Interjú

„Ha szabad lennék”

Benedek Zsolt színházcsináló

Színház

A klasszikus értelemben vett rendezést a háta mögött hagyva valami teljesen újba kezdett: 2015-ben elvégezte a család- és rendszerállítás-tanfolyamot, és jelenleg a Sztoriműhely vezetője. Trauma feldolgozásáról, berögzült színházi struktúrákról és a változás lehetőségeiről beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Esztétikából és filozófiából diplomáztál az ELTE-n, utána elvégezted a rendező szakot a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen Bocsárdi László osztályában. Miért nem rendeztél?

Benedek Zsolt: Dramaturgként indultam, Bocsárdi és Balogh Attila mellett, csináltam műfordításokat és átiratokat is, de leginkább az előadás-koncepciókkal szerettem dolgozni. Aztán észrevettem, hogy amit Erdélyben a dramaturg jelent, azzal nem tudok azonosulni.

MN: Miért, mit jelent?

BZS: Vannak rendezők, akiknek azt a valakit jelenti, aki főzi a kávét, és aki kinyomtatja a szövegeket. Nos, én nem ezeket tartom a legnagyobb erényeimnek, de még csak nem is a műsorfüzet-szerkesztést. Szerintem az irodalmi titkár, a rendezőasszisztens és a dramaturg munkaköre összekeveredett, sőt, a dramaturg szerepköreihez még azt is hozzárendelik, hogy a lelki szemétládája legyen a rendezőnek. Amikor elkezdtem rendezni, rájöttem, hogy a rendező szerepe az erdélyi kontextusban egyfajta centrális apafigura-szerep. Ez számomra teljesen ellentétes volt azzal, amit én a színházi alkotásból ki szerettem volna hozni. Az első utam ezért a Váróterem Projekthez vezetett, az egyetlen tartósan működő erdélyi alternatív színházhoz. Ott volt egy elég nagy bukásom, mely aztán meghatározta, hogy utána milyen irányba induljak el.

MN: Mi történt?

BZS: Megkeresett egy csoport, akik olvastak velem egy interjút, ahol arról beszélek, hogy szeretnék kilábalni a rendezői, centralizáló színházból. Mondták, hogy milyen szuper, pont egy ilyen emberrel szeretnének dolgozni. Amikor meghívtak az első beszélgetésre – mely egy kocsmában zajlott – az asztalnál, ahol ültek, az asztalfőt üresen hagyták. Az az egy hely volt szabad, így hát odaültem. Rögtön éreztem, hogy valami nem komfortos. Utólag úgy értelmeztem ezt a pillanatot, hogy ők öntudatlanul mégiscsak egy rendezőt vártak, és azzal, hogy a felkínált rendezői széket elfogadtam, öntudatlanul a szerepet is vállaltam. Annyira tapasztalatlanul kerültem oda, hogy nem tudtam erre megfelelően reagálni, ezért nem sikerült megvalósítani, amit közösen elterveztünk.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.