október 29-én az Orin megjelent New York-i opera­blogjának első bejegyzését Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója. A 21 tonna kellék önmagában jelzi, hogy mekkora vállalkozásról van szó, igaz, Kumin Ferenc akkori New York-i magyar főkonzul már jóval korábban, az amerikai metropoliszban márciusban tartott sajtótájékoztatón elmondta az őszre tervezett eseményről, hogy az „a legnagyobb kulturális diplomáciai vállalás valaha, amire részben az ország gazdasági ereje, részben a magyarok kiemelkedő tehetsége teremt lehetőséget”. Egészen pontosan persze ezt a lehetőséget a magyar kormány bőséges támogatása teremtette meg; azon túl, hogy az Andrássy úti épület felújítási munkálatainak megkezdésével, 2017. június 25-től vándorló üzemmódba kapcsoló operatársulat Kárpát-Haza OperaTúra elnevezésű erdélyi és partiumi fellépéssorozatát potom 1,6 milliárd forinttal segítették ki egy június 8-án megjelent kormányhatározatban, nem sokkal később egy újabb kiegészítő támogatásról is döntés született.

false

 

Fotó: MTI/Operaház

 

„Szó szót követett”

Az 1732/2017. (X. 10.)-es számú, október 10-én megjelent kormányhatározat „a Magyar Állami Operaház működéséhez szükséges többletforrás” biztosításáról szólt, mégpedig 1 milliárd 962 millió forint rendelkezésre bocsátásáról. Hogy pontosan mire is, azt a Magyar Közlöny nem részletezte, de egy biztos, hogy nem a Kárpát-Haza OperaTúrát kellett vele kipótolni, hiszen az a 8 állomásos, 16 előadásból álló sorozat addigra már véget ért. Ellenben épp akkor folytak a tárgyalások az amerikai turnéról, legalábbis Ókovács az említett blogjában azt írta, „másfél éve tapogatóztunk, miként lehetne az Újvilágban megvetni Operánk lábát”. A másfél év egy hasonló mére­tű kimozdulás megszervezésére nem túl sok idő, így olybá tűnik, gyorsan megállapodások sorához vezetett a főigazgató említette tapogatózás.

Amennyire tudni lehet, az eredeti tervek szerint csak a balettprodukciók utaztak volna a tengerentúlra, attól nyilván nem függetlenül, hogy Solymosi Tamás balettigazgató aktív karrierje során megfordult a New York American Ballet Theaternél is, mely együttesnek a másodlagos játszóhelye éppen az a David H. Koch Theater – leánykori nevén New York State Theater (a helyszínről lásd keretes írásunkat) – volt, amit a Magyar Állami Operaház sikerrel bérbe vett a „tapogatózás” után. „Szó szót követett, találtunk két hetet a sűrűn foglalt befogadószínház életében, és kialakult az operahét-gála-baletthét szerkezet a nagy magyar és nagy nemzetközi címekkel” – foglalta össze Ókovács nagyvonalúan a tárgyalási-tervezési procedúrát. A következő pillanatban pedig máris a tengeren úsztak az Operaház konténerei az Újvilág felé.

Az október 30-tól november 11-ig tartó kitelepülés valóban két nagyobb szakaszból állt. Először az Operaház társulata mutatott be négy előadást, majd a Magyar Nemzeti Balett képviselte hazánkat három produkcióval, a kettő között november 4-én gálaelő­adásra került sor, illetve másnap a Carnegie Hallban adott koncertet az Operaház zenekara. Utóbbit leszámítva az összes többi produkció helyszíne a Lincoln Centerhez tartozó David H. Koch színház volt. A Central Park tőszomszédságában, a Metropolitan Opera közelében, tehát abszolút frekventált helyen lévő intézmény lényegében befogadószínházként működik – saját társulatuk, a New York City Ballet is eszerint használja. „A Kochba még a lámpát is nekünk kell hozni, annyira befogadószínház” – nyilatkozta a turné előtt röviddel a Clevelandben működő Bocskai Rádiónak Ókovács, és meglepő őszinteséggel azt is rögtön hozzátette: „Csak egy nagyon nagy siker tudja feledtetni, hogy ez mennyi pénzbe került.”

A siker ugyanakkor meglehetősen relatív egy ilyen vállalkozás esetében: ha nyolc teljes produkciót kell mindenestül átutaztatni az Atlanti-óceán túlfelére, és ott ezeket egyszer-egyszer bemutatni, nincs az az eladott jegymennyiség, ami a költségek legalább töredékét visszatérítené. De hát a siker nemcsak anyagi értelemben fogható fel: az, hogy a Bánk bán mint magyar nemzeti opera első alkalommal kerül színpadra Amerikában, önmagában is elég lehet a sikerhez – és úgy tűnik, Ókovácsékhoz ez a felfogás állt közelebb.

false

 

Fotó: MTI/Op

 

Tiborc Manhattanben

Ráadásul ez a mostani már nem az első kísérlet volt arra, hogy Erkel Ferenc dalművét az Egyesült Államokba exportálják. 2010 decemberében Szőcs Géza akkori kulturális államtitkár és Plácido Domingo, a Los Ange­les-i opera vezetője együttműködési nyilatkozatot írt alá, mely szerint a következő évadban repertoárra vette volna a kaliforniai műintézmény a Bánk bánt Káel Csaba rendezésében. Aztán a dolog mégsem működött, a kormány be­ígért 200 milliója valahogy nem akart realizálódni, a Los Angeles-i opera pedig lassan kioldalgott az együttműködés mögül.

Ókovács nem is győzte az október 30-i New York-i Bánk bán-premier előtt hangsúlyozni: ezzel a bemutatóval nemcsak a magyar kultúra adósságát törlesztik, de a hét évvel korábban dugába dőlt projektet is felülírják. Igaz, a rendező ezúttal nem Káel volt (de ő is kapott bemutatót a Kochban, még ugyanazon a héten Goldmark Károlytól a Sába királynőjét állította színpadra), hanem Vidnyánszky Attila, ám Plácido Domingo most is ott bábáskodott a bemutató körül. Nem a spanyol tenor legenda volt az egyetlen VIP-vendég az Erkel-premieren; megjelent ott Áder János köztársasági elnök is, a megnyitóbeszédet pedig Bogyay Katalin ENSZ-nagykövet mondta. Nem véletlen, hogy a hasonló kultúrpolitikai árukapcsolásokhoz kevésbé szokott amerikai közönséget feszélyezte is kissé a bemutató túltolt kultúrdiplomáciai töltete. Nemcsak a The New York Times operakritikusa, Anthony Tommasini, hanem a lap másik zenekritikusa, Michael Cooper is kiemelte a CBC rádiónak nyilatkozva az este átpolitizáltságát. „Ez gyakorlatilag egy állami ünnepség volt – mondta Cooper –, teljesen protokolláris hangulattal.”

A premier nagyjából kétharmad házzal ment, Ókovács szerint 1700-an voltak a Kochban, amelynek a teljes befogadóképessége valamivel több mint 2500 fő. A főigazgató azt is megérezhette, hogy nem lesz felhőtlen a Bánk bán fogadtatása, mert a bemutató éjszakájáról szóló blogbejegyzését így zárta: „A lágy éjszakában úgy tűnik, mintha New York nem csak a Times és a Wall Street Journal városa volna.” Mint ahogy nem is az, de tény, hogy Tomassini november 4-én megjelent kritikájában nem bánt kesztyűs kézzel az Operaház produkciójával. „Művészi szempontból a Bánk bán nem volt jó bemutatkozás” – írta, illetve, hogy az egyszerű dallamokkal előadott hazafias üzenet hamar monotonná válik, pláne, hogy a Kocsár Balázs vezette zenekar is „erőtlenül és pontatlanul” játszott; az énekesek teljesítményével elégedettebb volt. Az Operawire kritikusa, David Salazar Vidnyánszky széttartó rendezését látta a bemutató gyengéjének, illetve egy olyan adottságot, amiről a társulat nem tehetett: a Koch színház rettenetes akusztikáját. Salazar szerint ugyanakkor Molnár Levente kiugró teljesítménye mégis elvitte a darabot, és abból is felvillantott valamit, hogy a magyaroknak miért lehet olyan fontos ez az opera.

 

Hidegháborús viszonyok

Márpedig azt, hogy az opera kitelepülése fontos ügy, nehéz volt nem észrevenni. Michael Cooper és beszélgetőtársa, Tom Power a CBC rádió említett műsorában meglehetős értetlenséggel álltak a projekt volumene előtt. „Egy ilyen túra őrületesen sokba kerül” – mondta Power, a magyarországi színházi helyzetet jól ismerő Cooper pedig egyfelől a hidegháborús időszak kultúrareprezentációjához, másfelől például Putyin művészetpolitikájához hasonlította a magyar kormány Opera-utaztatását. Nota bene: amikor a magyar társulat a Kochban lépett fel, az orosz elnök alaposan kistafírozott kedvenc színháza, a szentpétervári Mariinszkij is New Yorkot igyekezett bevenni – és mit ad isten, az orosz és a magyar művészek ugyanabban a manhattani szállodában szálltak meg.

Ha csak a kritikai visszhangot nézzük, a magyar előadások közül a Káel Csaba rendezte Goldmark-opera, a világszerte ismert Bartók-mű, A kékszakállú herceg vára, illetve Vajda János modern egyfelvonásos operája, a Mario és a varázsló szerepelt a legjobban. Goldmarktól a Sába királynője száz évvel korábban a Metropolitan Opera sikerdarabja volt, és mai újrafelfedezése bizonyosfajta egzotikus ízt adott neki. A másik két mű a zenei kánon része – olyannyira, hogy a Metropolitan jövő februárban maga is műsorra tűzi Bartók operáját (ami némiképp megkérdőjelezi, hogy jó befektetés volt-e most méregdrágán kiutaztatni a budapesti produkciót). A táncprodukciók – A hattyúk tava (Melnik Tatiana és Leblanc Gergely főszereplésével), a LOL című Hans van Manen-koreográfiák, illetve a Marius Petipa-féle Don Quijote „vígbalett” – nagyobb megrázkódtatás nélkül lementek.

A turnét követő nyilatkozataiban Ókovács mindent felülmúló sikerről beszélt, több mint 13 ezer nézőről és 90 millió forintos jegybevételről. A jól hangzó látogatószám a Koch jókora nézőterén ugyanakkor éppen csak kicsivel több mint félházat jelent előadásonként – mindezt úgy, hogy a színház New York-i árfekvésben elképesztően olcsó jegyárakkal futott (10 és 190 dollár között), amire a helyi magyar intézet és a konzulátus még egy jó adag kedvezménnyel (amerikai magyaroknak 30–50 százalék járt) is rásegített, a protokolljegyekről nem is beszélve. Kétségtelen fiaskót jelentett a Carnegie Hall-beli Aldo Finzi emlékkoncert, amire mindössze nagyjából 500-an voltak kíváncsiak (a nagyterem itt körülbelül 2800 fő befogadóképességű) – pedig ide a végén már a budapesti balett-táncosokat is beterelték, és ahol csak lehetett, ingyenjegyeket terítettek. Itt a terembérlet és a szervezés valóban nem a magyar fél dolga volt, ebben igaza van a blogján védekező Ókovácsnak – ám a produkció zenei programját már nagyrészt a magyar stáb rakta össze (Finzi mellett többek között Berlioz, Kálmán Imre, Lehár, Bartók és Dohnányi művei fémjelezték a rendhagyó válogatást), és az Operaház zenekara szerepelt a plakátokon is.
A világ egyik legismertebb koncertterme mint helyszín pedig önmagában egy alapos reklámkampánnyal ér fel általában.

A 90 millió forintos – az igazgató szerint rekordnagyságú – jegybevétel jól is hangozhatna, ha nem sejlene fel mögötte kínosan a majd 2 milliárdos állami támogatás. Beláthatatlan, hogy ebből a megalomán vállalkozásból a magyar kultúra számára bármi is megtérül-e – biztos, ami biztos, egy Bogányi-zongorát is villantottak a november 4-i gálán, illetve jó szokás szerint Fekete Péter államtitkár cirkuszi artistái is kiutaz­tak egy kisebb show-ra. Véletlen egybeesés csupán, mindenesetre az eddigi reakciókból úgy tűnik, hogy a nemzetközi figyelmet ugyanekkor egy másik magyar vonatkozású operaesemény, Kurtág György milánói premierje keltette fel igazán.

Színház a város közepén

 

A David H. Koch Theater, eredeti nevén New York State Theater az 1964/65-ös világkiállításra épült New York állam beruházásaként. A Philip Johnson tervezte épületet 1964. április 23-án nyitották meg, majd a kiállítás végeztével a használati jogot az állam a városnak adományozta. A Lincoln Center művészeti központ részeként működő intézmény lett a New York City Ballet és a New York City Opera otthona – míg az utóbbi 2011-ben csődbe nem ment. A remek elhelyezkedésű (a Metropolitan Opera és a Juilliard School szomszédságában, de a Carnegie Halltól is mindössze tíz perc sétányira lévő), ám rossz hírű akusztikai tulajdonságokkal rendelkező színházépült elsősorban táncelőadások helyszínéül szolgál. A 2586 ülőhellyel (csak összehasonlításképpen: a budapesti Operaház 1260 férőhelyes) rendelkező színház fenntarthatósága érdekében befogadóintézményként működik, és a New York City Ballet produkciói mellett vendégelőadások futnak benne egész évben. 2008-ban az olajmilliárdos David H. Koch 100 millió dollárt ajánlott fel a színház renoválására, illetve a következő tíz­éves működtetésére. A támogató nevét még ugyanannak az évnek a novemberében a téli balettgálán vette fel a színház.

Neked ajánljuk