rés a présen: A koreográfiáid táncosak, a szólóid avantgárd performance-ok. Mire vezethető vissza ez a kétarcúság?
Cserepes Gyula: A szlovén En-Knap társulatnál töltött évek alatt a koreográfusokon kívül több színházi rendezővel is dolgoztunk, tehát ért olyan hatás, kaptam olyan eszközkészletet, amely a performance, illetve az előadó-művészet felé sodort. Egyébként Fótra jártam, a népművészeti szakközépiskolába, néptánc szakra, aztán a Budapest Kortárstánc Főiskolára. Zentán születtem és a kisgyerekkoromat a Vajdaságban töltöttem, ahol inkább a naiv művészet hatott rám, meg a szobrászművész nagyapám, Csasznyi István művészete, aztán évekkel később, amikor már Magyarországon éltünk és kikerültem táncosként Szlovéniába, akkor találkoztam és kötődtem össze a jugoszláv avantgárddal. Tulajdonképpen akkor jöttem rá, hogy egy hiányzó posztjugoszláv generációhoz tartozom.
rap: Mi foglalkoztat a legjobban a táncban?
CSGY: A ritmus – és ezalatt nem a néptáncos csapásolást értem – mint egy univerzális nyelv áll az érdeklődésem középpontjában. Nagy hatással van rám az Abramović-életmű. Foglalkoztatnak a megváltozott tudatállapotok, amihez eszköz a repetíció, mint például a Rave (2019) című előadásomban. A MU Színházban sikert aratott SELFY (2017) című, nézőket is bevonó előadásom strukturált improvizáció. Itt a közönséget résztvevőnek tekintem. Ez onnan jön, hogy nézőként én rosszul viselem, ha néznem kell a táncot, és nem csinálhatom.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
