Magyar Narancs: A Színikritikusok Céhének díját általában lezárt életpályára adják. Lezártnak érzed a sajátodat?
Cserhalmi György: Nézd, az Európai Filmunió 55 éves koromban lezárta az életművemet. Most arra tudok csak gondolni, hogy inkább a kiállásaimat díjazzák, az állásfoglalásokat. Mert tény: én most nem vagyok színész. Lábadozó ember vagyok. De lehet, egyszer megint színész leszek, majd a sorsom eldönti. Ha belenézek a tükörbe, mindig örülök, hogy én én vagyok. De aztán lenézek a botomra. Ha ezt eldobhatom, rendben leszek.
MN: A nagy visszatérést, a Radnótiban az Antigonét a hangod miatt mondtad le. De én a régi hangot hallom most.
CSGY: Ez nem hang. Ez csak hangocska. A terápia utóhatása, hogy máról holnapra elmehet a hangom. Elmondtam persze ezt a rendezőnek is előre, mindenki tudta. Mindenféle ötlet jött, hogy csináljuk csak azért is, de én már csak ilyen megrögzött vagyok: vagy úgy csinálom, ahogy szerintem vállalható, vagy sehogy. De az is bennem van, hogy már nem akarok többé úgy játszani, mint annak előtte. Máshogyan szeretnék, és még nem tudom pontosan, hogyan. Nincs kipróbálva a dolog, a növendékeimre sem akartam ráerőltetni magam. De az az egy év, amelyet a halálos ágyán fekvő feleségem mellett töltöttem, alapjaimban megváltoztatott. Nem voltak ott nagy gesztusok, fortissimók. Csak a nyugalom. Röhögő- és sírógörcsök voltak azért, de nagy amplitúdók, mint a színpadon, nem történtek. Nem tudom eztán elképzelni, hogy kimegyek a színpadra és őrjöngök, nagy mozdulatokkal. Amit átéltem, mélyen belém épült. Persze az is ott van, hogy nincs jogom ezt az egészet kitenni. Mintha árulás lenne. Máskor meg azt érzem, ezt tőle kaptam, ezért meg kellene csinálnom, tartozom neki ezzel.
MN: Nyilván sokan szívesen kísérleteznének veled.
CSGY: Igen, vannak ajánlatok is, de ez nem ezen múlik: rajtam áll. Én írom az új szövegeket is, ami különösen megnehezíti a dolgot. És itt is csupa kétely van: ezek azért nem olyan jó szövegek, hogy ha nem kerülnek színpadra, azzal halálos bűnt követek el az emberiség kultúrája ellen.
MN: Korábban az Élet és Irodalomban is publikáltál már egy sorozatot. Most a naplóidat is átdolgozod, ahogy egy helyütt mondtad, a lányodnak, Sárának dedikálva.
CSGY: Hogy ne mástól hallja ezeket az életemből, a szakmából való történeteket. Mászkálok az időben, most rendezem a jegyzeteimet, amelyeket napi szinten, olykor persze kihagyásokkal a pályám kezdete óta írok. Mindennap írom a benyomásokat, nem bírom ki, hogy ne rögzítsem a fontos vagy éppen csak vicces, furcsa pillanatokat, benyomásokat. És utólag ez egy kincsesbánya. Most épp az analógiákra vadászom, és szórakoztat, de egyben sokkol is, mennyit találok. Például ’72 kora nyarán bemondta a rádió, hogy beléptünk a fejlett szocializmus korszakába. Na, azonnal felkaptam a nadrágomat, rohantam le az utcára, hogy akkor nézzük meg, ez milyen. Ugyanolyan volt minden, mint előtte. Felírtam: ez aztán a komoly csel! A Nyugatnak nem mondjuk meg, milyen fejlett, ahogyan élünk, nem kötjük az orrukra!
MN: Kortörténeti dokumentumok tehát, de elég viccesnek is tűnnek.
CSGY: Van egy velem született hajlamom az iróniára, ez ment meg a nyafogástól is. És szerencsére helyzeteket szeretek kritizálni és nem embereket, így sok részt publikálhatok is. De amúgy tisztára „A vihar kapujában-érzés” az egész. Rendszeresen megkérdezek másokat is a kortársak közül, akik ott voltak, hogy ők hogyan élték meg az adott helyzetet, és kiderül, ott sem voltak vagy nem is úgy történt. Egészen döbbenetes figyelni, kinek mi fontos egy történetben, hogy egyáltalán mi marad meg. És a leglidércesebb azt nézni, hogy sokaknál lehetett tudni, meg is tippeltem, mi lesz a vesztük.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
