Nem a Trafó volt az első befogadószínházi tér Budapesten, de abban a korszakban jött létre, amikor gyanakvás, sőt lenézés fogadta az állandó társulattal nem rendelkező, nem repertoárszínház jellegű törekvéseket – és ez a bizalomhiány Magyarországon azóta sem múlt el teljesen. A Trafó alapítója és első igazgatója, jelenlegi művészeti vezetője a kortárs tánc felől érkezett, egy időben mindenki csak „Táncos” Szabó Gyuriként emlegette; sokáig az 1985-ben megnyílt Petőfi Csarnok művészeti programjának a szervezője volt. A közreműködésének köszönhetően olyan, a vasfüggöny mögé kalandvágyból turnézó világsztárok léptek fel a PeCsában már ’89 előtt, mint a DV8, Robert Lepage vagy Meredith Monk – miközben a helyszínen az elemi feltételek is hiányoztak. Szabó gyakran maga plakátolt, sőt olykor ő tervezte magukat a plakátokat is, és ő járt ki a reptérre a művészekért. A világsztárokon kívül az akkoriban bemutatkozó magyar, független társulatok is sorra felléptek ott.
Szabó akkora pezsgést és innovatív energiát tapasztalt a kortárs tánc területén, hogy önálló helyszín keresésébe fogott, ahol ezek a törekvések kiforrhatják magukat. (Átfogó interjúnkat Szabóval lásd: „Volt egy vízióm”, Magyar Narancs, 2012. május 24.). Ezt a kezdeményezését karolta fel a főváros, és így nyitotta meg a kapuit 1998-ban a Trafó. Az 1909-ben épült Liliom utcai transzformátorház az ipari szecesszió jellegzetes alkotása, ám a II. világháború végétől kezdve lényegében üresen állt. Aztán 1991-ben francia házfoglaló aktivisták hívták fel a figyelmet a romos épületre: egy egész nyáron át tartó fesztivált szerveztek itt koncertekkel, performanszokkal, installációkkal. Az épület eggyel régebbi múltja is tovább él a Trafó által használt, brandépítésre is alkalmas metaforákban: például a közönséget aktivizáló, az előadásokhoz kapcsolódó programok Gondolat generátor néven futnak, a blogjuknak Kapcsolj be! a címe, egy korábbi bérletsorozatukat Gyújtópontnak hívták.
A Trafót mindig is a kockázattal is járó, új utakat kereső művészet érdekelte, mind a külföldi vendégelőadások, mind az itthon készült produkciók tekintetében. Az intézmény így magához tudta vonzani azt a közönségréteget is, amelyet „elriasztott a színházakat övező burzsoá glamour” – írta Gáspár Máté a Színház folyóiratban. Ugyanakkor a Trafónak fontos szerepe volt/van annak a félreértésnek az eloszlatásában is, hogy a kortárs művészet szükségszerűen lila ködöt jelent, így a Trafóba a független szféra már érettebb, vagy ha úgy tetszik beérkezettebb művészei kerülhettek be.
| ||
A „magasfeszültséget” az újabb és újabb területek, például a színház felé nyitással lehetett folyamatosan fenntartani. „A kortárs tánc bátorítólag hatott a színházra is, hiszen megmutatta, hogy van élet a kőszínházi struktúrán kívül is, ebből a szempontból a Krétakör hozta az áttörést. Közben kiépült a pályázati rendszer is. A táncból viszont a 2000-es évek közepére kikoptak a lehetőségek, a terület kezdett nagyon felhígulni, megcsappant a közönség érdeklődése is” – mondja Szabó. A Trafó közönségkapcsolatokért felelős munkatársa, Zöllner Anna szerint a hazai táncelőadásokra és persze a kevésbé ismert külföldi nevekre most is nehezebb a nézőket becsábítani, de ezt a kockázatot vállalni szokták, mert bíznak benne, hogy igazán jó és fontos dolgokat mutathatnak a közönségnek.
Változások
A Trafó programjában idővel egyre nagyobb súlyt kapott a színház, a zene és az újcirkusz vagy az ilyen kategóriákba besorolhatatlan kortárs művészeti események, rendezvények, minifesztiválok. (A képzőművészet a Trafó Galériában mindig is jelen volt.) „A Trafó komolyan veszi a kortárs művészetet – köztük a táncművészetet is, de kifejezetten üdvös, mert ettől 21. századi, hogy nem privilegizál egyetlen műfajt vagy kulturális irányzatot sem. Komplex, nyitott, társadalmilag érzékeny kortárs művészeti agora, ahol minden és mindenki párbeszédbe kerülhet egymással” – mondja Králl Csaba tánckritikus. „Elsősorban tehát a nemzetközi kitekintés miatt pótolhatatlan, de mivel azon kevés befogadó helyek közé tartozik, amelyek szisztematikusan és jól körülhatárolt elvek szerint válogatják meg, hogy kit és miért mutatnak be, ezért a hazai koreográfusok és tánctársulatok szempontjából is irányt mutató. Volt és van belőle feszültségük bőven.”
Amikor 2011-ben lejárt Szabó György megbízása, az intézmény zavaros körülmények között kapott új igazgatót. A pozícióra Szabón kívül Bozsik Yvette is pályázott Horváth Csabával, állításuk szerint vissza akarták hódítani a Trafót a táncnak és a hazai alkotóknak. A szakmai bizottság és Tarlós az ő pályázatukat támogatta Szabóéval szemben, ám Bozsik olyan ellenállásba ütközött, hogy végül nem vállalta el a megbízást. A főváros aztán a főleg Franciaországban dolgozó vajdasági koreográfust, Nagy Józsefet nevezte ki, aki megtartotta maga mellett Szabót menedzser-igazgatóként. Nagy 2017-ben már nem tartott igényt a posztra, így azt végül az egyedüliként induló Barda Beáta, az intézmény akkori művészeti vezetője kapta meg.
Sorbanállás
A Trafó e viharok közben is tette a dolgát, és a függetlenek tekintetében nemcsak Magyarországon, hanem a nemzetközi vérkeringésben is megerősítette pozícióját. Egyik kezdeményezője és fő szervezője lett a fiatal, feltörekvő alkotók nemzetközi ismertségét elősegítő dunaPart fesztiválnak (aminek köszönhetően, hogy csak egy példát mondjak, Kelemen Kristóf és Pálinkás Bence György Magyar akác című előadása sorra kapja a meghívásokat külföldi fesztiválokra, nemrég éppen Nyitrán aratott óriási sikert).
A velük együtt húsz évet öregedő, visszajáró közönség mellett nagy figyelmet fordítanak a fiatalabbakra is, az Y generációnak külön fesztivált szenteltek Nextfeszt címmel. Az – egyébként nagyon hasznos – divatot megelőzve-követve nagy csokor edukációs programot kínálnak a közönségnek, tanároknak és diákoknak. Ahogy Jászay Tamás kritikus fogalmazott: „Kevés olyan művészeti intézményt ismerek, ami ilyen következetesen formálná, alakítaná az őt körülvevő világot ahelyett, hogy malmozva várja, hogy a valóság egyszer csak bekopogtasson az ajtaján. Érzékeny, figyel és reagál, folyamatokra, problémákra, kérdésekre, és teljesíti azt a küldetést, amiben az ilyen-olyan okokból biztonsági játékot játszani kénytelen színházak egyre inkább megalkudnak: előre jelez és vitát indít. A Trafó emiatt magányos is, úgy érzem, évről évre magányosabb.” Králl Csaba hasonlóan vélekedik: „Annyi megúszás, annyi megélhetési kultúracsinálás van körülöttünk, hogy mindig felüdülés betérni ide, még akkor is, ha valami nem tetszik vagy megbukik.”
Ugyanakkor Szabó György és Barda Bea is hangsúlyozza, hogy a Trafó működése jelenleg ugyan stabil, de roppant érzékeny a független társulatoknál lejátszódó folyamatokra: „Ha az ő finanszírozásuk romlik, akkor a mi helyzetünk is rosszabb, mert több támogatást várnak el tőlünk, mint amennyit adni tudunk, és az sem lenne jó, ha egyre kevésbé lenne vonzó függetlennek lenni…” – nyilatkozta Barda.
Szabó szerint az elmúlt nyolc évben komoly vérveszteség érte a területet, aminek nemcsak a pénztelenség és a perspektívák beszűkülése az oka, hanem a tao-rendszer is, ami a művészeket a piaci igényeknek való megfelelés felé tolja. „Nem érzünk a területen pezsgést, vitalitást, kevés a bátor hang a fiatalok között is. Egyfajta konformizmus kezd erősödni.” Szerinte ennek a folyamatnak más jele is van. A fojtogatóan szűk előtérben az előadásra váró közönség elkezdett sorba állni, sőt egyre több néző követeli a helyre szóló jegyeket: „Ez korábban nem volt így. Itt is az érzékelhető, hogy a társadalomban végbemegy egy változás, ami összhangban van a konzervatív fordulattal. Egyre több a tradicionális elvárás.”
A közönségforgalmi teret Szabó és Barda reményei szerint 2019-ben végre ki tudják majd tágítani az épület előtti parkoló beépítésével és az alagsor bővítésével. Kérdés, hogy a nézők így is beállnak-e a sorba.
