Színház

A TESZT a térség egyik legizgalmasabb független színházi szemléje, szenvedélybeteg, visszatérő közönséggel. Az eddigi legbátrabb válogatást láthatta a néző, aki egyben az előadások témája is lett.

Ahhoz képest, hogy ezt a művet Kazinczy Ferenc fordította, a 19. század közepe óta nem került színre. Érdekes volna tudni, mit jelentett akkor, 1853-ban, egy kényes történelmi pillanatban ez a hatalomról szóló német darab a Nemzeti Színházban, ha ez még egyáltalán valahonnan rekonstruálható.

A TÁP Színházról azt lehetett olvasni idén a (belpolitikai) sajtóban, hogy többen panaszt tettek az Országgyűlés kulturális bizottsága elnökénél, Dúró Dóránál, amikor a csapat a Vígszínház 120. születésnapján a nemzeti himnuszt jó szokásához híven áthangszerelve – ezúttal breakesen – adta elő.

Ötszáz „hátrányos és szerencsésebb helyzetű” gyerekkel egészül ki Fischer Iván együttese a jövő pénteki TérTáncKoncerten. Megnéztük, hogyan tanulnak Stravinskyra táncolni.

Mindenképp szimpatizálnék egy olyan színdarabbal, amiben ilyenek hangzanak el: „Szeretünk írókat kivégezni. Egy írót kivégezni, annak üzenete van.” Különösen, ha mindezt olyan remekül tudja mondani egy színész, mint Köles Ferenc nyomozó rendőrként, akinek szenvedélye a nyomozás, a kiderítés – és kevésbé az értelmezése meg maga a kivégzés, bár olyan is lesz majd. S hogy mindez egy rendőrállamban történik, egy jó kis diktatúrában: egészen perspektivikus színházi anyag.

Nem tudom, miben hasonlít az 1931-es Ausztria – gazdasági világválság, munkanélküliség, az antiszemitizmus bősz felemelkedése – a 2016-os Magyarországhoz.

„Gyakran találkozom olyan emberekkel, akik nem járnak színházba, és amikor megkérdezem tőlük, hogy miért, azt válaszolják, hogy azért, mert a színészek ordítanak, mesterkélten, bizarrul beszélnek, a film viszont nem ilyen” – mondja Thomas Ostermeier német rendező, a legnagyobb név, aki az idei MITEM-re eljött (az 1999-es Kortárs Drámafesztiválon már láthatta rendezését a magyar közönség).

A hazai kortárs tánc úgynevezett Y generációjának fontos figurája. Ismert táncossá az Európa-szerte sikeres Hodworks darabjaiban vált. Az állandó alkotótársaival (Dányi Viktóriával és Vadas Tamarával) készített Nyúzzatok meg megváltoztatta a táncos formanyelvet, ráadásul kiszélesítette a műfaj közönségének táborát, és ezek a nézők későbbi, már koreográfusként jegyzett előadásait (Dekameron, Eclipse) is kíváncsian követik. A Nyúzzatok meg két éve elnyerte a Lábán-díjat, idén pedig Molnár két előadással is szerepel a jelöltek, vagyis az évad hét legkiemelkedőbb produkciója között.

Mókás meg persze elszomorító is, hogy pár nappal a tánc világnapja és a kedélyes ünnepi szónoklatok után arról írok, hogy itthon valójában nincs mit ünnepelni.

Rasszizmus, lakhatási válság, párkapcsolati erőszak. Kirobbanó siker.

Már Mundruczó egyik első színházi rendezésének is központi problémája volt a szőke, kék szemű, kiválasztott rassz uralma.

„Ez a színházi este felvilágosításul és bátorításul kíván szolgálni” – írják a sajtóanyagban. Bármivel folytathatnák a mondatot, már nyerésre állunk, hisz legalább tetten érhető szándék van. Én valahogy így fejezném be: az előadás meghalni tanít, és erre a tudásra nagy szükség van.

Nehéz megmondani, miről szól a Galilei élete a Nemzetiben, és talán éppen ez a reményteljesen fojtó ebben az előadásban.