Interjú

„Az egész szervezetünkkel dolgozunk”

Hajduk Károly színész

Színház

A Jászai Mari-díjas színésszel legutóbbi előadása, az [ESCAPE] A Donkihóte-projekt kapcsán beszélgettünk modern kori szélmalomharcainkról, a gamingről, színészbotrányokról, s arról, hogy a tekintélyelvűség divatja leáldozóban van.

Magyar Narancs: Milyen a modern kori Don Quijote szélmalomharca?

Hajduk Károly: Don Quijotét mindenki ismeri, de a klasszikus irodalom elmélyült kedvelőin kívül általában annyit tudnak róla, hogy van egy csávó, aki mindenféle nemlétezőt elképzel, van egy szolgája, meg akar menteni egy nőt, és lovagként viselkedik egy olyan korban, amikor nincsenek lovagok. Kovács D. Dánielnek, a rendezőnek régóta mániája, hogy a gamer szubkultúrával is foglalkozni kellene színpadon. Így találkozott a két téma. Az nem kérdéses, hogy vannak szélmalomharcaink, és nem is csak a közéletben. Vannak magánéleti szélmalomharcaink is, nemcsak itthon, ezek a társadalomban élő emberek egyetemes kérdései. Mi van azokkal, akik szeretnének tenni valamit egy általuk fontosnak tartott ügyért, de folyamatosan cinizmusba ütköznek, vagy nem tudják átverekedni magukat az általános apátián? Hogyan lehet egyedül, hétköznapi emberként társadalmi problémákat megoldani?

MN: Vívtál magad is szélmalomharcot?

HK: A kultúrával foglalkozni, és ezen belül is független színházat csinálni, eleve és egyértelműen szélmalomharc. Húsz éve vagyok a pályán, és a kőszínházi munkák mellett a független színházcsinálás folyamatosan jelen volt a szakmai életemben. Ez alatt a húsz év alatt végig kellett néznünk, hogy egy burjánzó, független, underground színházi kultúrában évről évre egyre kevésbé lehet létezni, és hogy immár nem a bevált sémák mentén kell megközelítenünk színházi, kulturális és egyéb kérdéseket.

MN: Mit lehet tenni?

HK: Fontosak a megszólalások, a hangok, amelyek kiállnak valamiért, de azt látom, hogy egy ember lényegében nem tud mit tenni. Ha közéleti szereplő vagy, minden megnyilvánulásod – akár van igazságtartalma, akár nincsen – kis túlzással bulvárhír lesz csupán. Egy hétig, két hétig forog a közbeszédben, attól függően, hogy mennyire botrányszagú. Mindenki elcsámcsog rajta a maga módján, de igazából semmilyen hatása nincs. Úgy érzékelem, hogy a sajtó elveszi az élét minden ilyen kiállásnak, de ez nemcsak a sajtó hibája. Olyan információs dömpingben élünk, hogy annak átgondolására sem volt időnk, hogy mi a különbség vélemények és tények között. Már az egy kiállás, hogy azt a színházat kell csinálnunk, amelyben hiszünk. A pofázás elvész a zajban.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.

Semmi jóra

„Újabb Mi Hazánk-siker: a Zeneakadémia lemondta Varnus Xavér koncertjét!” – írta büszkén Facebook-oldalára november 15-én Dúró Dóra. A bejelentést megelőzően a politikus nyílt levélben, az Országgyűlés alelnökeként követelte a Zeneakadémia vezetőjétől a koncert lefújását – minden különösebb vizsgálat, vizsgálódás nélkül, egyetlen ún. tényfeltáró cikkre alapozva.

„Itt nyugszik fiam, Marcel”

A holokauszt minden tizedik áldozata magyar volt. Köztük azok is, akiket a kevéssé közismert északnémet lágerrendszerben, a Neuengammében pusztítottak el. Miért fontos az emlékezés, és hogyan fest annak kultúrája? Mit tehetünk érte, mi a személyes felelősségünk benne? Hamburgban és a környező városokban kerestem a válaszokat.

 

Nacionalista internacionálé

Felejtse el mindenki az ósdi románozást vagy szlovákozást, a 2020-as évekre megújult a szélsőjobb: elsősorban a Nyugatot szidják egymás helyett. Június 9. után az Európai Parlamentben már pártcsaládjuk is van.