„Ide be nem teszi a lábát” - Hujber Ferenc színész

  • Iványi Zsófia
  • 2015. november 24.

Színház

Novemberben debütál a színész életéből írt Negyvenen vagyok, amiben minden szereplőt ő kelt életre. Az első magyar one-man show mellett botrányokról, újrakezdésről és a nyomasztó sikerről beszélgettünk.

Magyar Narancs: A szakmád nagyfokú exhibicionizmust igényel, de ha valaki a saját életéről szóló darabban játszik, ráadásul egyedül, akkor teljesen ki kell tárulkoznia. Ez nem rémít meg?

Hujber Ferenc: Dehogynem, iszonyatosan! Amikor ezzel a felkéréssel megkerestek, az első kérdésem az volt, hogy miért pont én? Amerikában is mindig olyan embereket kérnek erre fel, akik már megjárták a poklot – hát ezért választottak engem. Mikor elmondták, hogyan fog ez kinézni, és mutattak pár részletet John Leguziamo Ghetto klown című show-jából, én halálra rémültem. Két hétig gondolkodtam, hogy akarom-e, merem-e, tudom-e, aztán valahogy meggyőztem magam. És nem bántam meg, bár nagy mentális és fizikai próbatétel, és persze lelkileg is meggyötör: a felkészülés alatt többször volt, hogy kértem, álljunk le, mert nekem most ki kell mennem egy kicsit bőgni.

MN: Nemrég azt nyilatkoztad, hogy ha ezt a darabot jól csinálod, akkor lehet, hogy utána már nem is akarsz a színészettel foglalkozni, ezt az egészet le akarod zárni, gyógyult akarsz lenni.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

HF: Én terápiás céllal lettem színész. Annyi rossz dolog történt velem már gyerekkoromban, hogy nekem tulajdonképpen nem az volt a fontos, hogy a színpadon legyek, hanem az, hogy találjam meg végre azt a figurát, akinek a segítségével megértem, miért történtek velem ezek a dolgok. Ha a figurákban, akiket játszom, felismerem a felnőtteket, akik gyerekkoromban nem bántak szépen velem, akkor lehet, hogy megértem az ő motivációjukat, és akkor talán meg tudok nekik bocsátani. És utána talán magamnak is meg tudok bocsátani. Remélem, hogy leszek egyszer annyira gyógyult, hogy ne akarjak színész lenni.

MN: Úgy érzed, a terápián túl nincs is más dolgod a színészettel?

HF: Dehogy nincs! Mivel csinálom, és jónak mondanak, tudom, hogy ez nekem mennyire fontos. De ez nem volt egyenes út. Rengeteg akadályt kellett leküzdenem, kezdve a nagyon súlyos beszédhibámmal. Meg a kinézetemmel, ugyanis nagyon csúnya, kövér gyerek voltam, összenőtt szemöldökkel és darabos mozgással. Senki sem támogatott abban, hogy színész legyek. Ha valaki meglátott  vagy meghallott – magas kappanhangom volt –, az sikítva menekült. Ha pedig elárultam, hogy színész akarok lenni, az illető a térdét csapdosta a röhögéstől. Rengeteg munkám van abban, hogy színész lettem: hihetetlenül sokat gya­koroltam a beszédtechnikát, és egy időben bulimiás voltam a sok koplalástól.

MN: Az előadás sikerének előfeltétele az, hogy a magánéletedről sokat írnak a bulvárlapok?

HF: Most valamennyire az, mert ezt a műfajt mi hozzuk most be Magyarországra, de amint az emberek megszeretik, már nem lesz fontos, hogy a nézők eleve ismerjék a szereplő magánéletét. De tény, hogy ez a darab most azért születhet meg, mert én rendszeresen kiborítottam a bilit a médiában. Viszont őszintén mondhatom, hogy már semmi új nem fog rólam kiderülni, hogy annál rosszabb, mint amilyennek az emberek most ismernek, már tényleg nem vagyok.

MN: Meglehetősen gyakran adsz megdöbbentő, kissé talán túl őszinte nyilatkozatokat a bulvármédiának. Ez tudatos döntés, vagy nincs semmiféle szűrőd, ami megakadályozza, hogy azonnal kimondd, ami eszedbe jut?

HF: Teljesen tudatos, de nem azért, hogy én ebből bármit is profitáljak: rengeteg olyan dolog megjelent rólam, amitől a megítélésem sokat romlott. Annyi embert borzasztottam már el, hogy kétszer is meggondolja egy produkció, akar-e velem dolgozni.

MN: Ha ezzel tisztában vagy, akkor miért nyilatkozol újra és újra?

HF: Én hiszek abban, hogy egy színész az egész életével számol el a nagyközönség felé. Szerintem nem csak addig érdekes egy színész, amíg lemegy a függöny, hanem az is számít, mit követett el a színpadon kívül. Azt gondolom, hogy a negatív példa is jó példa, mert ha valaki látja például azt, milyen károkat okozott az alkoholizmusom, akkor ő talán nem fog ugyanilyen hibákat elkövetni.

MN: Két éve interjúban vallottad be, hogy hamisítottad az érettségid és a diplomamunkád plágium. Az egyetem akkor feljelentést tett az ügyben. Azóta történt valami?

HF: Szerintem azon kívül, hogy az egyetem mélyen szégyelli, hogy valaha oda jártam, semmi.

MN: „Nem akarom, hogy egyszer, amikor majd pozícióban leszek, és rálépek valakinek a lábára, megjelenjen a hír, hogy Hujber Ferencnek hamis az érettségi bizonyítványa és a szakdolgozata plágium” – indokoltad szokatlan lépésedet akkor. Milyen jövőbeli pozíció miatt tartottad fontosnak, hogy így bebiztosítsd magad?

HF: Arra gondoltam, hogy sok esetben, amikor valaki kinövi magát, még híresebb lesz, vagy valahogy pozitív példává válik az emberek szemében, akkor egyszer csak valaki, aki ismeri a titkait, kiáll azokkal a nyilvánosság elé, a csúcson lévő ember meg eltemet­heti a karrierjét, az egész életét. Nagyon sokszor van, hogy egyszer csak lehull a lepel. Ezt akartam elkerülni. Elképzelhető, hogy akarok majd foglalkozni politikával, vagy valami olyan dologgal, amihez, mondjuk, erkölcsi bizonyítvány kell. Nagyon szeretem a politikát, borzasztóan érdekel. Ahogy azt az ókori tudósok is mondták, a politika a legmagasabb műfaja annak, amit az ember csinálhat, brutálisan komoly dolog.

MN: Nemrég azt mondtad, hogy világhírűvé válni borzasztó könnyű, és te két év alatt a világ bármely pontján azzá válnál.

HF: Csinálsz valamit, felrakod a YouTube-ra, két perc alatt letöltik háromszázmillióan, és máris sztár vagy. Nem mintha erre vágynék… Londonba is azért mentem ki, mert nem bírtam a rám nehezedő nyomást, hogy mindenki úgy kezelt, mint egy kis zsenit, hogy úgy hivatkoztak rám a cikkekben, hogy „ge­nerációja legtehetségesebb képviselője”. Ez nem volt igaz, és ettől én olyan önpusztításba kezdtem, hogy muszáj volt elmennem. Három évig dolgoztam kint, voltam pizzafutár és pincér. Aztán kicsit talán átestem a ló túloldalára, és a nagyon tehetséges fiúból a Bulvár Feri lettem, és akkor már annyira lekeze­lően beszéltek rólam meg velem, hogy ez a könnyű sztárrá válni szöveg egy dacos visszavágás volt részemről valami újságírói kérdésre. Hidd el, sokszor én se veszem magam komolyan, amikor ilyeneket beszélek.

MN: Hogy lett belőled Bulvár Feri?

HF: Egyszer csak kinyitottam a számat, és elkezdett belőlem ömleni sok olyan dolog, amit később megbántam. Azt hiszem, ugyanannyian szeretnek az ilyen megnyilvánulásaim miatt, mint ahányan két lépést hátra­léptek.

MN: Ez kihat a szakmai életedre?

HF: Iszonyatosan, persze. Az utolsó előtti felkérésemnél azzal kezdte a producer, hogy évek óta újra és újra felmerül náluk a nevem, de kivétel nélkül minden rendező, akit megkérdeztek rólam, azt mondta, hogy a Hujberrel semmiképpen sem.

MN: Miért?

HF: Mert belekötök az emberekbe, nehezen kezelhető vagyok, nem tűrök ellentmondást, felülbírálom a rendezőt. Szóval ilyen tekintetben valóban kicsit nehéz velem. Azt szokták mondani, hogy több gond jár velem, mint amennyi jó sül ki az egészből.

MN: Ezzel egyetértesz?

HF: Sokszor adtam rá okot, hogy így gondolják. Pedig nem gondolom, hogy enyém a bölcsek köve, csak egyszerűen maximalista vagyok, és ha úgy látom, hogy valaki nem teszi oda magát százszázalékosan, akkor nekem tök mindegy, hogy ő kicsoda, rendező  vagy színházigazgató, vagy az atyaúristen, akkor én nekimegyek. Megmondom őszintén, ezekre a jelenetekre nem vagyok büszke, és persze nem is tesznek jót a megítélésemnek. Konkrétan tudok olyan színházigazgatóról, aki azt mondta, hogy a Hujber ide be nem teszi a lábát.

MN: Ezek a jelenetek és a nagyon őszinte, néha meglehetősen indulatos nyilatkozatok kicsit önsorsrontó mintázatot mutatnak, nem?

HF: Tökéletesen nevén nevezted azt, ami ennek a darabnak az egyik fontos momentuma. Ha ez a show nekem segít abban, hogy le tudjam tenni magamról ezt a csomagot, akkor nagyon fogok örülni. Szeretnék húzni egy vonalat, és innentől kezdve egy másik, sokkal nyugodtabb, sokkal bölcsebb és főleg kevésbé dühös Hujber Feri lenni.

One-man show

Az egyszereplős előadás valamikor a hatvanas években lett népszerű Amerika klubjaiban és színpadain. Lényegi eleme az önéletrajzi ihletettség: az előadó bemutatja élete (szerinte) meghatározó momentumait, s mindeközben élete összes szereplőjét el is játssza. Nem csoda, hogy a one-man show számos művelője tehetséges színész-komikus: Lily Tomlin, Whoopy Goldberg és John Leguziamo egyaránt domborítanak az önmagukról szóló darabokban, de nemrég az ex-bokszoló Mike Tyson is a Broadway deszkáira állt, hogy a színpadon üsse ki önmagát.

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.