Könyv

„Állj, ki vagy?”

Csáki Judit: Cserhalmi – Nem lehet mindennap meghalni

Színház

Csáki Judit az utóbbi években kevesebb színikritikát írt, ám annál többet beszélgetett. Három év alatt három portrékötete jelent meg: 2022-ben Csuja Imréről (Imi, ne csináld!), 2023-ban Alföldi Róbertről (Alföldi – rajtam nem múlt), legutóbb pedig Csehalmi Györgyről.

Az első két kötet fenntartja a hagyományos kérdezz, felelek interjúhelyzetet, és a főszereplőn kívül megszólaltat másokat (kollégákat, kritikusokat, családtagokat) is. A Cserhalmi-portré azonban szakít ezzel, kérdések nem szerepelnek benne, legfeljebb néha következtethetünk rájuk, helyette egy gondolatfolyamot olvashatunk, amely az élőbeszéd hangulatát, csapongását idézi. Cserhalmi személyisége indokolhatja ezt a formát: az a fajta, mindennapi apróságokban és átfogó életelvekben egyaránt megnyilvánuló szabadság, amelyre a kötet hátoldalára kiemelt részlet is utal, és amelyet, mint meséli, ő a nagyapja tanácsa nyomán életelvvé emelt. Egy-két helyen azonban épp a forma miatt maradhat hiányérzet az olvasóban, mivel így nem derül ki, hogy voltak-e olyan kérdések, amelyekre nem érkezett válasz – holott a hallgatás is beszédes lehet. Például hogyan kerülhet egy hétéves gyerek nevelőintézetbe, és miben érezheti ennek hatását a további életében? A tényt Cserhalmi kétszer is megemlíti, de máris egy következő témára ugrik.

Ha összevetjük a kötet többi részét azzal a fejezettel, amely Cserhalmi György Magyar Művészeti Akadémián előadott (szókimondásával és az ünnepélyességtől távol álló hangnemével nem kis port kavaró) székfoglaló beszédét tartalmazza, akkor látszik igazán, hogy az élőbeszédnek ható monológ mögött kijelölt irányok állnak, és komoly szerkesztői munka.

A színész művészi és emberi arcképe mellett kirajzolódik egy sor miniportré az elmúlt negyven-ötven év jelentős színészeiről, alkotóiról. Találkozások, közös munkák, előadások, a magánélet forgácsai adják e kis portrékhoz az alapanyagot. A legtöbb szó Latinovits Zoltánról, Bódy Gáborról, Székely Gáborról, Zsámbéki Gáborról és Major Tamásról esik, utóbbinak arról a korszakáról, amikor „politikai értelemben már fogatlan oroszlán volt, színházi értelemben viszont a csúcson”. Vannak, akik csak egy bekezdés vagy mondat erejéig tűnnek fel, köztük olyanok is, akiknek a nevét Csáki Judit sem ismerte. Róluk lábjegyzetben közölnek néhány információt. Persze, lehetne vitatkozni azon, hogy kinek ki az ismert, ki kapott lábjegyzetet és ki nem. Ez nagyban függ az olvasó életkorától, hiszen egy mai huszonévesnek Major Tamás vagy Bódy Gábor már színház- és filmtörténet, a leendő színművészeket tanítók rendre számolnak be arról, hogy a tanítványok nem feltétlenül ismerik még Gobbi Hilda vagy Bessenyei Ferenc nevét sem.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.