Meglepetéssel vegyes örömmel olvastam, hogy Ókovács Szilveszter időt és fáradtságot nem kímélve milyen elszántan igyekszik cáfolatot találni nemrégiben megjelent, a Magyar Állami Operaház New York-i vendégszerepléséről írott cikkem (Állami ünnepség, Magyar Narancs, 2018. november 22.) néhány állítására.
A meglepetés elsősorban annak szól, hogy az Origón november 26-án megjelent írásában Ókovács intézményigazgatói státuszának dacára, publicistához méltó erényeket villant meg: félremagyaráz, maszatol, ha kell, egy bekezdésen belül sem riad vissza a többszörös önellentmondástól, a hamis állításoktól sem remeg meg a keze, és hát élvezettel személyeskedik. Mindez alapvetően kevésbé kellene, hogy jellemezze az ország legnagyobb kulturális intézményének a vezetőjét – de ha őt nem zavarja, nem tehetek mást, elfogadom ott, ahová magát pozicionálja.
| ||
Az öröm mindezzel együtt annak szól, hogy láthatóan komoly energiát fordított Ókovács cikkem kijegyzetelésére (precízen pontokba szedi hozzáfűznivalóját), ami még akkor is megtisztelő, ha látjuk, hogy ez javarészt annak köszönhető, hogy a cikkben vizsgált operaházi kaland idehaza nem igazán mozgatta meg a sajtót, s jobb híján kénytelen velem vitázni. Amit pedig külföldön írtak róla, azt a főigazgató elfogult és megbízhatatlan véleménynek tartja, még akkor is (vagy akkor pláne), ha a világ vezető lapjairól (Wall Street Journal, New York Times) van szó.
Azon túl, hogy mennyire szórakoztató megfogalmazás, nem érezem találva magam Ókovács alapvetésével, tudniillik, hogy olyan újságíró lennénk, aki „sírógörcsöt kap attól, ha egy állami intézménynek valami sikerül”. Ezzel szemben szeretném is, ha több dolog sikerülne, csak hát sajnos azt kell látni, hogy ez viszonylag ritkán alakul így. De még inkriminált írásomban is ragaszkodom a siker többféle értelmezési lehetőségéhez, amikor azt állítom: „a siker nem csak anyagi értelemben fogható fel: az, hogy a Bánk bán, mint magyar nemzeti opera első alkalommal kerül színpadra Amerikában, önmagában is elég lehet sikernek – és úgy tűnik, Ókovácsékhoz ez a felfogás állt közelebb.”
Nem látom, ebben a megjegyzésben hol van a sírógörcs elrejtve.
Az már jóval kínosabb megjegyzés a részéről, miszerint cikkem a hiteles források helyett „inkább épített hallomásokra, internetes fórumok névtelenül »vállalt« igazságaira és a Kalevala idevágó axiómáira”. Cikkemben egyetlen állítás sem alapul hallomásra vagy névtelen internetes kommentárra – mindenhol megadom, hogy milyen forrásra hivatkozom, ahol nem, ott pedig mindig jelzem, hogy nem állításról, csak feltételezésről, gondolatkísérletről van szó. De ez utóbbiból jóval kevesebb akad a szövegben – nem úgy Ókovács válaszában, aki például se a nevemet, se a cikkem címét nem írja le, árnyékként hadakozik vele. Talán babonából, nem tudhatom – ez is csak egy gondolatkísérlet.
Pontokba szedett hibajegyzékének a sorában már a legelső egy árulkodó csúsztatás vagy nem is tudom, mi, de ha puszta feledékenység, akkor is figyelemreméltó. Azt mondja Ókovács, hogy „nem turné volt a mi jelenlétünk, mert az többállomásos, több városba vivő utat sugallana, hanem vendégjáték, alapvetően egyetlen város egyetlen helyén”. Rendben, bár én igyekszem ezt a cikkben jelezni, és inkább valamiféle „kiszállásnak” látom a dolgot (vendégjáték nem lehet, hiszen nem hívta az Operát New York-ba senki), a turné-megnevezést, ahol használom, az Operaház saját sajtókampányából veszem át.
Azon túl, hogy a legtöbb cikk és promóanyag turnéként hivatkozott a dologra, az Opera saját honlapján (ma is elérhető) szintén így szerepel. Esetleg ha nem saját magát igyekezne a főigazgató cáfolni a cikkemen keresztül, előrébb tartanánk.
Ám ennél jóval érdekesebbek az olyan megjegyzései, mint hogy például: „operaházakat ma már nem szokás szőröstül-bőröstül meghívni” – hiszen erről van szó, és erről beszélt a CBC rádióban a New York Times zenekritikusa, Michael Cooper is (Tim Power a kérdező volt – egy újabb félreértése ez Ókovácsnak). Aki ugyanakkor nem állította, hogy vendégjátékokra ne lenne szükség, vagy, hogy ne járnának rendszeresen világhírű társulatok fellépni New York-ba (amint azt Ókovács állítani igyekszik, illetve cáfolni, egy hosszan fölösleges felsorolással).
| ||
Ezzel szemben azt mondja Cooper, hogy olyasmire nemigen került még sor, hogy egy nemzeti intézmény, horribilisen nagy állami támogatással kiutaztasson egyszerre fél tucat produkciót (vagy még többet, erről lesz még szó). Mintha kihelyezett mini évadot tartanának – na, ez a rendhagyó, és ezt igyekszik elsikálni magyarázkodásával Ókovács. Illetve azt, hogy amikor valamiről a kinti szakmai sajtó pozitívan ír, azt ugyanúgy beidézem, mint a kétkedő megjegyzéseket.
És ha már állami támogatás: az is egy kedves pillanata a főigazgatói megnyilvánulásnak, amikor azzal igazít helyre, hogy nem is egyszer 1,6 milliárd turnétámogatás szerepel a kormányhatározatban, hanem kétszer 1,6 milliárd. Ja, bocs, akkor minden rendben. Mondjuk, ő májusi határozatra hivatkozik, de olyan nem volt, a 1319/2017. (VI. 8.)-számú, tehát június 8-i kormányhatározatban van szó ezekről az összegekről. Ahogy én is írom, és ahogy Ókovács megerősíti, ez az összeg elsősorban a Kárpát-Haza OperaTúrákat hivatott támogatni.
Ebben a határozatban szó sincs amerikai turnéról.
Éppen ezért említem meg, hogy a kiutazáshoz talán lehet köze a következő, október 10-i kormányhatározatban biztosított kiegészítő 1,9 milliárdos soron kívüli támogatásnak is. Ennek a szövegezéséből nem derül ki, hogy mire kapja az Operaház a támogatást; a szöveg az intézmény „működéséhez szükséges többletforrás biztosításáról” rendelkezik. De a homályos megfogalmazás miatt ez épp annyira lehet az Erkel Színház rezsije (amire Ókovács hivatkozik), mint a felújítás miatt vándortársulattá váló Opera (és Nemzeti Balett) utaztatásának költsége – ennyit írok a cikkemben, feltételezésként, nem többet.
Hasonló csúsztatással iparkodik egy másik gondolatmenetemet is tévedésként, sőt – elég kínos igyekezettel – újságírói felkészületlenségként beállítani Ókovács. Azt írja, összekeverem a New York American Ballet Theater-t a New York City Ballet-val, hiszen az utóbbi játszóhelye a Koch színház, míg a balettigazgató Solymosi Tamás az előbbi társulati tagja volt. De hát én pontosan ezt írom, azzal a kitétellel, hogy az ABT második számú játszóhelyként gyakran használta a Kochot – amit Ókovács figyelmen kívül hagy, sőt, azt írja, az ABT csak a Metropolitanben lép föl, ami ebben a formában egyszerűen nem igaz.
| ||
Ugyanakkor azt, hogy eredetileg a turné csak a balettelőadásokról szólt volna, illetve, hogy Solymosi összekötő és ötletgazda lett volna a szervezésben, nem én mondom, hanem maga Ókovács beszélt erről több helyen is a turné előtt. Megint csak nem engem igyekszik cáfolni a főigazgató, hanem korábbi önmagát.
Ugyanez vonatkozik a Koch színház befogadóképességére, ami, ahogy írom, papíron 2586 fő. Most azt mondja Ókovács, hogy én csúsztatok, hiszen a Kochban sosincs megnyitva a negyedik (és ötödik) szint. Egyfelől, a turné promózása közben maga Ókovács is minden egyes alkalommal arról beszélt, hogy egy 2500 fős nézőteret kell megtölteniük, innen nézve különös, hogy a turné után hirtelen ezt feledve már csak 1700 fős nézőtérről tesz említést – evidenciaként. Azzal nem is lenne gond, ha az érdeklődést felmérve, egy racionális döntéssel nem nyitják meg a felső szinteket, azzal viszont igen, ha ezt utólag állítjuk be úgy, mint ami törvényszerű az adott helyen.
Ha például valaki most felmegy egy amerikai jegyértékesítő oldalra, és rákeres a Koch színházban mondjuk a New York City Ballet decemberi előadásaira (A diótörő), azt fogja látni, hogy a felső szintekre is lehet jegyet venni. Tehát, hogy ezeket a nézőtereket „sosem nyitják meg”, ahogy a főigazgató írja, egyszerűen nem igaz.
És az sem igaz, hogy én tévedek (bár kétségtelen, hogy a számokkal hadilábon állok), amikor azt írom, nyolc produkcióról volt szó. Ókovács hatra emlékszik, de ezek szerint ő nem veszi ide sem a november 4-i gálaestet (szintén a Koch bérelt termében), sem a Carnegie Hallbeli koncertet. Mintha azok maguktól jöttek volna létre, s nem igényeltek volna hasonló előkészületeket mint az opera- és balett-bemutatók.
Nehezményezi Ókovács, hogy én a két New York-i zenekritikus, Anthony Tommasini és Michael Cooper véleményét idézve azt írom, a nyitó előadás, a Bánk bán október 30-i bemutatója inkább hasonlított egy állami ünnepségre, mint egy operapremierre. Egy sorral lejjebb aztán maga mondja, hogy ez az esemény gyakorlatilag „diplomataparti” volt, amin ugyan részt vett Áder János és felesége is, de a köztársasági elnök „nem mondott beszédet, meg sem jelent a színpadon” (Bogyay Katalin celebrálta az estét).
Akkor most mit is cáfol a főigazgató?
A diplomataparti az diplomataparti, ezt mondta épp Tommasini és Cooper is. Ráadásul az MTI és nyomában a hazai sajtó is Áder jelenlétét emelte ki az eseményből (Vö. Áder János jelenlétében tartották meg New Yorkban a Magyar Állami Operaház Bánk bán-előadását, Magyar Idők, 2018. október 31.).
| ||
Ókovács ajánlata, miszerint jobban tettem volna, ha a legjelentősebb közszolgálati rádiók között számon tartott CBC (Canadian Broadcasting Corporation) adása helyett, ahol a már említett Michael Cooper – a New York Times közismert és Budapesten is többször megfordult zenekritikusa – beszélt, inkább a „SyriusXM Patriot” (helyesen: SiriusXM) netes adón hallgattam volna David Webbet, ugyancsak megmosolyogtató.
A radikális Tea Party mozgalomból érkező Webb ugyanis a legkevésbé sem zenekritikus – így véleménye, bármilyen lelkesen nézte is végig a Bánk bánt, abból a szempontból, hogy az Opera vendégszereplése milyen szakmai fogadtatásra lelt Amerikában, aligha mérvadó. Ha hozzá hasonló jobbszélről érkező politikai self made manek meglátásaira lennénk kíváncsiak, nem kell New Yorkig elmenni – bizonyára Ókovács Szilveszter is emlékszik még a Billy Elliotról megjelent véleménycikk történetére a közelmúltból. Ilyen az, amikor a zenés színházat politikai „közírók” próbálják meg a maguk szája-íze szerint értelmezni.
A leglényegesebb csúsztatás a főigazgató cikkében mégis az, amikor az amerikai turné (most már maradjunk ennél a kifejezésnél) sikerét, saját korábbi állításával szemben – miszerint egy ilyen kísérlet nem lehet gazdaságilag sikeres – mégis a számokkal való bűvészkedéssel igyekszik bizonyítani. Holott én azt írom „beláthatatlan, hogy ebből a megalomán vállalkozásból a magyar kultúra számára bármi is megtérül-e”.
Nem azt feszegetem tehát, hogy anyagilag sikeres-e a dolog, és olyasmit fel sem vetek (mint ahogy nem is gondolom, hogy ilyen szándékok húzódtak meg a kiutazás mögött), hogy ezzel valaki jól járt-e, valakinek személyes anyagi érdeke állt-e a nagy kaland mögött és a többi. Nem, hiszen a valódi kérdés az, hogy – Kumin Ferencet idézve – „a legnagyobb kulturális diplomáciai vállalás valaha” milyen pozitív hozadékkal jár a magyar kultúra számára.
A banális mismásolás és a kínos csúsztatásokkal való bűvészkedés helyett erről lenne érdemes beszélnie a főigazgatónak, ebből lehetne kibontani valamiféle párbeszédet – és ez az, amire cikkem szeretett volna a maga eszközeivel kísérletet tenni. Ókovács Szilveszter válaszának fényében úgy tűnik, sajnos, kevés sikerrel.
