„Ide be nem teszi a lábát” - Hujber Ferenc színész

Novemberben debütál a színész életéből írt Negyvenen vagyok, amiben minden szereplőt ő kelt életre. Az első magyar one-man show mellett botrányokról, újrakezdésről és a nyomasztó sikerről beszélgettünk.

Magyar Narancs: A szakmád nagyfokú exhibicionizmust igényel, de ha valaki a saját életéről szóló darabban játszik, ráadásul egyedül, akkor teljesen ki kell tárulkoznia. Ez nem rémít meg?

Hujber Ferenc: Dehogynem, iszonyatosan! Amikor ezzel a felkéréssel megkerestek, az első kérdésem az volt, hogy miért pont én? Amerikában is mindig olyan embereket kérnek erre fel, akik már megjárták a poklot – hát ezért választottak engem. Mikor elmondták, hogyan fog ez kinézni, és mutattak pár részletet John Leguziamo Ghetto klown című show-jából, én halálra rémültem. Két hétig gondolkodtam, hogy akarom-e, merem-e, tudom-e, aztán valahogy meggyőztem magam. És nem bántam meg, bár nagy mentális és fizikai próbatétel, és persze lelkileg is meggyötör: a felkészülés alatt többször volt, hogy kértem, álljunk le, mert nekem most ki kell mennem egy kicsit bőgni.

MN: Nemrég azt nyilatkoztad, hogy ha ezt a darabot jól csinálod, akkor lehet, hogy utána már nem is akarsz a színészettel foglalkozni, ezt az egészet le akarod zárni, gyógyult akarsz lenni.

 

Fotó: Sióréti Gábor

HF: Én terápiás céllal lettem színész. Annyi rossz dolog történt velem már gyerekkoromban, hogy nekem tulajdonképpen nem az volt a fontos, hogy a színpadon legyek, hanem az, hogy találjam meg végre azt a figurát, akinek a segítségével megértem, miért történtek velem ezek a dolgok. Ha a figurákban, akiket játszom, felismerem a felnőtteket, akik gyerekkoromban nem bántak szépen velem, akkor lehet, hogy megértem az ő motivációjukat, és akkor talán meg tudok nekik bocsátani. És utána talán magamnak is meg tudok bocsátani. Remélem, hogy leszek egyszer annyira gyógyult, hogy ne akarjak színész lenni.

MN: Úgy érzed, a terápián túl nincs is más dolgod a színészettel?

HF: Dehogy nincs! Mivel csinálom, és jónak mondanak, tudom, hogy ez nekem mennyire fontos. De ez nem volt egyenes út. Rengeteg akadályt kellett leküzdenem, kezdve a nagyon súlyos beszédhibámmal. Meg a kinézetemmel, ugyanis nagyon csúnya, kövér gyerek voltam, összenőtt szemöldökkel és darabos mozgással. Senki sem támogatott abban, hogy színész legyek. Ha valaki meglátott  vagy meghallott – magas kappanhangom volt –, az sikítva menekült. Ha pedig elárultam, hogy színész akarok lenni, az illető a térdét csapdosta a röhögéstől. Rengeteg munkám van abban, hogy színész lettem: hihetetlenül sokat gya­koroltam a beszédtechnikát, és egy időben bulimiás voltam a sok koplalástól.

MN: Az előadás sikerének előfeltétele az, hogy a magánéletedről sokat írnak a bulvárlapok?

HF: Most valamennyire az, mert ezt a műfajt mi hozzuk most be Magyarországra, de amint az emberek megszeretik, már nem lesz fontos, hogy a nézők eleve ismerjék a szereplő magánéletét. De tény, hogy ez a darab most azért születhet meg, mert én rendszeresen kiborítottam a bilit a médiában. Viszont őszintén mondhatom, hogy már semmi új nem fog rólam kiderülni, hogy annál rosszabb, mint amilyennek az emberek most ismernek, már tényleg nem vagyok.

MN: Meglehetősen gyakran adsz megdöbbentő, kissé talán túl őszinte nyilatkozatokat a bulvármédiának. Ez tudatos döntés, vagy nincs semmiféle szűrőd, ami megakadályozza, hogy azonnal kimondd, ami eszedbe jut?

HF: Teljesen tudatos, de nem azért, hogy én ebből bármit is profitáljak: rengeteg olyan dolog megjelent rólam, amitől a megítélésem sokat romlott. Annyi embert borzasztottam már el, hogy kétszer is meggondolja egy produkció, akar-e velem dolgozni.

MN: Ha ezzel tisztában vagy, akkor miért nyilatkozol újra és újra?

HF: Én hiszek abban, hogy egy színész az egész életével számol el a nagyközönség felé. Szerintem nem csak addig érdekes egy színész, amíg lemegy a függöny, hanem az is számít, mit követett el a színpadon kívül. Azt gondolom, hogy a negatív példa is jó példa, mert ha valaki látja például azt, milyen károkat okozott az alkoholizmusom, akkor ő talán nem fog ugyanilyen hibákat elkövetni.

MN: Két éve interjúban vallottad be, hogy hamisítottad az érettségid és a diplomamunkád plágium. Az egyetem akkor feljelentést tett az ügyben. Azóta történt valami?

HF: Szerintem azon kívül, hogy az egyetem mélyen szégyelli, hogy valaha oda jártam, semmi.

MN: „Nem akarom, hogy egyszer, amikor majd pozícióban leszek, és rálépek valakinek a lábára, megjelenjen a hír, hogy Hujber Ferencnek hamis az érettségi bizonyítványa és a szakdolgozata plágium” – indokoltad szokatlan lépésedet akkor. Milyen jövőbeli pozíció miatt tartottad fontosnak, hogy így bebiztosítsd magad?

HF: Arra gondoltam, hogy sok esetben, amikor valaki kinövi magát, még híresebb lesz, vagy valahogy pozitív példává válik az emberek szemében, akkor egyszer csak valaki, aki ismeri a titkait, kiáll azokkal a nyilvánosság elé, a csúcson lévő ember meg eltemet­heti a karrierjét, az egész életét. Nagyon sokszor van, hogy egyszer csak lehull a lepel. Ezt akartam elkerülni. Elképzelhető, hogy akarok majd foglalkozni politikával, vagy valami olyan dologgal, amihez, mondjuk, erkölcsi bizonyítvány kell. Nagyon szeretem a politikát, borzasztóan érdekel. Ahogy azt az ókori tudósok is mondták, a politika a legmagasabb műfaja annak, amit az ember csinálhat, brutálisan komoly dolog.

MN: Nemrég azt mondtad, hogy világhírűvé válni borzasztó könnyű, és te két év alatt a világ bármely pontján azzá válnál.

HF: Csinálsz valamit, felrakod a YouTube-ra, két perc alatt letöltik háromszázmillióan, és máris sztár vagy. Nem mintha erre vágynék… Londonba is azért mentem ki, mert nem bírtam a rám nehezedő nyomást, hogy mindenki úgy kezelt, mint egy kis zsenit, hogy úgy hivatkoztak rám a cikkekben, hogy „ge­nerációja legtehetségesebb képviselője”. Ez nem volt igaz, és ettől én olyan önpusztításba kezdtem, hogy muszáj volt elmennem. Három évig dolgoztam kint, voltam pizzafutár és pincér. Aztán kicsit talán átestem a ló túloldalára, és a nagyon tehetséges fiúból a Bulvár Feri lettem, és akkor már annyira lekeze­lően beszéltek rólam meg velem, hogy ez a könnyű sztárrá válni szöveg egy dacos visszavágás volt részemről valami újságírói kérdésre. Hidd el, sokszor én se veszem magam komolyan, amikor ilyeneket beszélek.

MN: Hogy lett belőled Bulvár Feri?

HF: Egyszer csak kinyitottam a számat, és elkezdett belőlem ömleni sok olyan dolog, amit később megbántam. Azt hiszem, ugyanannyian szeretnek az ilyen megnyilvánulásaim miatt, mint ahányan két lépést hátra­léptek.

MN: Ez kihat a szakmai életedre?

HF: Iszonyatosan, persze. Az utolsó előtti felkérésemnél azzal kezdte a producer, hogy évek óta újra és újra felmerül náluk a nevem, de kivétel nélkül minden rendező, akit megkérdeztek rólam, azt mondta, hogy a Hujberrel semmiképpen sem.

MN: Miért?

HF: Mert belekötök az emberekbe, nehezen kezelhető vagyok, nem tűrök ellentmondást, felülbírálom a rendezőt. Szóval ilyen tekintetben valóban kicsit nehéz velem. Azt szokták mondani, hogy több gond jár velem, mint amennyi jó sül ki az egészből.

MN: Ezzel egyetértesz?

HF: Sokszor adtam rá okot, hogy így gondolják. Pedig nem gondolom, hogy enyém a bölcsek köve, csak egyszerűen maximalista vagyok, és ha úgy látom, hogy valaki nem teszi oda magát százszázalékosan, akkor nekem tök mindegy, hogy ő kicsoda, rendező  vagy színházigazgató, vagy az atyaúristen, akkor én nekimegyek. Megmondom őszintén, ezekre a jelenetekre nem vagyok büszke, és persze nem is tesznek jót a megítélésemnek. Konkrétan tudok olyan színházigazgatóról, aki azt mondta, hogy a Hujber ide be nem teszi a lábát.

MN: Ezek a jelenetek és a nagyon őszinte, néha meglehetősen indulatos nyilatkozatok kicsit önsorsrontó mintázatot mutatnak, nem?

HF: Tökéletesen nevén nevezted azt, ami ennek a darabnak az egyik fontos momentuma. Ha ez a show nekem segít abban, hogy le tudjam tenni magamról ezt a csomagot, akkor nagyon fogok örülni. Szeretnék húzni egy vonalat, és innentől kezdve egy másik, sokkal nyugodtabb, sokkal bölcsebb és főleg kevésbé dühös Hujber Feri lenni.

One-man show

Az egyszereplős előadás valamikor a hatvanas években lett népszerű Amerika klubjaiban és színpadain. Lényegi eleme az önéletrajzi ihletettség: az előadó bemutatja élete (szerinte) meghatározó momentumait, s mindeközben élete összes szereplőjét el is játssza. Nem csoda, hogy a one-man show számos művelője tehetséges színész-komikus: Lily Tomlin, Whoopy Goldberg és John Leguziamo egyaránt domborítanak az önmagukról szóló darabokban, de nemrég az ex-bokszoló Mike Tyson is a Broadway deszkáira állt, hogy a színpadon üsse ki önmagát.