Interjú

„Kiásni a dinoszauruszt”

Ivanics Tamás színész

Színház

Az Anya csak egy van című monodrámájáért Antistigma-díjat kapott, amelyet azoknak a művészeknek ítélnek oda, akik sokat tesznek azért, hogy egy-egy mentális problémát kevesebb előítélet övezzen. Ennek kapcsán a tabuk ledöntéséről, a problémák kimondásának fontosságáról és a színház erejéről beszélgettünk.

Magyar Narancs: A színművész szakon belül bábszínész szakirányon végeztél az SZFE-n. Bábszínésznek is készültél?

Ivanics Tamás: Tizennégy évesen fogalmazódott meg bennem, hogy színésznek kell lennem. Középiskola után színész szakra felvételiztem, akkor nem vettek fel. Éppen abban az évben indult Egerben egy bábstúdió Lengyel Pál vezetésével, aki a Harlekin Bábszínház igazgatója volt akkor. Semmit sem tudtam a bábról, de óriási szerelem lett, rögtön elvarázsolt, hogy egy bábot így életre lehet kelteni. Ezután felvételiztem Meczner János és Csizmadia Tibor bábosztályába.

MN: Az egyetem után a Ciróka Bábszínházba szerződtél Kecskemétre.

IT: Hét évadot töltöttem ott, és szerencsére jobbnál jobb munkák találtak meg. De aztán elkezdtem azt érezni, hogy számomra nem egészséges csak gyerekeknek játszani, tele voltam felnőtt érzésekkel és gondolatokkal, amelyeket így nem tudtam kiadni magamból. Márpedig ott másra nem volt lehetőség. Rendezőként a Cirókában az Anyegin és a Hamlet kapcsán olyan témákkal dolgoztam, amelyek mélyen foglalkoztattak, de színészként nem éreztem, hogy teljes életet élnék. Rá kellett ébrednem: nem az én utam. Hiányzott, hogy másokhoz kapcsolódva hozzak létre valamit, hogy emberi szempárba tudjak nézni. De megtanultam egyebek mellett absztrahálni is, s ezt viszem magammal minden munkámban.

MN: Csak úgy eljöttél a Ciróka Bábszínházból?

IT: Semmilyen ajánlatom nem volt, de feszült voltam már a város miatt is, mert számomra Kecskemét ingerszegény környezet volt. Hiányzott a budapesti pezsgés, a régi barátok, osztálytársak, hiányzott ez a közeg. Úgyhogy felmondtam, kerestem albérletet, és párhuzamosan elkezdtem megkeresni a volt tanáraimat, a rendezőket, akikkel dolgoztam, a színházigazgatókat, az itt dolgozó színészeket és kollégákat.

MN: Szabadúszásra gondoltál vagy szívesen leszerződtél volna valahova?

IT: Mindig vágytam a szabadúszó létre, csak gyáva voltam hozzá, és folyton egy olyan lehetőségre vártam, amivel dobbanthatok. Aztán inkább megteremtettem a lehetőséget én magam, és szerencsére egymás után jöttek a felkérések. És már az elején olyan produkciók találtak meg, amilyenekről régebben csak álmodtam. Mindig sokra tartottam például az Átriumban a Kultúrbrigád munkáját. Az első szabadúszó munkám is ott lett, az Isteni végjáték, aztán jött a Trojka Színházi Társulás, Dunaújváros és Budaörs.

MN: Jól érzed magad szabadúszóként?

IT: Speciális helyzet alakult ki, mert a tizenegy futó előadásomból tavaszra csak a Kamaszharc marad biztosan a Pinceszínházban. Megszűnik a Kultúrbrigád, és más előadásaim is ellehetetlenülnek. Akár pénzügyi nehézségek miatt, akár azért, mert kijátszottuk. Most ott tartok, ahol négy évvel ezelőtt, egyelőre nincs új munkám, és megint e-maileket írogatok. 2020-ban is nagy volt a baj, akkor is mondták, hogy nehéz a független szférában megmaradni. Így a legtöbb válasz arról szól, hogy örülnénk neked, de mi sem tudjuk, hogy életben maradunk-e. Neves rendezők írják, hogy nekik sincs még munkájuk. Az utóbbi hetekben szerencsére lett egy-két felkérésem, ez nagy öröm, de egy pillanatra sem szabad leállni az önmenedzseléssel, ez kulcsa az életbenmaradásnak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Két óra X

Ayn Rand műveiből már több adaptáció is született, de egyik sem mutatta be olyan szemléletesen az oroszországi zsidó származású, ám Amerikában alkotó író-filozófus gondolatait, mint a tőle teljesen független Mountainhead.

Megtörtént események

  • - turcsányi -

A film elején megkapjuk az adekvát tájékoztatást: a mű megtörtént események alapján készült. Első látásra e megtörtént események a 20. század második felének délelőttjén, az ötvenes–hatvanas évek egymásba érő szakaszán játszódnak, a zömmel New York-i illetékességű italoamerikai gengsztervilág nagyra becsült köreiben.

Élet-halál pálinkaágyon

Óvodás korunktól ismerjük a „Hej, Dunáról fúj a szél…” kezdetű népdalt. Az első versszakban mintha a népi meteorológia a nehéz paraszti sors feletti búsongással forrna össze, a második strófája pedig egyfajta könnyed csúfolódásnak tűnik, mintha csak a pajkos leánykák cukkolnák a nyeszlett fiúcskákat.

Egy fölényeskedő miniszter játékszere lett a MÁV

A tavalyi és a tavalyelőtti nyári rajtokhoz hasonlóan a vasúttársaság most sem tudott mit kezdeni a kánikula, a kereslet és a körülmények kibékíthetetlen ellentétével, s a mostani hosszú hétvégén ismét katasztrofális állapotok közt találhatták magukat az utasok.

A botrány határán

A Nádas-életműsorozat leg­újabb kötetét a színházi világnap alkalmából mutatták be az Örkény Színházban. Hogy hazai színházi életünk hogyan viszonyul ezekhez a magyar drámahagyományból kilógó művekhez, arra éppen egy Örkény-dráma, a Kulcskeresők címével válaszolhatunk.