Magyar Narancs: A Platonov lesz a következő bemutatója a Katonában. Mostanra elég otthonosan mozoghat Csehovban, megvolt az Ivanov, kipipálhatja a Sirályt is.
Nagy Ervin: Csehov már a főiskolán is nagy kedvencem volt, le voltam taglózva mindig, amikor a nagy katonás elődöket néztem. Persze vágytam arra, hogy hasonló kaliberű előadásban szerepeljek, mint amilyen A három nővér vagy a régi Platonov volt. Ezek az egész társulat identitását magukban hordozták, és bejárták a világot. Nagy szerencsém volt, hogy bekerültem az Ivanovba, ami hasonló pályát futott be, utaztunk vele mindenhova. A Sirály ellenben nem sikerült túl jól, azt szerintem benéztük egy kicsit.
MN: Miért nem sikerült?
NE: Nagyon vártuk, hogy Tamás (Ascher Tamás – a szerk.) újra Csehovot rendezzen, talán túl nagy volt az elvárás és az akarás is. Trigorin szerintem nem az én szerepem, nem illik az alkatomhoz. Vannak olyan karakterek, amiket el tudok rajzolni, el tudok vinni magamtól messze, és vannak olyanok, amik ugyan nem állnak messze a hősi alkattól, mégsem nekem valók. Ilyen például a nálamnál egy fejjel alacsonyabb, kiégett humánértelmiségi figurája.
Minél inkább próbáltam ez lenni, annál görcsösebb voltam. Kicsit vékony volt a motiváció is, amivel Tamás rám osztotta a szerepet. Hogy ez egy sikeres ember, mint én. Maga a karakter egy Mészáros Mátét vagy egy Máté Gábort kívánt volna szerintem. Hozzáteszem, nagyon fáradt is voltam, épp akkor végeztem a Kincsemmel. Szívem szerint pihentem volna még. De az utolsó Sirály után volt egy nagy, tisztázó megbeszélés, ahol Ascher is elmondta, mi az, amiben szerinte ő volt kevés, és mi az, amiben én. Az ennyire önkritikus beszélgetés elég ritka dolog a szakmánkban.
| ||
MN: „Grekova: Mije fáj? Platonov: Az egész Platonov” – Esterházy Péter idézte ezt előszeretettel Csehovtól a korral és a focival járó testi fájdalmakra célozva. Atletikus színészként van számontartva, de ha Grekova most megkérdezné, mije fáj, már ismerősek lennének a testi romlás tünetei?
NE: Hogyne, fáj mindenem. Rendszeresen teniszezem és squasholok, aznap, de még másnap is rendesen fájnak a lábaim. Azért ez még talán nem a midlife crisis része. Ebben a szakmában eléggé feltűnő, amikor elindulnak a hormonális változások, de ha egy kicsit is állva maradsz, ha megpróbálsz nem elhízni, ha nem iszod, nem szívod szét az arcod, akkor még lehet színészként húsz-harminc jó éved. Igyekszem vigyázni magamra, de tény, sokszor fáj minden tagom, különösen a lábaim bírják nehezebben a terhelést. De világfájdalom az nincs, csak lábfájás.
MN: Köztudott, hogy a Kincsemre mennyit edzett, és az egyéb természetű kihívásokról is nyíltan beszélt. Elmondta, hogy Andy Vajna nem önt akarta a szerepre; nem titkolta, hogy kölcsönös ellenszenvvel viseltettek egymás iránt, de megjegyezte azt is, hogy Vajna mennyit tett a magyar filmgyártásért. A nemrég elhunyt filmügyi kormánybiztos megítélésében egyszerre jelenik meg a filmalapos, jótevő szakember és a NER-t kiszolgáló oligarcha. Nem nagyon lehet beszélni az egyikről a másik nélkül.
NE: Nem titok, hogy konfliktusos volt a viszonyunk. Korábban sokszor elmondtam a vele kapcsolatos problémáimat, azonban most, hogy elment, nem gondolom, hogy ízléses lenne ezeket ismételgetni. De persze szerintem sem lehet őt kizárólag egy nézőpontból megítélni. Képmutatás lett volna a részemről, ha, mondjuk, elmegyek a temetésre, de ha nyitva lett volna a temető kapuja, megérdemelte volna, hogy sok ezer ember búcsúztassa. Mindenképpen egy nagyon fajsúlyos személyiség volt. Azt hiszem, egyre inkább fel fog értékelődni az a rendszer, amit felépített. Remélem, nem annak fényében, hogyan rombolják szét.
Remélem, olyan embert ültetnek majd oda, aki jóban akar lenni a magyar művészekkel akkor is, ha az a művész politikailag mást gondol, mint ő. Valakit, akiről, ha lehet is tudni, kinek az oldalán harcol, mégsem az lesz az első dolga, hogy a Magyar Időktől (azóta Magyar Nemzet) toboroz munkatársakat, tehát olyat, aki nem politikai komisszárokkal tölti fel a szervezetet. A Vajna-féle rendszerben működtek az ellenőrző kapuk, bár egy-egy Pappa Pia is becsúszott. Ilyenkor azért látszott, hogy ezeket a kapukat is pillanatok alatt át lehetett lépni, de az az amerikai típusú rendszer, amit Vajna magával hozott, mégiscsak sok jó filmet kitermelt. Persze Amerikában ő adta a pénzt, nálunk meg az állam adta, ami azért nagy különbség, de a pénz a filmekre ment el, ellenőrzött keretek között. A Berlinálén kikerekedett szemekkel kérdezték tőlem, hogy tényleg odaadják nektek a filmekre ezt a lóvét.
MN: A Berlinálén a Testről és lélekről elnyerte a fődíjat. Egy német interjúban Enyedi Ildikó a filmről szólva bírálni merte a hazai viszonyokat, mire a politika – Deutsch Tamás képében – azonnal beleszállt a rendezőbe. Ön ennél keményebben szokta kritizálni a rendszert, a HVG-nek adott interjújában Orbánt afféle Kádár-klónhoz hasonlította, és kijelentette, hogy jobban szeretne az unalmas Bajnai Gordon irányítása alatt élni. Ennél jóval kevesebbért is meg szokták ütni a bokájukat a nyilatkozók, de ön mintha megúszta volna.
NE: Leszámítva, hogy tulajdonképpen ezzel az egy nyilatkozattal egy csapásra sikerült kinyíratnom magam bal- és jobboldalon is. De igazi kárát valóban nem láttam. Apám szokta mondogatni, hagyjam már ezeket a nyilatkozatokat, minek ez már. De van bennem ez az ősnaiv, óvodából jövő valami. A sport is fair play-re nevelt. Az igazság végső soron megvéd – ezt tanultam. Nem dörgölőzöm se jobbra, se balra, nem nyalok se ide, se oda, nem pattantam fel március 15-én verset mondani se Demszky Gábornak, se Orbán Viktornak vagy Tarlós Istvánnak. Ha az ember tényleg a szívéből beszél, annak mégiscsak ereje van. Mindig azt érzem ilyenkor, hogy isten ujja a homlokomon van, és nem fognak kisstílűen belém kötni.
MN: Talán azért is szól akkorát, ha egy-egy népszerű művész bíráló szavakat tesz a rendszerre, mert ez ügyben általában a hallgatás, a félelem jellemző az interjúalanyokra. Nemrég, épp a tao eltörlése kapcsán Alföldi Róbert hánytorgatta fel a szakma hallgatását a Narancsnak adott interjújában.
NE: Nehéz megmondani, mikor kell üvölteni, és mikor csöndben maradni. Én ezt az igazságérzetemhez szoktam igazítani. Van, hogy úgy érzem, már megint átléptek egy határt, nem létezik, hogy most ne mennék ki az utcára. CEU-ügyben pont ezt éreztem. Ami a tao eltörlését és Alföldi kijelentését illeti, nekem elég sarkos a véleményem, azt gondolom, hogy Alföldi Róbert azért felvehette volna a telefont, és felhívhatta volna Máté Gábort, a Katona igazgatóját, mielőtt nekiront. Lehet, hogy csönd van, de lehet, hogy jobb lett volna, ha Alföldi megkérdezi Mátét, hogy az alternatívok támogatása érdekében milyen egyeztetéseken vett részt, és azokon mit mondott.
| ||
Akkor lehet, hogy hall néhány olyan mondatot, amitől nem azt nyilatkozta volna, amit. Lehet nagyon hangosnak lenni, és lehet csendben elmenni azokra a megbeszélésekre, ahol erről van szó. Azt gondolom, hogy a hirtelen felindulás és az egymás torkának esés helyett fel kell venni a telefont, és megkérdezni, hogy: „Hé, te csináltál ez ügyben valamit?” És hát nem tudtam nem észrevenni, hogy az általa kemény hangon számonkért, nevesített fővárosi kőszínházak közül a Radnóti valahogy kimaradt a konkrét felsorolásból, ahol, mint tudjuk, ő is gyakorta rendez… Ezt muszáj volt megjegyeznem. De lehet persze, hogy eleve ez volt a politika célja, hogy megossza a szakmánkat.
MN: Van, hogy önszántából nyilatkozik a politikáról, máskor a politika találja meg önt; ez történt például A bajnokkal, amiben a főszerepet alakítja. Hogy élte meg a darab körüli politikai adok-kapokot?
NE: A politika meg volt sértődve ránk, én meg arra voltam megsértődve, hogy életem alakítását nyújtom, eléneklek egy teljes operát, és akkor ahelyett, hogy ezt díjazná, mondjuk, a szakma, az egész átkerül a politika térfelére, és elfelejtődik, hogy mellékesen mi milyen művészi tevékenységet nyújtunk. Ebben szerintem hibás volt a sajtó, szép nagy botrányt generáltak. Azon azért fennakadtam, hogy jé, életem legfontosabb alakítását hogyan cseszi el a politika.
MN: Nemrég jelent meg az igazgatója, Máté Gábor színházi naplója, amiben így ír egy pályakezdő színészről, akit épp A talizmánban rendezett: „Miközben hiszek főszereplőm tehetségében, ének- és tánctudásában, állandóan ott kísért az a gondolat, hogy aki ennyire képtelen beszélni, érthetően artikulálni, az alkalmatlan a pályára.” Ez a színész, akiről Máté ír, nem lehet más, csak ön.
NE: Sokszor hallottam ezt már a pályám során, a beszédemet, a hadarásomat sokszor nehezményezték. Volt egy fantasztikus beszédtanárom a főiskolán, Ságodi Gabriella, ő mindig azt mondta, hogy ne szépen beszélj, jól beszélj! Szépen rengetegen nem tudnak beszélni; Fekete Ernő kollégám például tud, de ő valószínűleg így született. Én a jó beszédre törekszem. Értem, hogy Gábor miért nem hívott soha a rádióba, viszont megtalált a szinkron, én vagyok Johnny Depp, Matthew McConaughey és Chris Hemsworth magyar hangja. Ezt én úgy könyvelem el magamban, hogy lehet, szépen nem tanultam meg beszélni, de jól igen. Mostanra elértem oda, hogy már hallom magamat, miközben játszom, már tudok arra is figyelni, hogyan beszélek.
| ||
Régebben ezt teljesen elmosta az átélés, az ún. mikrorealista hitelesség; úgy voltam vele, nem érdekel, hogyan beszélek, ha jól játszom, minek még arra is figyelni. Szerintem az Ithakában már jól beszélek. A szinkron nagy rutint adott, amikor sokadszorra hallom vissza magam, hogy már megint elnyeltem a szóvégeket, az azért jó lecke. Alaphibám, hogy beejtem a szavak végét, de annyit treníroztam magam a szinkronnal, hogy a kettesről szerintem feljöttem négyesre. Az előadások előtt most már mindig bebeszélek vagy elolvasok bármit, ami hirtelen a kezembe kerül.
MN: Gondolom, nem Máté naplóját olvasgatja fellépés előtt.
NE: Nem, nem azt szoktam. Persze, olvastam, de nem beszédgyakorlatként.
MN: Jelezte az igazgatója, hogy a megjelenő napló akár kínos megállapításokat is tartalmazhat önre nézve?
NE: Nem. Eljutott a fülembe egy s más, általában persze negatív dolgok, hogy mi is szerepel majd rólam a könyvben. De persze pozitívak is. Ezt én nagyon bírom, hogy kíméletlen, és nem szépeleg. Nem mindig egy kedves, megértő, mosolygós művész képe rajzolódik ki, néha ő is egy depressziós, nehezen boldoguló ember. Emlékszem A talizmán alatti lebaszásaira. Hogy: „Mit képzelsz magadról, mit jössz nekem húsz perc késéssel, összeragadt szájjal, miért nem lehet időben érkezni és próba előtt bebeszélni?!” Az elején nagyon nem vettem komolyan ezt a szakmát. Elég erős zsenitudatom volt, közben szorongtam is rendesen, amit linkséggel próbáltam lazítani. Amikor idekerültem a Katonába, az első egy-két évben rettenetesen viselkedtem. Késtem, nem úgy készültem, ahogy kellett volna. Ma már sokkal tudatosabb színész vagyok.
MN: Játszik A Tanár című tévésorozatban, főszereplő volt a Kincsemben, ott a Testről és lélekről is. Ha holnap valamiért bezárnák a Katonát, akkor sem maradna megélhetés nélkül.
NE: Régebben nem annyira tudatosan kerestem a másfajta lehetőségeket, inkább sértődésből: én lettem volna a Szabadság, szerelem főszereplője, de nemet mondtam, mert ott kellett volna hagynom a forgatás kedvéért a színházat. Maradtam, de a színház ezt semmiféle szereppel nem honorálta, mire megsértődtem, és vándorútra indultam, felléptem más színházakban. Most ugyan évi egy darabban és egy kicsiben tudok csak részt venni a Katonában, cserébe viszont, és a betyárbecsület is így diktálja, nem megyek máshová. Közben meg akár a sorozatkarrieremet is építgethetem. Plusz ahogy öregszem, fáj az egész Platonov, fáj az egész Ervin, igyekszem kevesebbet, de azt jobban csinálni. Ha bezárnák a színházat, tudnék mit kezdeni, de úgy érezném, elvették az identitásomat. A Katona a művészi identitásom alapja, ezért is vagyok hűséges ilyen régóta.
