Jane Austen Büszkeség és balítélet című, emblematikus művét nemrég mutatta be a Centrál Színház. A filmrendező és a színház szerencsés találkozása: Ujj Mészáros Károly (Liza, a rókatündér, X – A rendszerből törölve) rendkívül finoman ráérzett arra, mi az, amit (filmen nem, csak) a színházban lehet. Az előadás így nem csak egy jól sikerült adaptációként vehető számba, hanem megmutat valami fontosat a színház természetéről is. Már a cím alapján – Büszkeség és balítélet két színészre – is sejthető, hogy fontos szerepe lesz a színháznak mint matériának, hogy az alakításokra a mesterségbeli tudás megmutatkozásaként fogunk tekinteni, hogy örömöt lelünk a két, filmekből jól ismert és megszeretett színészben, Balsai Móniban és Schmied Zoltánban.
Nem is csalódunk, amiben persze nagy szerepet játszik az eredeti ötlet kitalálója is. Az angol Joannah Tincey nevéhez fűződik a két színészre átírt adaptáció, melyet a szerző maga játszott a férjével, Nick Underwooddal Nagy-Britannia-szerte, nagy sikerrel. Az ő produkciójuk két és fél órás, és a regény huszonegy szereplőjét vonultatja fel – ezt a verziót húzta meg és egyszerűsítette le a fordító és a dramaturg, Baráthy György. A két színész így „csak” valamivel több, mint egy tucat szerepet játszik el. Az alkotók már-már kínosan ügyeltek arra, hogy a karakterek minél élesebben és nézőbarát módon megkülönböztethetők legyenek, amiben a színészeket az adott szereplőt is jól jellemző kellék vagy testtartás, grimasz segíti. Mr. Bennet például mindig előregörnyed és egy könyvet tart a kezében, Mrs. Bennet szétveti a lábait és berogyasztja a térdét, Kitty és Lydia idétlen masnit tűz a hajába és a ruhájába, Mr. Darcy elegánsan egy pár fehér kesztyűt fog két ujja között, Lady Caroline-nak pedig egy legyező és finomkodó kéztartás az attribútuma. A váltások gyorsak, pontosak, jól követhetők, a két színész valóban bravúros teljesítményt nyújt. A szerepösszevonások még egy szempontból meghaladják a konvenciót: a nemek sem jelentenek akadályt, Schmied alakítja például Jane-t, Lydiát és Lady de Bourgh-ot, Balsai pedig Mr. Bingley-t, akinek kifejezetten jól áll, hogy férfias határozottságába némi törékenység is vegyül. Egyedül Jane esetében éreztem azt, hogy alakja túlságosan röhörészősre – közhelyesen nőiesre – lett véve, ami miatt ez a karakter ellaposodik.
Ennek a módszernek amúgy is egyenes következménye, hogy néhány szereplő nagyon elrajzoltra tud csak sikerülni, ami – azon túl, hogy néha azért kissé irritáló – több szempontból is indokoltnak tűnik. Egyrészt a regényben is vannak komikus, kétdimenziós karakterek, másrészt a papírmasé-szerűség azt is jelzi, hogy – ha nem is embertípusok, de – bizonyos helyzetek, problémák fölött eljárt az idő, tehát ezek a szereplők egy realista előadásban is nevetségesek, sőt hiteltelenek lennének. Harmadrészt így domborodhatnak ki a főszereplők, Darcy és Elizabeth arcvonásai: emberségük, igazságuk és a szerelem törékenysége – a két színész őket játssza a legtermészetesebben, eszköztelenül, meghitten. Igaz, ebben az olajozottan működő gépezetben kevésbé érvényesül a regény egyik fontos aspektusa, az, hogy ők ketten nagy változáson mennek keresztül, mire megérkeznek egymáshoz. De az előadás így is képes megmutatni azokat a pillanatokat, amikor az érintettek még nem, a nézők azonban már tudják: megszületett a szerelem – szerintem ez minden Büszkeség és balítélet-feldolgozás egyik legfontosabb tétje.
A díszlet is szépen illik az előadás eszköztárába: a helyszínek a vetített háttér segítségével csak jelzésszerűen jelennek meg. A különböző társadalmi rangok szerint felöltöztetett két színész portréja jelzi a birtokok tulajdonosait – ezzel párhuzamosan egy le-föl ereszkedő fal segítségével változik a terek belmagassága is. A praktikus bútorok közül kiemelkedik a szék, aminek a támlája, ha megfordítják, lovat ábrázol, vagyis remekül alkalmas lovon, hintón, út közben zajló jelenetek helyszíneként.
A gyorsan pergő előadás először megvárja, míg a néző felveszi a tempót, aztán a saját eszközeit is túlzásba viszi, kifigurázza. Az ötödik testvér, Mary alakját például fuvolaszó helyettesíti, Lady de Bourgh lányát díszpárna. Komikusan sokszor ismétlődik az a gesztus, ami a nagybácsit különbözteti meg: Mr. Gardiner unos-untalan bonbonnal kínálja társaságát. Az egyik jelenetben pedig Mr. Bingley helyett már csak attribútuma, a kabát szerepel, hiszen alakítója, Balsai épp egy másik szerep megtestesítésével van elfoglalva. És mi mindeközben már nemcsak az Austen által oly okosan megrajzolt jellemeken nevetünk, hanem azon is, hogy a színház már csak ilyen.
Centrál Színház, november 2.
