Fotó: Cuhorka Ádám
Milyen jó lenne, ha ez az előadás sokakat fölháborítana; egyeseket annyira, hogy nekilátnánk annak a bizonyos múltfeldolgozásnak, ami sem a kiradírozással, sem az átrajzolással nem azonos - szóval, ha megindulna fájó ügyeinkről az a minden oldalú társadalmi párbeszéd, amely annyira nincsen. És jó lenne mielőbb hozzáfogni - bármennyire is kedvezőtlenek ehhez a jelenlegi politikai viszonyok -, még mielőtt az elsőtől az utolsóig ránk égnek Thomas Bernhard szavai, ez a monumentális és zseniális, túlzásokkal, általánosításokkal teli gyűlöletroham. Legföljebb a Katona folyamatosan játszaná a darabot egy fél évig - na jó, olykor beiktatna a sorba egy-egy A mi osztályunkat is...
A látvány maga a Heldenplatz, annak is a Neue Burg Nemzeti Könyvtárnak otthont adó része. Antal Csaba díszlete - a változó színű világítással is - egyetlen pillanatra sem engedi feledni, hol vagyunk: Bécsben. Thomas Bernhard utolsó darabja, az életművét megkoronázó, csöppet sem fékevesztett, hanem nagyon is kiszámított, formáját, intonációját, részleteit és célpontjait tekintve higgadtan, profin és körültekintően megszerkesztett darab (amit Tandori Dezső fordított, remekül), a címében is provokatív Heldenplatz hónapokig tartó (sajtó)botránysorozat után került színre a Burgtheaterben, a német Claus Peymann által igazgatott színházban, az ő rendezésében, 1988. november 4-én.
Fájdalmas és ellentmondásos "megünneplése" az Anschluss ötvenedik évfordulójának: Bernhard szerint az osztrák antiszemitizmus éppoly erős, mint akkor volt, amikor az osztrákok tömege ünnepelte Hitlert a Heldenplatzon 1938. március 15-én. És szereplői - egy osztrák matematikaprofesszor családja - bőven ontják keserűség szülte érveiket: "hat és fél millió debil" országáról beszélnek, ahol "senki sem lehet eléggé korlátolt, hogy a legmagasabb pozíciókba ne kerülhetne", és ahol csak katolikusnak vagy nemzetiszocialistának lehet lenni, ahol bármerre néz vagy megy az ember, a második mondat után zsidógyűlöletbe ütközik. A zsidógyűlölet erősebb, mint valaha, hiszen immár az elnyomott bűntudat is táplálja.
Josef Schuster professzor - aki Oxfordot választotta második otthonául honfitársaitól menekülve, ahová először a Hitlert éljenző osztrák örömünnep után utazott, és azóta az ingázással próbálta elviselhetővé tenni bécsi életét - a Hitler-beszéd ötvenedik évfordulóján öngyilkos lesz; temetésére gyűlik össze a család a Heldenplatzra néző elegáns lakásban. Bernhard persze nem politikai filippikákat, hanem drámát írt, amelyből a zsigeri dühroham és megvetés mellett kirajzolódik a család története, egy hanyatlástörténet, egy pusztulástörténet, fényes elmék és nagy tehetségek kíméletlen megsemmisítésének története.
A konzekvenciákat, a sommás ítéleteket halljuk-látjuk a Kamra játékterén. És mivel nagy a kísértés az áthallásra - ami természetesen sem az író, sem a színház szándékával nem ellentétes -, megismétlem: nem körültekintő, tudományos eszmefuttatás ez egy nép (történetesen Bernhard saját népe, az osztrák) karakterének alakulásáról, hanem egy sokszorosan sértett-sérült család drámája. Vádirata, igen - de ez már Bernhardé. Akinek túlzásait szerencsésebb nem a sértettség, hanem a múltfeldolgozás elmaradása okozta közállapotok számlájára írni. Nemcsak a professzor fivére az író szócsöve, aki maga is (filozófia)professzor, de évek óta a közeli Neuhaust választotta élete helyszínéül, és noha csöppet sincs kedvezőbb véleménye az osztrák állapotokról, mint az öngyilkosságba menekült bátyjának, a túlélés érdekében önmaga redukálta mind életterét, mind aktivitását. Máté Gábor bámulatos színészi kreativitással teremt elénk egy öregedő, fizikailag hanyatló, de szellemileg túlhabzóan eleven figurát; arca összemegy, tekintete csillogása egy parányit mindig a szája előtt jár, és keserűségét rendíthetetlen szubjektív derűbe oltva lesújtó képét adja a szerinte kulturálisan is, mentálisan is leromlott Bécsnek.
Bagossy László a darabot, és nem az üzenetét rendezi meg. Az árnyalt, sokszor önmagukban is tragikomikus vagy tragikus figurákat teremtik meg a színészek, vigyázva arra is, hogy a családi dráma felvonásról felvonásra táguló aspektusa, az összehordott információk tisztán, átláthatóan tartsanak a komplex tabló felé: egyszerre ér csúcspontra a család kimetszett egy napjának a története és az író Ausztria-víziója.
Ehhez persze kell ez az egyenként és együtt is erős társulat. Pelsőczy Réka indulatos, éles eszű és éles nyelvű Annája mellé a hallgatag és fázós, befelé szenvedő húgát játszó Rezes Judit. A meghalt professzor házvezetőnőjét és föltehetően legközelebbi társát, az imádatát inghajtogatásba fullasztó Zittelnét sodró összeszedettségben megfogalmazó Szirtes Ági mellé a "kiscseléd" Herta szerepében Kiss Eszter. A temetésre érkező baráti házaspár távolságtartó empátiáját megfogalmazó Olsavszky Éva és Szacsvay László, valamint a tanítvány igyekezetét már tartásával is megjelenítő Takátsy Péter. A családi "fősodortól" eltávolodó, színésznővel kalandozó fiút, Lukast játszó Mészáros Béla. És a 38-as "Sieg, heil!"-től szabadulni nem tudó, összetört életét stílussal és eleganciával leplezni immár képtelen özvegyet minden rebbenésében tragikusra formáló Bodnár Erika.
Ja, ezt a bizonyos "Sieg, Heil!"-t csak ő hallja. Meg mi.
Kamra, október 12.
