| ||
Magyar Narancs: Az Anyám…-ban tizennyolc éves korától nagyjából hatvanéves koráig te játszod a főhőst, Bertát. Úgy tűnt, az öregedést inkább színészi játékkal, mint sminkkel próbáltátok érzékeltetni.
Ónodi Eszter: Az elején megbeszéltük, hogy nem lesz maszkparádé. Pont egyszerre forgott a Houdinivel, amiben a címszereplő anyját játszom – ott három órán keresztül sminkeltek, lényegében egy gumimaszkban kellett játszanom, amiben biztos nagyon vadul néztem ki, de a színészi képességeimre innentől kezdve kevéssé volt szükség. Abban, hogy az Anyám… esetében érezzem Berta aktuális korát, a jelmez is sokat segített: volt, hogy én kértem a jelmeztervezőt, Szakács Györgyit, hogy hadd vegyem fel azt a kockás szoknyát, amiben két számmal nagyobbnak tűnök. De persze vannak más trükkök is: többször feltűnt, hogy nem olyan a világítás, vagy nem olyan szögből vesz a kamera, ami a legszebb profilomat mutatja. Ez is dob az emberen pár évet.
MN: Nem zavar, ha nem vagy szép a vásznon?
ÓE: Nem. Főleg ezt a filmet elnézve, örülök, hogy ilyen kaméleonalkat vagyok. Ha beraknak a díszletbe, függetlenül attól, hogy mikor és hol játszódik a film, automatikusan elkezdek benne működni, átveszem azokat a hangulatokat, amik ott vannak.
MN: Ezért is furcsa, hogy már több helyen is elmondtad, hogy a te alkatoddal nem lehetne külföldön érvényesülni.
ÓE: Ez így van: egyrészt azért, mert Magyarország Amerikából nézve szinte láthatatlanul picike ország. Ha már mindenáron kelet-európai színészt akarnak egy szerepre, akkor olyat választanak, aki otthonról hoz egy több tízmilliós nézőszámot, például egy oroszt vagy egy lengyelt. Az alkatomról meg azt gondolom, hogy átlagos. Ha olyan különlegesen izgalmas szépség lennék, mint, mondjuk, Naomi Campbell, akkor lehet, hogy lenne, vagy most már inkább csak lett volna esélyem.
MN: Az Anyám… az író-rendező, Fekete Ibolya édesanyjának a történetét meséli el. A Glamour után ez a második olyan filmed, amiben a rendező családi története elevenedik meg. Ez a személyes érintettség érzékelhető volt a forgatáson?
ÓE: Ebben a filmben sokkal több nyugszik az én vállamon, mint anno a Glamourban – ott leginkább egy növény voltam, és úgy is éreztem magam. Az volt az első filmem, semmit se fogtam fel abból, ami történik körülöttem, szóval az nem volt egy beszámítható állapot. A kérdésre visszatérve, persze, érzékeltem mindkét forgatáson, hogy nagyon személyes történetről van szó. Ettől persze nem költöztünk össze Ibolyával, nem mesélte el nekem az egész életét, hanem egy teljesen egészséges rendező-színész viszony alakult ki köztünk. Nyilván volt olyan, hogy sokszor fel kellett valamit venni, mert Ibolya nem azt hallotta, amit szeretett volna, de ez teljesen természetes, ha az ember a saját anyjáról készít filmet.
MN: Egy komplikált anya-lány viszony is van a filmben, bár azokban a jelenetekben már nem te, hanem a lengyel Danuta Szaflarska játssza Bertát.
ÓE: Viszont én vagyok a hangja a néninek, de ez senkinek se tűnik fel, a saját anyukám se vette észre! Nekem az a két nap volt a legnehezebb munkám ebben a filmben, amíg leszinkronizáltam egy 96 éves öregasszonyt.
MN: Ezek szerint már láttad a filmet. Vannak színészek, akik azt állítják, hogy sosem nézik meg magukat.
ÓE: Szerintem, aki ezt mondja, az nem mond igazat. Egy színész mindenképp látni akarja magát, még akkor is, ha végigszörnyülködi az egész filmet. Elsőre az ember mindig csak magát nézi. És másodikra is… Azt hiszem, nagyjából ötször kéne megnéznem a filmjeimet ahhoz, hogy végre ne magamra, hanem a filmre koncentráljak, de idáig még sose jutottam el. Szóval, igazából fogalmam sincs, hogy milyenek a filmjeim. (Nevet) De mivel változtatni már úgysem lehet rajtuk, nem nagyon szoktam ezzel foglalkozni.
MN: A színházban viszont lehet menet közben változtatni. Ott ez hogy működik?
| ||
ÓE: Sok mindenen múlik. Egyszerűen érik a szerep, érik a partner, érek én – jobban összeáll az egész. Olyan is volt, hogy valami működött az elején, mindig nevettek rajta, majd egyszer csak elkezdtek nem nevetni. Aztán észrevettem, hogy a partnerem csinál valamit másképp; ilyenkor meg kell beszélni, hogy várd már meg, amíg én azt mondom hogy, mielőtt te azt csinálod, hogy. Szóval néha nagyon egyszerű és átlátható matematika az egész, máskor meg fogalmad sincs, hogy mitől, de működik. A Top Dogsnak például a 368. előadásán éreztem rá, hogyan kellett volna kezdetektől fogva elmondanom egy monológot.
MN: Az Aranyéletben egy piti bűnöző meglehetősen gátlástalan feleségét játszod. Amikor a férjedet alakító Thuróczy Szabolcs azon kesereg, hogy az apja megvetette őt, te kimondod azt, ami a sorozatbéli család mottója is lehetne: abban a világban úgy kellett élni, most meg így lehet.
ÓE: Az apa, akiről szó van, egy igazi vonalas, kádárista katonatiszt volt, aki nagyon erősen képviselt egy értékrendet. Most a sok mutyival, tisztességtelenséggel elképesztő káosz van, amiben mindenki a saját képességeihez mérten próbál egyrészt eligazodni, másrészt boldogulni. Épp ezért úgy gondolom, hogy maximális igazság van Janka szavaiban, bár természetesen ez nem az én véleményem.
MN: Mennyiben volt más a forgatás, mint egy játékfilmé?
ÓE: Az HBO a forgatás egésze alatt teljes mértékben jelen volt, kézben tartották a dolgokat. Én ilyen szintű odafigyeléssel még nem találkoztam, például, hogy ott üljön valaki produceri részről a ruhapróbán. Ez eleinte furcsa volt, de közben nagyon megnyugtató is, hogy senkit sem engednek hibázni.
MN: Kevés olyan színész van ma Magyarországon, aki filmen ugyanolyan jól megállja a helyét, mint a színpadon – talán ezért is dolgoztatja a filmipar mindig ugyanazt a pár embert. A színészképzésnek része a filmes gyakorlat?
ÓE: Nem tudom, most mi a helyzet, de amikor én jártam a főiskolára, akkor egyhetes filmes kurzusunk volt Szabó Istvánnal. Annak az első órája, amikor elmondta az alapokat, az nagyon hasznos volt, de egy hét alatt nyilván nem lehet megtanulni filmszínészként dolgozni. Szerintem szörnyű, hogy nincs filmes képzés, mert tényleg teljesen más filmezni, mint színpadon játszani.
MN: Képzés híján akkor erre rá kell éreznie annak, aki vászonra kerül?
ÓE: Mindenképp kell érezni a kamerát, tudni kell vele bánni. Nehéz megmondani, hogy ez ösztön vagy gyakorlás kérdése. Mindenesetre, ha az embernek van alkalma gyakorolni, akkor az nagyon sokat lendíthet a filmszínészi képességein.
MN: Színészként érzékelsz különbséget aközött, ahogy a filmek az MMKA idején, és ahogy most készülnek?
ÓE: Nem igazán látok különbséget, talán csak annyit, hogy az elszámolás, fizetés rendben van: most alapvetés, hogy anélkül nem lehet bemutatni egy filmet, hogy minden színész ki ne lenne fizetve. Az előző rendszerben ez nem volt ilyen egyértelmű. Nekem is van olyan filmem, ami egyetlen vetítést élt meg egy filmszemlén, és azóta dobozban van, mert a producer a fél stábot elfelejtette kifizetni. Ilyen most már nem fordulhat elő. Művészi szempontból a Filmalap-féle rendszer a forgatókönyvírók és a rendezők munkájára nyilván jobban kihat. Egyébként ötletszinten nekem azzal nincs bajom, hogy fejleszteni kell a forgatókönyveket, nem hiszem, hogy árt egy könyvnek, ha többen ránéznek.
MN: Jövőre lesz húsz éve, hogy – akkor még főiskolásként – elkezdtél a Katonában játszani. Megünnepled?
| ||
ÓE: Ezt biztos, hogy nem ünneplem meg, ezt ünnepelje meg a színház! (Nevet) Zavarban vagyok az ilyen évfordulóktól, és eléggé el is borzaszt ez a szám.
MN: Ha ennyi ideje lényegében ugyanazzal a húsz-harminc emberrel játszol együtt, honnan tudsz inspirációt meríteni?
ÓE: És ez a harminc ember se harminc, mert van, hogy mindig ugyanazzal a két-három színésszel vagy párba rakva. Párszor már megtörtént, hogy egy-egy kollégára, akivel valahogy sose játszom együtt, rácsodálkoztam a büfében. A rutinnak jó és rossz oldala egyaránt van: a jó az, hogy már rezdülésekből értjük egymást, nem nulláról kell kezdeni, a rossz meg az, amikor az ember azt érzi a színpadon, hogy szinte ugyanezt mondtam, ugyanígy, ugyanennek az embernek egy másik előadásban. Szerencsére a Katonában sokunkban megvan arra az igény, hogy ha ilyesmit érzünk, akkor azonnal változtassunk rajta. Bennem pedig maximálisan megvan, mert magamat én unom meg a leghamarabb.
MN: Egyre gyakrabban játszol anyákat, idősebb nőket. Erre hogy tud felkészülni egy színésznő?
ÓE: Nincsenek konkrét stratégiáim. Most nagyon örülök, hogy nyolc év után megint Gothár Péterrel dolgozhatok, és igyekszem erre fókuszálni. Egy részeg kurvát fogok játszani, ami korfüggetlen, sőt Péter állítása szerint ez egy fiatal lányra van írva. Most ez van, aztán majd lehet, hogy lesznek olyan szerepeim is, amik testhezállóbbak. De már abból is kinőttem, hogy terveket szövögessek. Egy csomó klasszikus szerep már elment mellettem, sosem fogom őket eljátszani. Na, ez egy közös vonása Jankának, Bertának és nekem: bármi rossz történik, abból mindig inkább a jóra próbálunk fókuszálni.
MN: Az Anyám... főszereplője 27-szer költözik. Benned sosem volt ilyen vágy?
ÓE: Ó, dehogynem! Bár ez nálam nem látszik, hisz’ 20 éve vagyok a Katonában, 15 éve élek a gyerekem apjával, szóval van bennem egy félelem a változástól, de azért voltak olyan időszakaim, amikor azt éreztem, hogy lépnem kell, akár a Katonából is. Ilyenkor elmondtam az igazgatómnak (akkor még a Zsámbéki volt), hogy úgy érzem, nem találnak meg azok a feladatok, amiket szerintem el kéne játszanom. Úgy vagyok vele, hogy az a legjobb, ha az ember nem taktikázik, főleg egy színházi helyzetben, ami nagyon intim. Szóval elmondtam, hogy nem érzem, hogy örömet okoz, ha bemegyek reggel a színházba, esténként nem érzem, hogy elő tudnék magamból hozni valamit, amit eddig még nem mutattam meg. És erre ilyenkor két típusú válasz jöhetett: vagy a következő évadban, a próbatáblán volt a válasz, vagy megkérdezte az igazgatóm, hogy: De hát hova tudsz elmenni a Katonából? És ez elég jó kérdés.
