Tánc

Fehér Ferenc: Helló, Zombi!

  • Sisso
  • 2015. november 29.

Színház

Nincs koreográfus, aki a zombikból többet profitált volna. A magyar kortárs tánc Kaspar Hauserét először beválogatták a Magyarországon forgatott World War Z című film statisztái közé, ahol a legenda szerint a forgatási szünetekben meghökkentő mozgássorokkal szórakoztatta táncostársait. Akik aztán ráharaptak, és megszületett 2012-ben a Brothers című, zombitárgyú koreográfia. Azóta Fehér főleg külföldön dolgozott, de most hazatért, és egyben vissza a síri világhoz.
A zombiságot metaforaként használja, és amellett, hogy humoros mozgásjátékot, szinte börleszket koreografált, a tánc a napi rutin végtelen ürességéről, a gépiességről, a céltalanságról beszél. Néha nevetünk, máskor szorongunk – sosincs megkönnyebbülés. A profi műtop­rongyba öltözött figurák – Fehér Ferenc, Czap Gábor és Szitás Balázs
– turbó üzemmódban végzik rituális mozdulatsoraikat. Tekintetük sosem találkozik a közönségével, így fojtott, ám derűs a hangulat. Rövid ideig jelmez nélkül (csak a csontok) „járják” a darálót a végső egyen­lő­ség jegyében. A halál bálján nincsen párválasztás.

Fehér Ferenc táncosként zabolátlan, elemi lendülettel pörög, és képzetlenségével, utcatáncosi múltjából hozott erejével elkápráztatja a nézőt, ami a színpadi táncban zavarba ejtő. Közben a koreográfusként már önreflektív alkotó túlságosan is tiszteli a hagyományos táncszínpadi szabályokat (a fizikai határokat, a kezdés-befejezés szentségét, a kézzel bekapcsolós magnót, a montázsszerű zenei váltásokat), úgyhogy nem tudom eldönteni, mit akar. De lehet, hogy nem is akarom.

Szkéné, október 9.



Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.