Interjú

"Valaki, aki után merünk menni, hogy győzzünk" – interjú Lázár Katival

Színház

Negyvenöt éve kezdte a pályát, idén ő lett a Színházi Kritikusok Céhének életműdíjasa. Az egyre sokasodó Voldemortokról, a hajléktalanokról és Tarr Béla sajátos módszereiről is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Amikor eljátszotta Csokonai Karnyónéját, Molnár Gál Péter a kritikájában megjegyezte, hogy Gobbi Hildától vette át a stafétabotot. Játszottak is együtt a Nemzeti Színház Kamaraszínházában, a Celestina című darabban: ön 25 évesen épp kikerült a főiskoláról, Gobbi közel volt a hatvanhoz. Amit Gobbi mellett érezhetett, azt érezheti ma ön mellett egy pályakezdő?

Lázár Kati: Ha most Gobbira gondolok, még mindig gyereknek érzem magam vele szemben, bár mindjárt betöltöm a hetvenet. A színpadon más volt, hiába voltam egy kislány, egyenrangúként játszott velem. Élvezte, ahogy próbálok, röhögött, hátba vert, sokat adott. Még a Nemzeti Stúdió növendéke voltam, amikor olvastam vele egy interjút: azt mondta, ő nem öli meg, hanem mindig megfogja és óvatosan kidobja a pókot az ablakon. Attól kezdve én is így bántam és bánok a pókokkal.

MN: A pókmegoldás mellett, gondolom, mást is tanult tőle. Például azt, hogy hogyan bánjon a kezdőkkel.

LK: Törődtem velük, tanítottam őket, de valahogy túl türelmetlen voltam a tanításhoz. Magammal is mindig ilyen voltam, és másokkal is. Másokat nem lehet annyira bántani, mint amennyire magamat tudtam bántani. Szörnyű tanár voltam.

MN: Úgy veszem ki, nem nagyon ajánlaná magát tanárnak?

LK: De!

MN: Miért jó egy szörnyű tanár?

LK: Mindig nagyon hálás voltam, ha növendékem vagy fiatal kollégám bátran eredeti volt és kezdeményező. De ha csak egy kicsit is kilengett a dolog, akkor lecsaptam rá, és ha a türelmem is elfogyott, már ellenséges, sértődött voltam. Mindig azonnal jeleztem, a kelleténél talán több érzelemmel, hogy nem jó úton halad. Nem így beszél egy idősebb ember, egy tanárember. Nem igazán akartam a másikat bántani, inkább valahogy körülbántottam, ha van ilyen szó.

MN: Az előbb kislánynak nevezte magát Gobbival kapcsolatban. Nagyon fiatalon került a Nemzeti Színház stúdiójába. Rangban, korban szinte mindenki ön fölött volt: az idősebb kollégák nem éltek vissza a helyzettel?

LK: Jó, hát voltak mindenféle ügyek, voltak szerelmek vagy vélt szerelmek, piálások. Imádtuk volna, ha a színház nagy színészei észrevesznek. Rajongás mindig volt. Az idősebb színészek nem éltek vissza vele, de éltek vele. Kihasználták a rajongást. Lehet, hogy ez ma, a #metoo-korszakban más megítélés alá esik. Stúdiós koromban például Kálmán Györgybe voltam fülig és teljesen plátói alapon szerelmes. Na, az már több volt, mint rajongás, az már betegség volt. Éjszaka kóricáltam a boxer kutyámmal a háza körül. Ő minderről persze nem is tudott. Minden előadásán bent voltam, lestem őt oldalról, pulzált a szívem, valamit azért csak érezhetett ebből. Egyszer egy gödörbe is beestem, amikor térdig érő hóban éjjel háromig strázsáltam a háza közelében. De nem ért haza.

MN: Azért is kérdeztem, mi történt vagy nem történt önnel ilyen fiatalon a Nemzeti stúdiósaként, mert a lánya, Jordán Adél nemrég azt mesélte a Narancsnak (lásd: „Már anyám hasában is tudtam, hogy valami nincs rendben odakint”, Magyar Narancs, 2018. szeptember 20.), hogy ő például a szülei – azaz ön és Jordán Tamás – révén kezdőként védettséget élvezett. „Igazából könnyen megtörténhetett volna bármi, mert nagyon naiv voltam, de hozzám, épp a szüleim miatt, nem is mert volna így közeledni senki” – mondta.

LK: Nyilván a nevünk, az ismertségünk állt mögötte. Ezért nem merték. Pedig ebben a védelemben semmi tudatos nem volt, észre sem vettük. Bennem fel sem merült semmi ilyesmi, biztos voltam benne, hogy Adél tudja, mit csinál. Ami kell neki, kell neki, ami nem, nem. De hát a Katonában volt, miért is aggódtam volna érte. Ascher olyan, mint az apja, Székely Gábor még babát is hozott neki, amikor született…

MN: A Nemzeti Színházhoz 2004-ben vendégként, néma szerepben tért vissza, egy egész felvonást ült végig egyetlen szó nélkül a Mohácsi János rendezte Sárga liliomban. Ha egy pályakezdő hívná, hogy üljön végig némán egy előadást, megfontolná az ajánlatot?

LK: Olyan pénztelen voltam akkor, nem is tudom, mitől, nem voltak munkáim, vagy egyszer csak kifogytam mindenből, és akkor csöng otthon a telefon; Mohácsi volt az, hogy volna egy feladat. Rávágtam, hogy igen. Jó, jó, folytatta ő, de a feladat az lenne, hogy végig ülsz, és nem mondasz semmit. Ez a második felvonást jelentette, kb. másfél óra ülést. Ha egy ismeretlen kérne ma ilyenre, valaki, akiben nem bízom, akkor először nagyon sok mindent kellene kérdeznem az illetőtől. Az senkinek nem lenne jó, ha közben hagynám ott a produkciót.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Azt mondta egy interjúban, hogy vannak olyan művészek az életében, akik lenyúzhatják a bőrt is önről, mert annyira hisz bennük. Tarr Bélát említette az elsők között.

LK: Mondok erre egy esetet. Már megkaptam a szerepet A londoni férfiban, szóval, ülünk Korzikán, egy presszó teraszán. Micsoda helyzet! Egy korzikai teraszon szöveget mondani. Megy az asztali próba, amikor azt mondja nekem a Tarr: ne játssz, ne játssz! Jó, mondtam magamban, akkor nem játszom, de akkor mi az istent csináljak? Elkezdtem innentől valahogy szőrmentén… Elérkezett a forgatás, beöltöztünk, elkezdtük. És csak nem volt jó Tarrnak, amit csináltam. Így próbáltam, úgy próbáltam, nem volt neki jó. Na, akkor most mit csináljak? Hosszan ment ez így, kínomban végül azt gondoltam, egy életem, egy halálom, én megyek a saját fejem után. Elkezdtem a magam módján játszani. Mire Tarr felkiáltott: Na, ugye! Három óra nyúzás után jutottunk el ide.

MN: A pénztelenség, amivel meg kellett küzdenie, a színészi pálya kiszámíthatatlanságából adódott?

LK: Most sem tudnék házat venni, de akkor a csekkeket sem tudtam befizetni, úgyhogy végtelenül boldog voltam a felkínált munkáért. Amíg a szüleim éltek, és hála istennek, sokáig éltek, mindig támogattak, csak csináljam az én nagy művészetemet. Ezt persze idézőjelben mondom. A Jordán mellett pedig, ha nem volt pénzünk, akkor is éltünk, mert ő egy laza, vagány pasi. Amikor aztán szétmentünk, a megélhetési feladatok rám szakadtak. Aztán belejöttem. Sértődős voltam, nem szerettem kölcsönt kérni, de aztán megtanultam kérni is.

MN: Az adás ezek szerint könnyebben megy. Csabát például, aki hajléktalan, régóta támogatja.

LK: Csabát minden második vasárnap várom. Már nem is biztos, hogy szüksége van arra a pénzre, amit én adok neki. De szüksége van a tudatra, hogy vagyok. Ő áll a legközelebb hozzám a hajléktalan ismerőseim közül, akiken segíteni próbálok, hiszen ez egy 25 éves kapcsolat vele.

MN: A kormány a hajléktalanság kriminalizálásával igyekszik segíteni.

LK: Borzalmasan felháborít, de mit tudok csinálni? Nekem nincs internetem, nem látok jól, csak idegesít. Tehát nem tudom, mi hol van, hol lehet tiltakozni. De ha el is megyek két bottal, és húsz métert vonulok, az min segít? Persze lehet, hogy mindenki így gondolkodik, és ezért vannak csak olyan kevesen a tüntetéseken. De valamit kéne. Én azt tudom csinálni, hogy odamegyek hozzájuk, leszólítom őket, megadom a telefonszámom, igyekszem segíteni. Van, amikor felhívnak. De nem akarom magamat ünnepelni.

MN: Visszatérve a Mohácsi-féle néma ülésre, ha nincs a pénztelenség, akkor is elfogadja a szerepet?

LK: Mohácsitól igen. Amúgy ma már inkább ülök, a színészetet leginkább a beszédemmel és az agyammal tudom csinálni, mert a lábaim tropák. El tudok jutni balról jobbra, tudok mozogni még a színpadon, de már nem vagyok „egy az egyben” színésznő. A díjazott szerepeim is általában ülős szerepek. Vagy van úgy, hogy én irányítok, mint a Kripli Mariban, amiben akkor állok fel, amikor nekem jó. A Nehézben is egy helyben ülök, és csak a végén mondok el, levesevés közben egy monológot.

MN: Fizikai fájdalommal járnak a fellépé­sek?

LK: Minden ízületem fáj. Jaj, így fáj, jaj, úgy fáj, ez megy színpadra lépés előtt és után, de a színpadon ez mind nincs, bárcsak mindig a színpadon élnék! Ott is kéne meghalnom. Ez a klasszikus „civilben impotens, színpadon a legnagyobb lepedőakrobata” helyzet. Egyébként nem is a csípőműtétem a legnagyobb bajom, hanem az, hogy örökké baleseteim voltak, 25 éves koromban például elütött egy mikrobusz. Ezt a bal térdem bánta. A beépített birkabél, amit a szalagjaim helyére kaptam, mostanáig bírta. A jobb lábam kétszer törött, azok is balesetek voltak. Ez már nem is pech, hanem karma. Meg egy adag nem figyelés. És hogy mindent egyszerre akarok megoldani. Hogy visszautaljak a színészek nevelésére; ha nincs türelem, márpedig nekem nincsen, akkor nem lehet jól tanítani. Ami pedig a testi fájdalmat illeti, azt én, akárcsak a lelkit, beleviszem a darabokba. Egyedül A Krakken műveletbe nem viszem. Az első jelenetem mindegy is, hogy milyen, csak pontos legyen, a másodikban meg, a hülye nőben, nem lehet fájdalom. Ott tennie-vennie kell magát az embernek. Úgy csinálok, mintha hű, de fitt lennék. Akkor meg rekontrában játszom, és itt az a jó.

MN: Jászai Mari életéhez viszont kifejezetten jól jön a fájdalom.

LK: Holnap is a Kripli Mari lesz, ebbe minden belefér. Csak leveszem a kabátom, és már mondom, jaj, a lábam, jaj, de fáj.

MN: Miért pont Jászai?

LK: Az úgy kezdődött, hogy elfogytak a krimijeim, de ott volt az a vastag, nagy könyv a Jászairól, amit harminc évig nem vettem le a polcról. Jól van, mondom, akkor ezt olvasom. Levettem, elkezdtem, és azt a nyomort, amit én ebben a nőben tapasztaltam! Ahogy mindig a felszínen akar maradni, és ahogy megideologizálja azt a sok szart, amiben van. Mondom, hú, de ismerős ez nekem. Pedig én nem így élek, de a lelkemben, mélyen ez van. Na, és akkor ez így lett.

MN: Milyen krimiket olvas?

LK: Félek az erőszaktól, úgyhogy inkább lájtosat. Legutóbb nagyon beleszerettem a Harry Potter írójának a krimijeibe.
A Harry Pottert pedig most olvasom az unokámnak. És Voldemort ma milyen aktuális! A gyereknek még nem mondanám el, miért.

MN: A magyar Voldemortokra gondol?

LK: Politizálni nem akarok. Ez az alak nem tud nem rossz lenni. Akarja a hatalmat. Őrjöng, rafinált, ocsmány emberekre támaszkodik. Hát, ez a Voldemort. És akkor ott van az ellentettje, Dumbledore (majdnem Wimbledont mondtam). Amikor a könyvben megjelenik, megnyugszom, hogy van jóság, van megoldás, segítség. És akkor boldog vagyok Harry Potterrel együtt.

MN: Az általános tapasztalat, hogy sok a Voldemort, de Dumbledore-okból elég nagy hiány van.

LK: Azért vannak. Politikusból utoljára talán Göncz Árpád volt ilyen. Csak nem volt ekkora ereje. Nekünk most ez az erő is nagyon kéne. Valaki, aki után merünk menni, hogy győzzünk. De hogy visszakanyarodjak a legelejére: Gobbi például egy Dumbledore volt! És halkan mondom, hogy nekem Major Tamás is. Engem gyűlölni fognak Major miatt, de nem érdekel. Akármilyen ellentmondásos figurák is voltak, egy dolgot biztosan szerettek: a tehetséget. Nagyon sok ilyen tanárom volt. Csak egy példa: A Pentheszileia Program című darabban van egy ebédjelenet, körülülünk valamit, ami se nem asztal, se nem semmi, de mi gyorsan tálalunk. Egyszer csak beugrott: megfogom a villát, továbbadom, adja a tányért a mellettem ülő, továbbadom. Egy pillanat alatt csináltunk koreográfiát, hálás is volt a rendező érte. Naná, hogy ez nem az én ötletem volt, hanem az egykori stúdiós tanáromé, Györgyfalvay Katié. Később jó barátnőm lett. Hát, ilyen tanáraim voltak.

Figyelmébe ajánljuk