Az első két kötet fenntartja a hagyományos kérdezz, felelek interjúhelyzetet, és a főszereplőn kívül megszólaltat másokat (kollégákat, kritikusokat, családtagokat) is. A Cserhalmi-portré azonban szakít ezzel, kérdések nem szerepelnek benne, legfeljebb néha következtethetünk rájuk, helyette egy gondolatfolyamot olvashatunk, amely az élőbeszéd hangulatát, csapongását idézi. Cserhalmi személyisége indokolhatja ezt a formát: az a fajta, mindennapi apróságokban és átfogó életelvekben egyaránt megnyilvánuló szabadság, amelyre a kötet hátoldalára kiemelt részlet is utal, és amelyet, mint meséli, ő a nagyapja tanácsa nyomán életelvvé emelt. Egy-két helyen azonban épp a forma miatt maradhat hiányérzet az olvasóban, mivel így nem derül ki, hogy voltak-e olyan kérdések, amelyekre nem érkezett válasz – holott a hallgatás is beszédes lehet. Például hogyan kerülhet egy hétéves gyerek nevelőintézetbe, és miben érezheti ennek hatását a további életében? A tényt Cserhalmi kétszer is megemlíti, de máris egy következő témára ugrik.
Ha összevetjük a kötet többi részét azzal a fejezettel, amely Cserhalmi György Magyar Művészeti Akadémián előadott (szókimondásával és az ünnepélyességtől távol álló hangnemével nem kis port kavaró) székfoglaló beszédét tartalmazza, akkor látszik igazán, hogy az élőbeszédnek ható monológ mögött kijelölt irányok állnak, és komoly szerkesztői munka.
A színész művészi és emberi arcképe mellett kirajzolódik egy sor miniportré az elmúlt negyven-ötven év jelentős színészeiről, alkotóiról. Találkozások, közös munkák, előadások, a magánélet forgácsai adják e kis portrékhoz az alapanyagot. A legtöbb szó Latinovits Zoltánról, Bódy Gáborról, Székely Gáborról, Zsámbéki Gáborról és Major Tamásról esik, utóbbinak arról a korszakáról, amikor „politikai értelemben már fogatlan oroszlán volt, színházi értelemben viszont a csúcson”. Vannak, akik csak egy bekezdés vagy mondat erejéig tűnnek fel, köztük olyanok is, akiknek a nevét Csáki Judit sem ismerte. Róluk lábjegyzetben közölnek néhány információt. Persze, lehetne vitatkozni azon, hogy kinek ki az ismert, ki kapott lábjegyzetet és ki nem. Ez nagyban függ az olvasó életkorától, hiszen egy mai huszonévesnek Major Tamás vagy Bódy Gábor már színház- és filmtörténet, a leendő színművészeket tanítók rendre számolnak be arról, hogy a tanítványok nem feltétlenül ismerik még Gobbi Hilda vagy Bessenyei Ferenc nevét sem.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
