Magyar Narancs: Hogy látod, az alternatív szférán kívül mennyire vagy benne a köztudatban?
Monori Lili: Még mindig kísért a múlt a Kilenc hónap miatt. Amikor megismételték a tévében, Kisorosziban csak a férfiak köszöntek. Régen meg is kérdezték a nénik: "Na, és a házat abból vette?"
MN: Fél Európát bejártátok Mundruczó Kornél színdarabjaival, a Szégyennel, korábban a Frankenstein-tervvel. Könnyű az átjárás Kisorosziból Cannes-ba, a Trafóból Avignonba?
ML: Nekem mindegyik egyforma, nem tudom szétválasztani. Vegyük a Szégyent, ez most a legaktuálisabb. Avignonban ötven fok volt. Beteg a szívem, nagyon nehezen viseltem. Egész nap a szállodában voltam, este eljátszottam az előadást, mintha itthon játszanám a Trafóban. A különbség legfeljebb annyi, hogy inkább a feliratot nézték, mint engem. Sokkal jobb az eleven kontaktus a közönséggel.
MN: Mundruczó a legmagyarabb darabjának nevezte a Szégyent mint a poszt-apartheid rezsim és a rendszerváltás utáni hazai társadalom analógiáját. Téged mi érintett meg a kutyamenhely tulajdonosnőjének szerepében?
ML: Miska kutyám az előadás emblémája. Ő a sztár. Bev Shaw pedig a halál angyala, aki átsegíti a kutyákat. Amikor elolvastam Coetzee regényét, nagyon sajnáltam a lányt, akit megerőszakolnak, az apát, akit megvernek, de igazából a kutyák sorsa hatott rám. Évmilliós harcot folytat az ember az állatokkal. Feltaláltuk a lőfegyvert, az állat kapitulált, de mi megvetjük őt, mert hadifogoly. Ilyen a természetünk, bestiálisak vagyunk. Fehér istenek - erről most csinál filmet Kornél.
MN: Mundruczónál - akárcsak nálad - vékony a fal valóság és színház között. Ez a közös nevező?
ML: Úgy dolgozom vele, mint színészkollégámmal. Még a Delta előtt az Anyát akarta megcsinálni velem Gorkijtól, végül a Frankenstein-terv lett belőle. Maximális szabadságot ad.
MN: Mindig is szembementél a szokványos színésznői sorssal.
ML: Kezdőként mellbevágó, nagyon idegen volt a közeg. Hogy nincsenek természetes kapcsolatok, mintha szerepeket játszanánk.
MN: Hogyan jött az életedbe a színészet?
Fotó: Sióréti Gábor
ML: Gyerekkoromban sokat rajzoltam. Emberfigurákat, akiknek elképzeltem a sorsát. A képzőművészeti gimibe akartam menni. A rajztanárom nem tudta szívből javasolni, hogy ezt a pályát válasszam. Az a probléma velem, mondta, hogy hónapokig jól megy a rajz, aztán mintha elfelejtettem volna, teljesen a nullára zuhan. Beneveztem különböző szavalóversenyekre, amiket sorra megnyertem. Nem tudom, mi történt. Valami önkívület jött rám. Mindig a szeretet hajtott.
MN: Otthon nem kaptad meg?
ML: Apukám el-eltűnt, nemigen törődött velünk. Anyukám kínlódott szívbetegen. Nagyon szegények voltunk. Lehetett viszont rollerezni a szobában, amit nagyon élveztem. Nem jártam se bölcsődébe, se óvodába, sokáig iskolába se mentem. Állatokkal játszottam. Kismalacon lovagoltam, a kiskacsát agyonszeretgettem. Sajnáltam, hogy megfázik, ezért beraktam a sütőbe. Ez volt az én bunkerem, azt hittem, egy életre szóló védelmet ad. Nyolcévesen a kanyaró szövődményei miatt szívbeteg lettem, szanatóriumba kerültem. Később gyors- és gépírást tanultam. Tizenhat évesen már dolgoztam.
MN: Egy ideig hivatalos vágányokon futottál: elvégezted a Színművészetit, leszerződtél a Tháliába, Kaposvárra, a Mafilmhez.
ML: A mai napig hálás vagyok Kazimir Károlynak. Főszerepet adott nekem, a kis statisztának a Légy jó mindhaláligban. Aztán a barátaim, Bódy Gábor és Magyar Dezső unszolására kirúgattam magam, mert már leszálló ágban volt a színház. Kaposváron is főszerepeket játszottam. Zsámbékival és Ascherrel jó haverok voltunk a főiskolán. Ma is lelkifurdalásom van, hogy áruló lettem, nem álltam helyt. A fiam miatt nem bírtam tovább a vidéki színészlétet. Minden évben felhívtak, hogy menjek vissza. Amikor megalakult a Mafilm-társulat, Föld Ottó hívott. Bujtor után én lettem a második belépő. Jó volt, mert nem kellett dolgozni, nem kellett szerepeket vállalni, ha nem akartam. A színész ugyanis rabszolga. Ahogy Latinovits írja a Ködszurkálóban: köteles, köteles, köteles.
MN: A filmes karriered két hosszú évekre betiltott filmmel, A tanúval és a Bástyasétány 74-gyel startolt.
ML: Magyar Dezső A tanúban első asszisztens volt. Ő nyomott be a filmbe. Nem akartam elmenni a próbafelvételre, mindenféle indokokat találtam ki. Addig nyúzta Bacsót, amíg csak sikerült. Később tudtam meg, hogy szerelmes volt belém. Láttam őket Bódyval szabadon dolgozni, vállalták a felelősséget az életükért, a gondolataikért. Aztán kénytelen volt elhagyni az országot, felfüggesztettet kapott. Kilopták az országból egy csomagtartóban. Én meg kivittem a pénzét, amit Oberhausenben nyert, de visszajöttem. Nem bírtam elhagyni anyukámat, ragaszkodtam a családomhoz.
MN: Mészáros Márta színésznőjeként váltál nemzetközileg is ismertté a Kilenc hónappal, az Örökséggel, az Ők kettennel.
ML: Én voltam Kovács Juli, a lázadó prolilány, a kinti kritika ezt jól kihasználta, mint a rendszer ellen lázadó proletárt.
MN: Lázadtál a rendszer ellen?
ML: Kínlódtam, nagyon rossz idegállapotban voltam. Márta azt mondta, azért választott ki, mert látta rajtam a szabadságot, hogy mindig azt csinálok, amit akarok. Na, hát - mondtam neki - éppenséggel nem tudom, hogy mit akarok. Miután disszidáltam, majd hazajöttem, öt évig látás- és hallászavaraim voltak. Úgy fájt a szemem, mintha kést szúrtak volna bele. Holott nem is voltam szerelmes a férjembe. Valami összetett dolog lehetett, talán az is benne volt, hogy másfajta lehetőségeket tapasztaltam meg, amikor Gáborral és Dezsővel dolgoztam. Tőlük tudtam meg, hogy milyen rendszerben élünk. Amikor az Agitátorokat forgatták, az öreg Lukáccsal tárgyaltak a tizenkilences intellektuális csoportról. A családomban voltak áldozatok, akik fiatalon haltak meg a Rákosi-rendszerben. Apám mindig csak köpött egyet, ha a rendszerről volt szó.
MN: A Kilenc hónapban a magyar filmtörténetbe szülted bele a fiadat. Nehéz döntés volt?
ML: Terhes voltam, de még nem látszódott rajtam. Úgy néztem ki, mint egy ágrólszakadt fiatal lány, akinek Márta elmesélte, hogy Agnés Varda felvette a saját szülését. Először nem fogtam fel, hogy az én szülésemet fogják felvenni. Azt hittem, hogy ez is egy szerep, mint amilyen a kedvencem Kézdi-Kovács Zsolt filmjében, a Ha megjön Józsefben.
MN: Behúztak a csőbe?
ML: Végül is lemondhattam volna. Már két hete elfolyt a magzatvizem. Október 16-ára voltam kiírva, de miután van egy szimbólum az életemben, Eleonora Duse olasz színésznő, aki október 3-án született, aznap bementem a kórházba, és kértem a szülésznőt, hogy hívja be az orvost. Telefonáltam a filmeseknek, és onnantól már nem volt pardon. Két gyorsítót kaptam, amitől úgy éreztem, hogy eltörik a gerincem. Kétszázhatvanra szökött a vérnyomásom. Kende János operatőr egyszer elájult, mindenesetre felvették a szülést.
MN: Idehaza idegenkedve fogadták Mészáros Márta filmjeit, de külföldön rengeteg elismerésben részesültek.
ML: Itthon gyalázkodó levelek sorát kaptuk. Mártának még autós üldözése is volt, le akarták szorítani a rendőrök, mert megismerték. Különösen Franciaországban szerették a Kilenc hónapot, ahol a zenitjén volt a feminista mozgalom. Rengeteg díjat nyert a film, az arab világban szólt a legnagyobbat. Zsámbékitól elkéredzkedtem, hogy Teheránba szeretnék menni. Nem mondtam meg a színházban, hogy a sahnéval jattolok vagy Rita Tushingammel találkozom. Természetesnek tartottam. Lukáts Andor szólt, hogy a televízióban látta, hogy Újdelhiben egymást verték az emberek a jegyért, rendőrkordon volt, a nőket nem engedték be. Egy indiai riporternő interjút készített velem a női sors vállalásáról. Azt mondtam neki, nem tudok feminista dumát nyomni. Egyszerű dolgokról van szó.
MN: Ugyanilyen természetességgel vágtál bele az alternatív színházi létbe?
ML: Bódy Gábor még filozófiahallgató volt, amikor elkezdtünk együtt dolgozni meg járni. Öt évig csináltuk A cselédeket, amibe sikerült bevonni Ruttkai Évát is. Gábor minden szerepet eljátszott, zongorázott, közben én mondtam Solange vagy a Madame szövegét. Aztán ettünk, elmentünk bulizni.
MN: Ennek a létformának a kiteljesedését jelentette később a Szentkirályi Műhely?
ML: Próbateremként kaptuk meg a Szentkirályi utca 4. pincehelyiségét, amit a lakásom árából hoztunk helyre. Működési engedélyt viszont nem kaptunk. Az egész úgy kezdődött, hogy rosszakat álmodtam. Forgatókönyvet írtam belőlük, és beadtam a tévébe, a Fiatal Művészek Stúdiójába. Hozzátettem a Molly-monológot az Ulyssesből. Lett is egy kis cirkusz, mert akkoriban ez híres pornográf szövegnek számított. Később megtudtam, felhasználták az anyagomat, hogy meg lehessen szüntetni az FMS-t. Azután a Balázs Béla Stúdióban landolt az egész, operatőrt is kaptam hozzá, de nem akartam belőle filmet. Közben a Visszaesők forgatásán találkoztam Lacával (Székely B. Miklós), ő mondta, hogy ez egy nagyon kemény színház. De én hallani sem akartam színházról, lezártam magamban. Laca pedig akkor kezdett a Tarr-ral forgatni, már nem akart amatőr színész lenni, színházat csinálni.
MN: Mégis valamiféle kultikus hellyé nőtte ki magát a Szentkirályi, családi színházzá, ahol húsz éven át lelki élveboncolás folyt.
ML: Nem akartunk produkciókat, de a bérleti díj miatt rákényszerültünk. Olyan helyre gondoltam, mint az óvóhely, ahol '56-ban játszottunk. A Szentkirályi vízben állt, évtizedek óta oda folyt le a csatornavíz. Laca konténerekben hordta ki. Nem volt se villany, se fűtés. A Mafilm segítségével be tudtam vezettetni a talajfűtést meg a vizet. A lakók már a legkisebb zajra rohantak feljelenteni minket. Én mindennap bementem, mintha próbálnék. Volt egy Ernő nevű statiszta, leültettem egy terembe, adtam neki pénzt, és megköszöntem a próbát.
MN: 2004-ben ki kellett költöznötök, mert lebontották a házat. Utána a Mu Színházban játszottatok meg lakásszínházakban.
ML: Az már nem inspirált annyira. Nekem ez a pince volt a mindenem, az anyám, a szüleim. Nagyon sajnálom, hogy nem tudtunk úgy maradni, hogy semmit ne akarjunk, hanem majd a dolog megmutatja magát. Különben az ember elvész abban, amit akar. A Király utca 9.-ben, egy barátom lakásán csináltuk Babel Árulását, utána Rozi lányom lakásán a Maros utcában a Don Quijotét. Akkor én már nem tudtam jelen lenni, mert infarktusom volt, Skype-on kapcsoltak Kisorosziba, Rozinál Zsótér, MGP, pár ember és Rozi cicája ült. MGP megírta, hogy vetítenek ugyan a színházakban, de itt minden valódi: egy valóban beteg ember Kisorosziban, a másik Budán, mégis van közöttük kapcsolat. Tehát a kapcsolat a lényeg.
MN: Azt mondtad, hogy az infarktusod óta mások álmait gyűjtöd. Most éppen Schütz Ila emlékére Bergman Personájának a feldolgozására készülsz.
ML: Schützi a barátnőm volt. Pár hónapja azt álmodtam, hogy hozott nekem egy dobozkát meg harapófogót, amivel tárgyakat szedett ki, és azt mondta nekem, ha ki tudja szedni a dobozból, ami a betegségem, akkor meggyógyulok. Be is vettem ezt a darabba. Az infarktusosok nem teljesen a való világban élnek. Szégyellem magam, hogy infarktusom volt. A kardiológusom is látja, hogy mindig szorongok. Ő beszélt rá a Szégyenre, pedig lemondtam minden munkát. Bele kell menni a helyzetekbe, meg kell tanulni kezelni a stresszt, nem elmenekülni.
MN: A Frankenstein-terv századik előadásán szívrohamot kaptál, mégsem engedted meg magadnak, hogy a színpadon essél össze.
ML: Az első öt percben jött a gyomorgörcs. Aztán már csak a falat fogtam, de végigcsináltam, nem akartam elküldeni a közönséget. Az egyik barátnőm szívspecialista ismerőse ott ült a nézőtéren, azt gondolta, milyen jól játszom. A tapsnál kimentem az utcára. Az volt a szerencsém, hogy a produkciós menedzser, Büki Dóra kiszaladt utánam, és nem taxit hívott, hanem beültettek a kellékes kocsiba. A kórházban meghaltam. Újraélesztettek, küzdöttek értem.
MN: Átmentél azon a bizonyos alagúton?
ML: Igen, tudom, hogy "ennyi" az egész. Nem félek a haláltól. Családom van, unokám, állatok, akik miatt élnem kell.
MN: Elmenekülsz a munkába?
ML: A Persona mellett Krúdy Álmoskönyvével is pályáztam az NKA-hoz. És Németh Lászlóval foglalkozom Trianon kapcsán. Abba kéne hagyni a trianonozást, mert ahogy írja, mi is tehetünk róla, másrészt szembesülni kellene vele, harmadrészt békét kellene kötni a szomszédos országokkal.
MN: Miért foglalkoztat Trianon?
ML: Talán a Monori nagymamám miatt, aki felvidéki volt. És a mostani idők miatt.
