Színház

Az NDK-s lányok papucsa

A Faktor Terminál és a Tilos az Á könyvek rendszerváltós sorozata

  • Gubán Mária
  • 2020. augusztus 9.

Színház

Az Ezentúl lesz banán! című antológia a rendszerváltás harmincadik évfordulóján jelent meg olyan magyar írók személyes történetein alapuló novellákkal, akik saját bőrükön tapasztalták meg az új kor eljövetelét. A kötetből készült kisfilmeket eleinte színpadra tervezték.

Az antológia a kamaszokat célozza meg, akiknek már elképzelni is nehéz, milyen volt örökös áruhiányban, fekete-fehér tévékkel és főképp közösségi média nélkül létezni. A Faktor Terminál most új dimenziókkal, egy videósorozattal gazdagította a szimulációt, amelyet Schermann Márta rendezett, Hárs Anna dramatizált, a vizuális megjelenés pedig Fancsikai Péter és Sereglei András munkája. Az eredeti ötlet szerint a budai Bartók Béla úti Pagony pincerendszerében, színházi keretek között mutatták volna be a történeteket, ám a járványhelyzet közbeszólt, s forgatni kezdtek. Az alkotók mindegyike készített már dokumentumfilmeket, kisfilmeket, és nem idegen tőlük az olyan vizuális elemek használata, amelyeknek köszönhetően a színház és a film egyszerre jelenik meg. Ráadásul a novellák megengedték, hogy úgymond „lapozható”, külön elemekből összeálló, de mégis egyfelé mutató produkció jöjjön létre. Az így elkészült sorozat (egyenként, a bevezetők nélkül) 9–16 perces epizódjai átmenetet képeznek a tan­órai anyagot szemléltető slideshow-k és az online felolvasó színházak videói között.

A történeteket – afféle állandó elemként – szakértők illesztik keretbe anélkül, hogy közléseik túl tankönyvízűek lennének. Nem is csupán történészek vagy szociológusok, van közöttük színész, oktatáskutató, pszichiáter, szamizdatszerkesztő és -terjesztő, korabeli határőr és költő is. Esetükben jól érvényesül az önvideózás naiv bája. Mészöly Ágnes A Budapest–München–Berlin-tengely című novellája előtt Sőth Sándor, a Megáll az idő Pierre-je úgy mesél Nyugat-Berlinről, hogy szinte kedvet kapok ott élni. Élővé tesz egy atmoszférát, amelyet a „mai fiatalok” a VII. és a VIII. kerülettől várnak, és amelyet az illegális technobulikkal szeretnének újra megteremteni: punkok, graffitik, lázadás, elektronikus zene. Lackfi János novellája előtt Vekerdy Tamás szövege szól Molnár Csaba interpretálásában. Vekerdy itt és így viszont elveszíti szemtanú jellegét, és bár szakértőnek persze szakértő marad, a kiválasztott szöveg a jelenlét hiányában idegennek tűnik a koncepcióban.

A bevezetőt követő kisfilmekben a novellákat nagyrészt professzionális művészek adják elő. Néhány írás dramatizált, ott több előadó is feltűnik, de sokszor csak egyetlen színész olvas. Mindehhez képek, zenék és effektek társulnak. Ekkor már – a szövegek irodalmi volta miatt – megnő a néző és a történet közötti távolság. Az előadók hangjára lágyan ráúszó rendkívül változatos archív felvételek belerántanak a megjeleníteni kívánt világba, ám a kényszerű önkamerázós megoldások miatt aztán a felolvasó online színházak vizualitásával találkozunk, az egyszínű hátterek előtti közeli arcvideózások sokszor a félresikerült, éneklős YouTube-videók képi világával szakítják meg az időutazást. Ráadásul az önkamerázás intimitását a figyelem fenntartása miatt egyéb ingerekkel igyekeztek gazdagítani az alkotók – gondolván, hogy a fiatalabb generáció megszállottan keresi a multiszenzoros ingereket –, ám ezek nem mindig sülnek jól el: olykor ellenőriznem kellett az internetkapcsolatot, mert nem voltam benne biztos, hogy az akadozás a wifi hibája vagy egy speciális effekt. (A készítők az anyag megosztására a Videát használták, mely felület néha amúgy is gonosz trükköket csinál: a következő novellafeldolgozás helyett nekem például mindig egy diétás túrógombócreceptet kezdett el automatikusan lejátszani.) A legharmonikusabb és leghitelesebb hatást azok a részek keltik, ahol a monokróm, lassú, múltbéli világba nem tör be semmiféle extrémebb dramaturgiai fogás vagy esztétikai dupla csavar. Kiss Noémi Papucsok című novelláját Mórocz Adrienn megnyugtató hangján halljuk, miközben a harminc évvel ezelőtti Balaton képei komótosan úsznak el a szemünk előtt. Mintha a saját ujjunkkal húzgálnánk az NDK-s lányok hátáról lehámló bőrcafatokat.

E filmek leginkább talán az oktatásban használhatók. Az ismert szakértők és az érzékletes szépirodalmi szövegek hatékonyan fordíthatják a fiatalokat a téma felé, akiknek így a rendszerváltás talán poros események érettségi tétele helyett valamennyire személyes élménnyé válhat. S talán nem követik majd el újra ugyanazokat a hibákat.

A videók a videa.hu-n érhetők el

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.