A német szerző a magyar színházi közegben nem túl mély gyökeret eresztett posztdramatikus színház egyik ikonja, mondhatni, alfája, kijelentése, miszerint az ő drámái már nem történnek meg, fémjelzi a dráma utáni korszak kezdetét. A posztdramatikus színház szerint a jelenlegi világ problémáit már nem lehet a konfliktusba sűrített drámai szituációkkal ábrázolni, így nem tartja feladatának, sőt tagadja azt az elképzelést, hogy a színház a dráma megvalósítója lenne.
Némiképp leegyszerűsítve úgy is mondhatjuk, hogy a Kvartettből minden hiányzik, ami egy hagyományos drámát drámává tesz. Meg van jelölve két karakter az elején, de ők többlényegűek és egymásba is átjárnak, és a nemük sem jelent semmiféle határt. Nincsenek szerzői instrukciók, központozás sem nagyon. A Müller által megadott helyszín és időpont sem hordoz konkrétumot, és inkább a dráma hangulati egységéhez tartozik („szalon a francia forradalom előtt”, „bunker a harmadik világháború után”). Nincs történet, csak történetfragmentumok, foszlányok vannak (melyek Laclos Veszedelmes viszonyok című levélregényéből lehetnek ismerősek). E mű nyomán készült a darab, ami leginkább úgy működik, mint egy táj, amiben barangolhatunk.
A trafóbeli előadás létrehozóit mintha a dráma – az eredeti, a 18. század végi műből is kiolvasható – hangulata érdekelte volna elsősorban: nem is annyira Merteuil és Valmont párharca, hanem az a dekadens, romlott és szarkasztikus élettér, amiben magától értetődő gesztus a megbecstelenítés, az ártatlanság – a bárány – elpusztítása. A Lakatos Márk által megtestesített Merteuil márkiné sterilre dizájnolt henteskötényben, konyhai bárddal sújt le a báránybordára, miközben megcsillan a fény vastag gyűrűin, és a nyers húsnak még a márványzatát is megfigyelhetjük a hatalmas kivetítőn. Aztán már a sülő bárányborda illatát érezzük, amihez Merteuil végül isteni, habosított mártást és lucernacsírát tálal.
Ennek a fine diningosra tuningolt mészárlásnak, a civilizált finomkodásba oltott brutalitásnak teremti meg a képi világát az előadást látványtervezőként is jegyző Lakatos. A szereplők sisakként viselik a francia forradalom előtti korszakra jellemző rizsporos parókákat, gúzsként a fűzőket és abroncsokat: a testükön kívül hordják csontvázaikat. A hatalmas kivetítőn bizarr videoinstallációk tűnnek fel (például rágcsálókoponyák), időnként pedig az eventként meghirdetett előadás posztja.
Bár a Kvartett ezt a részletet leszámítva nem merül el a közösségi média virtuális bugyraiban, az event kifejezés nagyon pontosan leírja a produkció mibenlétét. Amit látunk, az inkább társasági esemény, szeánsz, a stábtagok és személyes ismerőseik, tágabb köreik örömére. Ami végül azért nem kelt bennem visszatetszést, mert az előadás valamennyire felvállalja ezt, és van benne annyi játékosság, hogy elhisszük: nem veszi teljesen komolyan önmagát.
A színházi matéria ugyanis kevés ebben a produkcióban, ráadásul egyenetlenül oszlik el. Amint elkényelmesedtünk a látványvilágban, hiányérzetünk támad: mert ha Heiner Müller drámáiban nincs is semmi színházi, a színpadon még történhetne valami ilyesmi. A két nem színész előadó, Lakatos Márk és Bocskor Bíborka csak ritkán szólal meg – van is súlya ezeknek a pillanatoknak –, a teljes szöveg Urbanovits Krisztina szerepe, ami egyhangúvá és még labirintusosabbá teszi az előadást. Ezt csak fokozzák a színésznő – már-már védjegyének tekinthető, és más esetben helyénvaló – elnyújtott mondatvégi magánhangzói, amiktől Merteuil/Valmont alakjában a fontoskodás erősödik fel.
A tánc (Asztalos Dóra és Darabont Áron) az előadás képi világába illeszkedik, más babérra nem tör, a helyenként kifejezetten frappáns, máskor a fizikai színház határait súroló koreográfia (Gulyás Anna) ellenére sem. Elhangzik még mindenféle zene, ami efféle produkciókban el szokott hangzani, van Purcell, Händel és Bizottság – egyedül a Teach Me Tiger című szám (egy amerikai sláger 1960-ból) hat frissnek, ami Bocskor Bíborka előadásában a produkció csúcspontjává válik. Az ő és Lakatos Márk előadói karizmája egyébként elég intenzíven, de alanyi jogon működik. Így a Kvartett az ő bulijuk marad, és nem az enyém.
Trafó, szeptember 23.
