Színház

Hajmeresztő

Színház

Kriminek harmatos, de vígjátéknak sem sokkal izmosabb Paul Portner (vagyis igazából inkább Pörtner) 1963-as darabja, ám a Hajmeresztő mégsem érdemtelenül tart játszási rekordokat többfelé is a nagyvilágban. A játékba a közönséget is bekapcsoló, interaktív nyomozósdi ugyanis eredeti szabadalom, amely máig jól elműködik a színpadon, miként arról már több hazai előadáson is meggyőződhettünk. Tony fodrászszalonja legújabban a Centrál kisszínpadán ütött tanyát, és Puskás Tamás rendezése lelkiismeretes gondossággal készíti elő a terepet a közös játék számára. Mert a lényeg a nézői aktivitás – meg a jó előre borítékolható, vagy épp váratlan kérdésekre és felvetésekre reagáló színészi flottság. Ezen a téren a legnagyobb feladat a nyomozást és vele az interakciót irányító Simon Kornélnak jutott, aki már a bemutatón is készen hozta a maga lazán fölényes figuráját, s azóta a nézői részvételt is imponáló svádával serkenti és terelgeti. A gyanúsítottak közül elsősorban a tűzforró fodrászfiú szerepe kínál egészen magas labdát a mindenkori megformáló számára, és ezt a hálás játéklehetőséget – mint Görög László hajdani alakítása óta számosan – most Rada Bálint is az affektáltság és a kikacsintgatás emelt szintjén kamatoztatja. Mellette leginkább Borbás Gabi fanyarsága és bölcsen kijátszott grimaszkészlete kelt külön is feltűnést a testületileg fegyelmezett, derűs és ügyesen reagáló szereplőgárda munkálkodásából. No és persze túlnyomórészt tehetségesnek bizonyul a közönség is: jó kérdésekkel, tisztes megfigyelőképességgel és egy-egy váratlan riposzttal, vicces felvetéssel hozzájárulva az előadások sikeréhez. Csak a végén kerül menetrend szerint kis hullámvölgybe színpad és nézőtér: fent a túl sok kiabálás és az eredendően semmilyen krimilezárás miatt, lent meg a közönségszavazás majdani végeredményének kiismerhetősége okán.

Centrál Színház, december 10.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.