Kicsit giccses az Amerikai szépség sokat emlegetett jelenete az érzékeny lelkű srácról, aki egy szélfútta nejlonzacskó táncában fedezi fel a hétköznapok költészetét, kvázi a talált tárgyat, és ezért rögzíti filmen. De lehet máshogy is zacskótáncoltatni. Bár, ahogy az egyik szélmester (igen, neki ez a foglalkozása!) javítja megróvóan az előadás utáni beszélgetésen: ez nem zacskó. Ez báb.A francia "szélmarionett-mester", a lenyűgöző színpadi jelenlétű Phia Ménard agyafúrt ventilátorberendezéssel kelti életre nejlonzacskóit "szélbábszínházában", ahol a levegő mozgatja a láthatatlan marionettszálakat. Vagy éppen újcirkuszában, ahol a szél zsonglőrködik a zacskókkal, nem emberi kéz. Gyerek- és felnőttelőadást is hoztak a Trafóba ezzel a technikával, amiben van valami fizikai, természettudományos tudás, nagyon pontosan kiszámított jelenségmodell, ugyanakkor felfoghatatlan misztikum is. Adekvát szemlélése tátott szájjal történik.
Ahogy az újcirkusz, a kortárs tárgyszínház is gyakran dolgozik nejlonnal és kukászacskóval. Azzal a jelenséggel, ahogy ez a szemétnek minősülő hulladék anyag újrahasznosul: megtelik levegővel, és átlényegül. De kedvelt anyaga ez a szintén francia Philip Quesne koreográfusnak is, aki talán Ménard lelki rokona: a 2010-ben a Trafóban vendégeskedett A sárkányok melankóliája végén hatalmasra duzzad egy fekete, kukászsákból készült, megnyugtató bánatot árasztó sötét, fallikus szobor.
Ménard újcirkuszában a technika is lenyűgöző, ami nem csoda, hisz van külön széltervező. Az Örvény egyfelől a hagyományos cirkusz hatáselemeiből építkezik: kör alakú porond, "van másik!" effektus, zsonglőrködés, a gyomortájékról vég nélkül kihúzható sál mint emberi bél. Másfelől ezek a hagyományos humorforrások és virtuóz elemek átlényegülnek, és új minőséget nyernek a bonyolult szélrendszernek köszönhetően. A porondot ventilátorok veszik körbe, középről is árad és szív a levegő, a szélmesterek pedig a háttérből folyamatosan szabályozzák a szélerősséget, ezzel mozgatva a bábokat. A műfaj egyébként: széljáték.
Már említettük az újcirkuszt és a bábszínházat, de van az előadásnak egy harmadik rétege is. Mert nem csak öncélú és akár öncélúságában is elegendő, virtuóz zacskótáncoltatás folyik itt. Ménard, aki nemcsak koreográfusa, de előadója is a Vortexnek, maga teremti meg zacskólényeit lassú, letisztult, szép minimalizmussal, előttünk tákolva össze ollóval és celluxszal az első nejlonbábot. Aztán ő maga is fokozatosan átlényegül. Az első jelenetben az arcát sem látjuk, erősen kitömött ruhában és maszkjában bizarr bohóc. A legmarkánsabb változás férfibül nővé alakulása lesz, ahogy levetkőzi magáról a sokféle ruharéteget, mintha kibábozódna. Egyszerre vagy akár egymás után lesz férfi és nő is, egy Orlando. Ugyanakkor ezernyi más, köztes asszociációt is elindít a nézőben: az androgün képét, a születést, az én különböző rétegeit. Majd mintha a vaginájából húzná ki a véget nem érő (kétszázötven méter!) fekete zacskócsík-alient, ami örvényleni, kavarogni kezd a szélben. A kitömött lény vetkőzésének praktikus célja persze az újabb és újabb zacskók előkerülése, melynek végső fázisában feltépi egész testét borító harisnyaruháját, mintha saját bőrét szaggatná.
Ménard "vetkőzése" során egyszer csak eljut egy belső magig, amiről már nem akar vagy nem tud további rétegeket lebontani. A közönséges szatyrok segítségével ezek a külsődleges "héjak" nemcsak lebomlanak róla, de erőteljes belső képek kivetülései is lesznek. A Peer Gynt-i "hagymahámozás" gender olvasatára erősít, ha tudunk Ménard bonyolult szexuális identitásáról és arról, hogy nemi helyreállító műtéten esett át. Ez az újcirkusz performanszként is gondol magára, nem csak üres virtuozitás - bár mi önmagában sem vetnénk meg a színes zacskók minden pillanatban érdekes táncát. A legerősebb mégis az, amikor Ménard eszköztelenül meghajol, átszellemülten a szemünkbe néz. Van benne valami misztikus.
Trafó, június 8.
