Az elkövetők a holttesteket ugyancsak munkaszolgálatos zsidókkal temettették tömegsírba, majd őket is módszeresen legyilkolták, azután a kastélyt felgyújtották, és Margit grófnéval az élen Svájcba szöktek a közeledő oroszok elől. A tömeggyilkosságért érdemben utóbb senkit sem vontak felelősségre, s az osztrákok, „a felejtés világrekorderei” több évtizeden át nem vettek tudomást a Rohoncon történtekről.
A történet bő évtizede került a Nobel-díjas Elfriede Jelinek elé, aki a Münchner Kammerspiele számára írta meg a Rechnitz – Az öldöklő angyal című drámáját. A történelmi emlékezet (nem) működését, a gonosz banalitásáról való beszéd teljes kiüresedését, a bűndölyföt német–osztrák jellegzetesség gyanánt – és egyszersmind univerzális kortünetként – felmutató színmű a kifejezés hagyományos értelmében bizonyosan nem „jó darab”. Kevesebb és sokkal több annál: vendégszövegek és -motívumok sorával (Euripidésztől és Nietzschétől T. S. Eliotig és Carl Maria von Weberig) dolgozó, helyenként zavaróan publicisztikus és plakatív, de majd’ mindig elevenbe vágó, önvizsgálatra kényszerítő kínos lecke, a magyar közönség számára is.
A Rohonccal eddig két ízben találkozhattunk Budapesten: 2009-ben a müncheniek hozták el a tavaszi fesztiválra nevezetes produkciójukat, s utóbb sor került egy egyszeri, felolvasószínházi előadásra is. Vas-Zoltán Iván rendezése most a vajmi kevéssé színházszerű Tesla Teátrumban ígért tényleges magyarországi bemutatót, s habár az alkotók meg az előadás szereplői folytatólagosan nyilvánvalóvá tették, hogy Jelinek drámája fontos ügy számukra és számunkra, a bemutató nézője mégis egészen másként érezte kínosan magát, mint kellett volna. „Isten nem volt jelen” – állítja a Rohonc hírnökeinek egyike a tömeges embervadászatról, s ugyanezt az előadásról is elmondhatnánk. Az ugyanis feszélyező mértékben ingázott az amatőr módon suta és a professzionálisan rossz regiszterei között.
Így a színészi megszólalások a színpadidegen artikulációs bázistól a készakarva felfokozott hamisságig, a jelmezek és díszletek a szegényszagú kényszermegoldásoktól az öntudatos stílustalanságig, a rendezői játékötletek a szimpla balkezességtől a koncepciózus rossz ízlésig meg a düllesztő álbátorságig egészen változatos esettségeket demonstráltak. Az előadás általánosságban mértéktelenül ráerősített a darabban valóban föl-fölbukkanó, felemelt mutatóujjú didaxisra, illetve valami olyasmire, ami Jelinek szándékától – minden nyelvi regiszterváltás közepette is – okvetlenül idegen: a giccsre, a szépelgésre. Legyen elég a második részből a Tízparancsolat kőtábláira, s pláne az alsóruhára vetkezett „meztelen” áldozatok bús vonultatására utalnunk. Az utóbbi mozzanathoz kapcsolódott egyébiránt az előadás jószerint egyetlen őszinte és átütő gesztusa, midőn a vetkőzéshez hozzálátó Ponty Tamás lopva eltávolított a testéről egy köldökszöszt. A hamis zárlatok sorától elcsigázott, de az utolsó pillanatig tiszteletre méltóan lelkesnek mutatkozó színészek sorából a leginkább professzionális teljesítmény mindazonáltal Földes Tamásé volt: az ő esetében talán csak a musicales túlartikulálás vált olykor zavaróvá.
Jelinek a saját közegében egyszerre meghitten és démonikusan ismerős német kulturális utalások garmadájában A bűvös vadásznak kitüntetett szerepet juttatott. A német romantikus operák prominense tehát okkal tűnt fel a pesti előadásban is, ám Vas-Zoltán Iván rendezése nem érte be ennyi zenével. Így aztán a bemutatót, akárcsak Elvis Presley megannyi koncertjét, az Imigyen szóla Zarathustra híres első ütemei indították, hallhattunk némi Schubertet, s a szereplők párszor összeálltak, hogy csoportosan (és hamiskásan) elénekeljék a Szöktetés a szerájból fináléjának rondóját („Akinek ennyi jó kevés…”), valamint egy kis Tankcsapdát. Meglehet, sikerültebb előadás esetén mindez gondolatgazdag megoldásnak bizonyulhatott volna, ám az említett Strauss-citátum, no meg a Parsifal idézete alkalmasint még akkor is túlzóan hatásvadász patronként sült volna el.
Érvényes koncepció és érdemi kivitelezés híján az előadás egyetlen igazi érdemének azt ítélhettük, hogy megszólalt Halasi Zoltán kongeniális fordítása, amely eredetileg még a müncheniek tíz évvel ezelőtti vendégjátékának feliratozásához készült. A magyar szöveg hitelesen vágós szarkazmusa, ötletessége és kíméletlen őszintesége egy pillanatra sem engedte, hogy egyszerűen német vagy osztrák történetként azonosítsuk a Rohoncot – közös szégyenünket.
Tesla Teátrum, március 30.
