Magyar Narancs: A színművész szakon belül bábszínész szakirányon végeztél az SZFE-n. Bábszínésznek is készültél?
Ivanics Tamás: Tizennégy évesen fogalmazódott meg bennem, hogy színésznek kell lennem. Középiskola után színész szakra felvételiztem, akkor nem vettek fel. Éppen abban az évben indult Egerben egy bábstúdió Lengyel Pál vezetésével, aki a Harlekin Bábszínház igazgatója volt akkor. Semmit sem tudtam a bábról, de óriási szerelem lett, rögtön elvarázsolt, hogy egy bábot így életre lehet kelteni. Ezután felvételiztem Meczner János és Csizmadia Tibor bábosztályába.
MN: Az egyetem után a Ciróka Bábszínházba szerződtél Kecskemétre.
IT: Hét évadot töltöttem ott, és szerencsére jobbnál jobb munkák találtak meg. De aztán elkezdtem azt érezni, hogy számomra nem egészséges csak gyerekeknek játszani, tele voltam felnőtt érzésekkel és gondolatokkal, amelyeket így nem tudtam kiadni magamból. Márpedig ott másra nem volt lehetőség. Rendezőként a Cirókában az Anyegin és a Hamlet kapcsán olyan témákkal dolgoztam, amelyek mélyen foglalkoztattak, de színészként nem éreztem, hogy teljes életet élnék. Rá kellett ébrednem: nem az én utam. Hiányzott, hogy másokhoz kapcsolódva hozzak létre valamit, hogy emberi szempárba tudjak nézni. De megtanultam egyebek mellett absztrahálni is, s ezt viszem magammal minden munkámban.
MN: Csak úgy eljöttél a Ciróka Bábszínházból?
IT: Semmilyen ajánlatom nem volt, de feszült voltam már a város miatt is, mert számomra Kecskemét ingerszegény környezet volt. Hiányzott a budapesti pezsgés, a régi barátok, osztálytársak, hiányzott ez a közeg. Úgyhogy felmondtam, kerestem albérletet, és párhuzamosan elkezdtem megkeresni a volt tanáraimat, a rendezőket, akikkel dolgoztam, a színházigazgatókat, az itt dolgozó színészeket és kollégákat.
MN: Szabadúszásra gondoltál vagy szívesen leszerződtél volna valahova?
IT: Mindig vágytam a szabadúszó létre, csak gyáva voltam hozzá, és folyton egy olyan lehetőségre vártam, amivel dobbanthatok. Aztán inkább megteremtettem a lehetőséget én magam, és szerencsére egymás után jöttek a felkérések. És már az elején olyan produkciók találtak meg, amilyenekről régebben csak álmodtam. Mindig sokra tartottam például az Átriumban a Kultúrbrigád munkáját. Az első szabadúszó munkám is ott lett, az Isteni végjáték, aztán jött a Trojka Színházi Társulás, Dunaújváros és Budaörs.
MN: Jól érzed magad szabadúszóként?
IT: Speciális helyzet alakult ki, mert a tizenegy futó előadásomból tavaszra csak a Kamaszharc marad biztosan a Pinceszínházban. Megszűnik a Kultúrbrigád, és más előadásaim is ellehetetlenülnek. Akár pénzügyi nehézségek miatt, akár azért, mert kijátszottuk. Most ott tartok, ahol négy évvel ezelőtt, egyelőre nincs új munkám, és megint e-maileket írogatok. 2020-ban is nagy volt a baj, akkor is mondták, hogy nehéz a független szférában megmaradni. Így a legtöbb válasz arról szól, hogy örülnénk neked, de mi sem tudjuk, hogy életben maradunk-e. Neves rendezők írják, hogy nekik sincs még munkájuk. Az utóbbi hetekben szerencsére lett egy-két felkérésem, ez nagy öröm, de egy pillanatra sem szabad leállni az önmenedzseléssel, ez kulcsa az életbenmaradásnak.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
