Interjú

„Az egész szervezetünkkel dolgozunk”

Hajduk Károly színész

Színház

A Jászai Mari-díjas színésszel legutóbbi előadása, az [ESCAPE] A Donkihóte-projekt kapcsán beszélgettünk modern kori szélmalomharcainkról, a gamingről, színészbotrányokról, s arról, hogy a tekintélyelvűség divatja leáldozóban van.

Magyar Narancs: Milyen a modern kori Don Quijote szélmalomharca?

Hajduk Károly: Don Quijotét mindenki ismeri, de a klasszikus irodalom elmélyült kedvelőin kívül általában annyit tudnak róla, hogy van egy csávó, aki mindenféle nemlétezőt elképzel, van egy szolgája, meg akar menteni egy nőt, és lovagként viselkedik egy olyan korban, amikor nincsenek lovagok. Kovács D. Dánielnek, a rendezőnek régóta mániája, hogy a gamer szubkultúrával is foglalkozni kellene színpadon. Így találkozott a két téma. Az nem kérdéses, hogy vannak szélmalomharcaink, és nem is csak a közéletben. Vannak magánéleti szélmalomharcaink is, nemcsak itthon, ezek a társadalomban élő emberek egyetemes kérdései. Mi van azokkal, akik szeretnének tenni valamit egy általuk fontosnak tartott ügyért, de folyamatosan cinizmusba ütköznek, vagy nem tudják átverekedni magukat az általános apátián? Hogyan lehet egyedül, hétköznapi emberként társadalmi problémákat megoldani?

MN: Vívtál magad is szélmalomharcot?

HK: A kultúrával foglalkozni, és ezen belül is független színházat csinálni, eleve és egyértelműen szélmalomharc. Húsz éve vagyok a pályán, és a kőszínházi munkák mellett a független színházcsinálás folyamatosan jelen volt a szakmai életemben. Ez alatt a húsz év alatt végig kellett néznünk, hogy egy burjánzó, független, underground színházi kultúrában évről évre egyre kevésbé lehet létezni, és hogy immár nem a bevált sémák mentén kell megközelítenünk színházi, kulturális és egyéb kérdéseket.

MN: Mit lehet tenni?

HK: Fontosak a megszólalások, a hangok, amelyek kiállnak valamiért, de azt látom, hogy egy ember lényegében nem tud mit tenni. Ha közéleti szereplő vagy, minden megnyilvánulásod – akár van igazságtartalma, akár nincsen – kis túlzással bulvárhír lesz csupán. Egy hétig, két hétig forog a közbeszédben, attól függően, hogy mennyire botrányszagú. Mindenki elcsámcsog rajta a maga módján, de igazából semmilyen hatása nincs. Úgy érzékelem, hogy a sajtó elveszi az élét minden ilyen kiállásnak, de ez nemcsak a sajtó hibája. Olyan információs dömpingben élünk, hogy annak átgondolására sem volt időnk, hogy mi a különbség vélemények és tények között. Már az egy kiállás, hogy azt a színházat kell csinálnunk, amelyben hiszünk. A pofázás elvész a zajban.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.